Vida Péter és Jancsó Dóra
A híres mulatóból, mely a csodás francia riviérán üzemel, kirúgják Dömötört, a pincért, és barátját, Rudit, a karmestert. A két férfi bosszút esküszik, majd nem sokkal később visszatér. Dömötör Suarez gróf, a híres oroszlánvadász képében, a zenész meg egy ismert halbiológus hasonmásaként. Érkezik két csinos amerikai lány is, akik pedig milliomoscsemetéknek adják ki magukat, hogy könnyebben tudjanak férjet fogni. A két férfi és a két lány természetesen találkozik, és ezzel a bonyodalmak csak még tovább fokozódnak...
Szüle Mihály, az Amerikát is megjárt író elsősorban színházalapítóként ismert. A ő nevéhez fűződik a New York-i Hungarian Operetta Company és a budapesti Nagymező utcai Vidám Színpad megalapítása is.
Homonai István, Hagymási Sándor
Molnár Erik és Kriston Szabolcs
Az Egy bolond százat csinál bemutatója 1939-ben, a mai Madách Színház helyén álló Royal Színházban volt, a főszerepet (akárcsak később a filmben) Latabár Kálmán játszotta; és olyan nagy siker volt, hogy 275 előadást élt meg. 2006-ban Gáspár Sándorral és Oroszlán Szonjával a főszerepben megszületett a hajdani sikerfilm remake-je is.
Vida Péter, Jancsó Dóra,
Szűcs Kinga, Molnár Sándor Tamás
Egy bolond százat csinál...
zenés bolondság két részben
Rudi, jazzkarmester: Molnár Sándor Tamás
Betty: Jancsó Dóra
Elly: Szűcs Kinga, Pap Lívia
Jean, főlakáj: Molnár Erik
Lulu: Ramocsa Emese
Orvos-Rendőrtiszt: Homonai István
Bankár: Kincses Károly
Marie: Péva Ibolya
Sofőr: Lichtenstein Pál
Intéző - I. Ápoló: Hagymás Sándor
Pincér-II. Ápoló – II. Rendőr: Kriston Szabolcs
Közreműködnek
a Szemere Bertalan Szakközépiskola Táncművészeti szakos végzős növendékei
Dramaturg: Jeli Viktória
Díszlettervező: Zöldy Z Gergely
Jelmeztervező: Varjas Zsófi
Színpadmester: Szobonya Ferdinánd
Ügyelő: Lichtenstein Pál
Súgó: Balázs Éva
Rendezőasszisztens: Kriston Szabolcs
Koreográfus: Krámer György Harangozó-díjas
Rendező: Tasnádi Csaba Jászai-díjas
Miskolci Nemzeti Színház
Kamaraszínház
JEGYVÁSÁRLÁS ÉS TOVÁBBI IDŐPONTOK>>>
Pap Lívia és Molnár Sándor Tamás
Habkönnyű
Tasnádi Csaba rendező gondolatai
Az Egy bolond százat csinál egy aranyos történet, amely a mese szintjén bájosan hiteles. Azon pedig mindig jókat derülünk, ha a hasonlóság miatt embereket összecserélnek – akár Shakespeare, akár Feydeau, akár az Egy bolondot író Szüle Mihály tolla alól szaladnak elő a figurák, helyzetek… A néző pedig, aki elejétől fogva tudja, hogy miben rejlik a „titok”, a beavatottak jóleső bennfentességével „páholyból” nevetheti végig az előadást.
Nem véletlenül említettem a tévéajánlót. Nemrég, egy vasárnap délután bekapcsoltam a tévét, és az egyik csatornán éppen Latabár Kálmán tűnt fel, és éppen Az egy bolond százat csinál Dömötöreként láthattam komédiázni, ki tudja, hányadjára. Az Egy bolond… is azok közé a filmek közé tartozik, amelyet nem lehet elégszer ismételni, mert a közönség szeret önfeledten szórakozni, nagyokat nevetni, olyan jól ismert figurákat látni, mint „a Kabos” vagy „a Latyi”, vagyis Latabár Kálmán, aki az 1942-ben készült film főszereplője. Legendás mozi ez is, akárcsak a Hippolyt, a lakáj, az Egy szoknya, egy nadrág vagy a Meseautó…
Milyen célt tűzhet maga elé egy társulat, amikor hozzáfog Az egy bolond százat csinál című klasszikus magyar bohózat színreviteléhez? Azt gondolom, nem szabad többet akarnia, mint mívesen megcsinálni ezt a habkönnyű darabot, fergeteges estét szerezve ezzel a közönségnek. Amennyire egyszerű és közhelyszerű kimondani ezt, olyannyira nehéz a megvalósítása. Mert mihelyt megérez valamit a néző a végrehajtás fáradalmaiból – merthogy könnyednek lenni a legnehezebb mesterség –, megette a fene az egészet. Mert akkor megcsikordul, aminek simán kell gördülnie, megbicsaklik, aminek feltartóztathatatlanul kell száguldania, hamisan szól, aminek természetesnek kell hatnia. Márpedig egy ilyen feydeau-i bohózatnak éppen ez a lényege: ritmus, lendület, természetesség. Svungban kell lenni másfél-két órát! Ehhez pedig „csak” annyi kell, hogy minden poént, minden mozdulatot alaposan ki kell munkálni. Elképesztő mennyiségű munka, gyakorlás rejlik – a legnagyobb nevettetők esetében is – abban, hogy a közönség már az entréen nevessen, hogy nyíltszíni tapsot arasson akár egyetlen szó, gesztus, mozdulat, hogy tapsos legyen az abgang…
Két színész számára a két férfifőszerep jutalomjáték. Pompás alkalom, hogy a nézőket az ujjuk köré csavarják, és úgy megnevetessék, hogy jólesően fájjon a nagyérdemű rekeszizma az előadás után. Mert itt bizony nevettetni kell. És erre megvan minden remény, hiszen két olyan „clown”, mint amilyen Vida Péter és Molnár Sándor Tamás - kitűnő kollégákkal körülvéve - teljes komikusi fegyverzetben áll a nagyérdemű elé.
Mit tehet a rendező, ha klasszikus vígjátékot rendez? Próbáljon csavarni egyet a sztorin, aktualizáljon? Mindent lehet. De! Az Egy bolond… a tökéletes példa arra, hogy ez felesleges. Maradunk – akárcsak a filmben – az 1930-as években. Nemcsak azért nem lépünk ki ebből a korból, mert olyan jó autentikusan megidézni a szalontáncok, a régi, fülbemászó slágerek hangulatát, nosztalgikus világát, hanem azért sem tesszük ezt, mert zavaróan megbicsaklana az erőltetetten aktualizált sztori, hiszen egy félreérthető helyzetet ma mobiltelefonnal vagy e-maillel bárki pillanatok alatt megoldhatna. Ám akkor elveszne az a bájos, régi poénrendszer, amelyet jobban életre kelt a kurblis telefon...
Fotó: Bócsi Krisztián
Forrás: Miskolci Nemzeti Színház