Egy mindenevő belga - Interjú Keszég Lászlóval

Egy NKA ülésről szabadult be a kávézóba, ahol vártam, hiszen kurátor is, pénzt oszt. „Nem, nem probléma, ha ebédelsz" - fogadtam. „Én még soha egyetlen nőmnek sem mondtam meg, hogy mit csináljon, de az Eszter magától elkezdett főzni. Ezt imádom. Éttermi emberek voltunk, de már több napra előre csomagol nekem, ha megyek vidékre. Most olyan répatortát csinált..."- tette hozzá. Úgyhogy én kértem egy répatortát - de ez nem tartozik ide. Az viszont igen, hogy nagypapát játszott harmadikos korában, égő olaj fölött gyúrta a punkot és az avantgárdot, majd két szakot is végzett a Színművészetin, most pedig új időszámítást kezd. Keszég László válaszolt.

- Korábban nyilatkoztál arról, hogy Szabadkán kezdted, ahol egész fiatalon szöveg nélküli, illetve totális színházat szerettél volna csinálni, de azt nem mesélted el, hogy kezdtél a színház iránt érdeklődni...

Keszég László: Már harmadikos koromban nagyapát játszottam egy darabban. Azt hiszem ott kezdődött... Később jártam az Életjel nevű szavalókörbe, ahol leginkább teátrális felfogásban adtunk elő magyar meg orosz verseket. Színes, "zulus" módon festettem ki az arcomat, asztalokon ugrálva szavaltam, nyitottak voltak a személyiségemre. De egyértelműen a zene indított el a színház irányába. Tíz évesen kaptam az első hifimet, tizenhárom évesen megvettem az első jazz lemezemet. Ezirányú érdeklődésem azóta sem lanyhult. A bátyám a Rolling Stonest és Led Zeppelint adta örökül, így az első bakelitlemezem az In Through the Out Door című Zeppelin lemez volt. Saját magamtól a new wave-re kattantam rá, ami elvezetett a filmekhez. Képes voltam beteget jelenteni az iskolában azért, hogy moziba mehessek. Minden év február elején Szabadkán a Fest nevű belgrádi nemzetközi filmfesztivál kivonatos műsorát lehetett látni, szinkrontolmáccsal mentek a még moziforgalmazásra meg nem vásárolt filmek. Tehát másfél hétig hiányoztam az iskolából.

- Hogyhogy megtehetted ezt?

Keszég László: Elsöprő erővel kommunikáltam szándékaimat és jól tanultam, ezért a szüleim békén hagytak. Kényelmes életet élő család elkényeztetett kedvence voltam. Örültek neki, hogy kissé furcsa érdeklődési köröm kezd kialakulni és lazsálás helyett intenzíven élek meg mindent. Az is hatott rám, hogy egy hírneves szerb rendező, Ljubiša Ristić 85-ben megkapta a szabadkai színházat. Szlovéniából érkezett, ott mutatta be a legmodernebb, avantgárdba hajló, nagy költségvetésű előadásait. Amikor megérkezett, összevonta a szerb, magyar és a horvát társulatot, rengeteg lokális ellenséget szerzett. Későbbi politikai szerepvállalása miatt ellentmondásos figura lett, vállalhatatlan, amit a kilencvenes években művelt a milosevityi rezsimben. Az viszont tagadhatatlan, hogy olyan színházat hozott, amitől teljesen elámultam. 1986-ban például Shakespeare fesztivált szervezett Palicson, ahol rengeteg nemzetiség képviseltette magát. Lenyűgöző Othellot láttam akkor a vízben, amit egy cölöpökre épített napozó szigetről néztünk. Hirtelen a legfontosabb színházi központtá vált Szabadka.

- Ez hogy tudatosult benned?

Keszég László: Kinyílt a világ, nyitottabb lettem, éreztem, hogy tanulok, kezdek látni. Például, amikor Zágrábban kirándultunk a gimnáziummal, a Mimara Múzeumban dolgozó menő, urbánus fiatalok mondták, Szabadkára vágynak, mert ott van a legjobb színház! Az említett fesztiválon a szlovén Dusan Jovanovic Titus Andronicusza ragadott meg a leginkább, Rade Serbedzija alakította a címszerepet.

- Óó.

Keszég László: A halálfal régi típusú vidámparkok eleme, egy fából és vasból épült katlan, aminek az oldalán motoros köröz, akit fölülről lehet lesni. Ilyen építményben játszották ezt az előadást, egy park közepén. Négyszáz méterről vonultak felénk a vízpartról óriási fáklyákkal. Nem vicceltek. Én olyan jó apja szellemét azóta sem láttam, mint a palicsi Hamletben, amit a szlovén Vito Taufer rendezett Jakab Tamás főszereplésével. Harminc méteres pallórendszert építettek a színpad fölé az erdőbe, onnan érkezett lebegve a meggyilkolt király. Ez lenyűgözött. Akkor találkoztam először a kaposvári színházzal is, a Marat Sade, illetve a Tom Jones című darabokat játszották. Nekem inkább az utóbbi maradt meg a fejemben, valószínűleg azért, mert nem értettem a Marat politikai konnotációját, nem fogtam fel, miként szól 56-ról, nem értettem a szofisztikált fogalmazást. Azt viszont nagyon értékeltem, hogy a Tom Jones-ban csak emberek formálták a díszletet. A stilizáció megérintett.

- Mikor vált egyértelművé, hogy neked is színházi pályára kell lépned?

Keszég László: A fesztivál ideje alatt. Akkoriban kezdtem célzottan érdeklődni az avantgárd színház iránt, megismertem Robert Wilsont és a Jel Színházat, Odin Színházat, Prejlocajt, Neue Slovenische Kunst-ot. Jártam a BITEF-re Belgrádba.

- Miért jutott eszedbe Pestre menni?

Keszég László: Azért, mert klasszikus műveltségre vágytam. A bátyám a műszaki egyetemen tanult, ‘86 elején, az egyetem valamelyik kollégiumában szerepeltünk az Életjel egyik verses estjével - old school volt a hangulat, de tetszett. Onnantól kezdve rendszeresen jártam fel. Fővárosi nagyszínházakat látogattam, a 86-os, 87-es, 88-as évadban mindent láttam. Akkor még nem ismertem a pesti undegroundot, azt a kilencvenes évek elején a TÁP Színházban szerettem meg. Emellett hihetetlenül jó mozihálózat működött Budapesten. A Tabánban kezdtem tízkor, a mostani Művészben ültem fél egytől, utána Kossuth moziban kötöttem ki. Nagy étvággyal faltam a kultúrát.

- Hogy adódott erre lehetőséged?

Keszég László: A szüleim adtak pénzt. Előfordult, hogy délután megnéztem Huszti Péterrel a Cyranot, este pedig Sinkó Lászlóval az Übü királyt. Az osztályfőnököm is rendes volt, mindig elengedett.

- Magabiztosan érkeztél felvételizni?

Keszég László: Á dehogy!

- Úgy képzelem, nagy vagány lázadó lehettél.

Keszég László: Inkább laza jófej voltam. Néha okoztam problémát. Egyszer megkérdeztem a marxizmus tanárnőt, miért nem beszélünk a partizánok szexuális életéről, ezért elkönyveltek ellenzékinek. Egyébként a magatartásom nem számított rossznak, csak azzal, aki nem érdekelt nem foglalkoztam. Az osztállyal performanszokat csináltunk a gimi udvarán, színházat, zenekart szerveztünk. A társaim közül ketten még most is jó barátaim. Nem léhák, hanem pörgő vadak voltunk a nyolcvanas évek végén, a robbanás előtti Jugoszláviában. Az erjedés legelső fázisát éltük, azt, amikor a legédesebb a gyümölcs, de másnap már elkezd rohadni.

- Ezt érezted?

Keszég László: Csak később értettem meg.

- Letöltötted a kötelező katonaidőd?

Keszég László: Igen, egy évet. Tizenkilenc évesen vittek el a néphadseregbe. Annyi hülyét egy rakáson még soha nem láttam, mint ott! Több karaktert akkor ismertem meg - ez ma is segít a világ értelmezésében. Katonaként ökölcsapásként ért a felismerés, miszerint nem én vagyok a legfontosabb. Szenvedtem, mint egy kutya, de fejlődött az öniróniám. Határőr voltam. Két százharminc kilós disznót kellett nevelnem, mert utálta a művészetet a tisztem. Huszonnégyen laktunk egy táborhelyen a szerb román határon, a Ceausescu elleni forradalom idején. Órákig feküdtünk a fagyos földön, néztük a síkságot, a semmit, paprikát meg papardicsomot termesztettünk, egy ügyesebb profi egy késsel kinyírhatott volna mindannyiunkat. Emlékszem, a villanyórában dugtunk el a nagy mennyiségű töményt, amit összehordott a soknemzetiségű bagázs. Volt köztünk katolikus albán, muzulmán albán, albán-török keverék, boszniai muszlim, macedón, bolgár, szlovén, horvát, boszniai szerb, délszerbiai és vajdasági szerb. Együtt gyűlöltük a tisztet, aki légpuskával akarta leölni a disznókat, de miután lelőtt egy verebet megállapította, hogy inkább le kéne szúrni az állatokat. Az első hónap fizikai háborúban telt, verekedések közepette emancipálódtam. Én egyetlen magyar társamért is küzdöttem, akit viktimológiailag áldozatként lehet meghatározni: Bajusz Viliért. Kétfogú, jólelkű traktorista volt, aki különös kapcsolatban állt a természettel, időnként megjelent egy bagollyal, fogott rókát, vele néztünk ürgelyukakat. Az az időszak a munkatábor és a Tüskevár keveréke, kifejezetten egy Menzel filmbe való. 

- Hogy szabadultál el felvételizni?

Keszég László: Kiloptam a papírjaimat a tiszt fiókjából. Egy jó barátom vezetett Pestig, mivel egy nappal az indulás előtt kificamodott a vállam. Gipszben jelentem meg, nagy röhögéssel fogadott a bizottság. Megkérdezték, mit szeretnék. Lözöltem, hogy tavaly a harmadik rostán estem ki. Elmondtam egy verset és kiküldtek. Nem sikerült másodjára sem.

- Még gimnáziumban megalapítottátok az Aiowát. Mi a története ennek a csapatnak?

Keszég László: Az osztályban létrehoztuk a Pó színházi csoportot, majd találkoztunk zentai fiatalokkal egy amatőr fesztiválon, akikkel annyira egymásra találtunk, hogy megalapítottuk az Aiowát. A név Robert Wilsonról jutott eszünkbe, aki Iowa államban dolgozott először. A társulással pár hónap alatt robosztus sikert értünk el, megnyertük az országos alternatív színházi fesztivált Belgrádban. Turné, csoda.

- Milyen produkcióval?

Keszég László: Főleg indusztriális zenélés és fizikai színház keverékével, a Harmattal. Nem volt irodalmi alapja, kevés szöveget és sok verekedést építettünk be, nyolc kopasz srác és rongyokba öltözött lányok. Teljesen ösztönösen készült, erős színpadi jelenlét, energikus előadás jellemezte. Az eszményünknek az összművészetet tartottuk.

- Milyen keretek között tudtatok munkálkodni?

Keszég László: Rengeteg időt töltöttünk együtt. Nem voltak nagy igényeink, csak, együtt szerettünk volna lenni. Abból is performanszt csináltunk, ahogy utaztunk Szabadkáról Zentára, mert úgy hittük, minden művészet. Kemény, nagyképű nyilatkozatokat tettünk, hiszen egyből híressé váltunk. Komolyan gondoltuk az ügyet, végtelenített vitákban tágítottuk egymás agyát. Aiowa maffiának hívtuk magunkat. Döbrei Dénes színművész, Lálity István rendező, Nagy József is tartott nekünk kurzust. Urbán András volt a rendezőnk. Ma az Aiowás hagyományt leginkább ő folytatja a Kosztolányi Dezső Színházban. Ezzel párhuzamosan nem adtam fel a verselést sem, azért az egyik versenyen egy Aiowás testvér Abrakadabra című művét adtam elő a gálaesten, „Abrakadabra, abrakadabra meg az apád f...a stb.", a magyar tanárnők, szó szerint, sikítoztak.

- Amikor egyszer beszélgettünk azt mondtad, árulásnak számított, hogy jelentkeztél a Színművészetire.

Keszég László: Aiowás társaim azt gondolták, nem veszem elég komolyan az avantgárdot. Akkoriban minden nagyon intenzíven és gyorsan történt. Harmadszorra felvettek. Utána feszültté vált a helyzet Szabadkán, kerestek, el akartak vinni a frontra, kitört a háború. Három évig nem is mehettem a Vajdaságba.

- Készültél, de mégis nagy váltás lehetett Pest.

Keszég László: Vadonatúj világba csöppentem. Kiszúrtak.

- Miért?

Keszég László: „Embér, kényér, örökíró, ne állítsd már meg a napot embér", így, vajdaságiul beszéltem.

- Ellenkeztél?

Keszég László: Nem. Nem pikkeltek rám. Aiowából fogalmaztam meg a beszédgyakorlatokat is. Nyers voltam.

- Pedig jó kiállásúnak tűnsz a régi képeken.

Keszég László: Nem emlékszem, de kösz. Ellentmondásos figura lehettem. Nagyon jó -Horvai István, Kapás Dezső- osztályba jártam.

- Marozsán Erikával és Fekete Ernővel szoros baráti hármast alkottatok.

Keszég László: Igen szorosat, de a többiekkel is. A mai napig minden évben van osztálytalálkozónk. Minden jól alakult. Azt hittem, karót nyelt régimódi emberek fognak körülvenni, tanítani, de ehelyett dinamikus oktatás folyt, a legjobb értelemben véve. Sokat tanultam.

- Hogy fordultál a rendezés felé?

Keszég László: Ráéreztem. A legelső rendezést még Szabadkán a Pó csoportban követtem el, ez elfelejtődött, más foglalkoztatott, de az egyetemen már elsőben szóltak az osztálytársaim, menjek nézzem meg a jeleneteiket, legyek külső szem. Harmadikban a felvételin meglepetésként ért, hogy örömmel fogadott Babarczy, azt mondta, már egy ideje figyelt, és hogy Horvai megjegyezte: jól tettem, hogy jelentkeztem, mert nekem a színház mindegyik rétegével foglalkoznom kell.

- Azt mondtad, hogy a kilencvenes éveket az egyetemen töltötted.

Keszég László: Igen. Az ötödik, hatodik évben kezdett érdekes lenni a büfé, mikor már moziztam az elsős, másodikos, harmadikos archetípusokat.

- Végzősként mit láttál magad előtt?

Keszég László: Nem akartam társulatot alapítani, de a hátországom állandósult, tehát az alkotótársaim, díszlettervező, jelmeztervező, zeneszerző, dramaturg. A színészekkel nagyon jó viszonyt ápoltam, azóta is élvezem a színészvezetést, de nem foglalkoztatott a guru-trip. Babarczy hívott Kaposvárra, ami nagy dolognak számított, hiszen hosszú évek óta nem szerződtettek oda rendezőt kívülről. Éreztették, hogy kívülálló vagyok.

- Ez miben nyilvánult meg?

Keszég László: Például abban, hogy mindenkinek többször be kellett mutatkozni, de nem zavart, mert az Aiowa ennél sokkal zártabb volt. Viszont azért az egyénért, aki abba a közösségbe, erőközpontba, bekerült, a tűzbe mentek az emberek. Később mondták, hogy jól feleltem a vizsgáztató, provokatívnak szánt kérdésekre. Figyeltek rám. Az első három évben még osztályozták a rendezéseimet a tanáraim. Babarczy pedig mindig megjegyezte, „jól van, látom, nem vagy a víz alatt". A mesteremnek tartom őt és az egész színházat. Érzelemdús, de ugyanakkor kemény, karakteres hely volt. Egyenes és logikus folytatása a kamaszkoromnak. Ott értettem meg, hogy önmagunkhoz járunk iskolába, nem lehet lustálkodni és nem lehet föladni semmilyen körülmények között a küzdelmet, megedződtem. Számomra ez a korszak lezárult, új időszámítás kezdődött.

- Miért?

Keszég László: Új csapat szerveződik. Még egyet dolgozom az évad végén. Ezt a munkát még az előző vezetéssel egyeztettem, úgyhogy nekem ez egy kerek sztori.

Keszég László a Pont Műhellyel

- Pont Műhelyet minden tevékenységed közepette vitted tovább, eleinte színészként, majd vezetőként, de most nem kaptatok támogatást a hatos kategórián belül.

Keszég László: Az, hogy a minimális költségvetésből 20 éve működő Pont Műhely lehet, hogy erőszakos halált hal, jobban fáj, mint eddig bármi a pályám során. Van az az ütés - láttam filmen- ami két oldalról érkezik, az orr fölé és az állkapocs alá megy - ilyet kaptam. Világéletemben mindenevő voltam, most pedig -úgy tűnik- be kell sorolnom magamat valahová. A szűkszavú indoklás szerint azért ítéltek meg nekünk nulla forintot, mert nem fejlődünk eléggé és nem vagyunk társulat. Azt mondják az ilyen projekt-színházak el fognak tűnni a független szférából, mert komolytalanabbak azoknál a csoportoknál, amelyekben fizetést kapnak a tagok. Ez azért probléma, mert a Pont soha nem akart hagyományos társulattá válni - gondoltam arra ott a kőszínház, amitől a Pont a lehető legjobban szeretne különbözni. Mindkét szférában léteztem, de különböző agyféltekéimet használtam. A Pont Műhely máshol nem kivitelezhető, totál szabad ötletekre épül, egy városi, lokális színházi labor. A csapatot teljes szakmai életet élő személyek alkotják, akiknek egy közös pontjuk van: a Pont. Rengetegen előfordultak nálunk, legalább száz ember. Szóval a Pont nem átmeneti helyzetnek tekintette az alter szférát, hanem végpozicíónak. A körülírt " ketrec" teljesen megfelelt, megfelelne a Pontnak, de ez a koncepció most nem menő. A kuratóriumnak nem tetszik az, amit csinálunk, ennek ellenére, nem értem miért ne létezhetnénk. A kritériumokat bőven teljesítettük, évek óta nem nyaralunk a támogatásból, hanem előadásokat hozunk létre, fiatal pályakezdőket is támogattunk és támogatunk jelenleg is.

- A hatos kategóriáról döntő kurátorok kritériumrendszer mentén döntöttek és pontot adtak. Tehát utána lehet járni miért nem támogattak titeket.

Keszég László: Jószándékkal készült a kritériumrendszer, ezt nem vonom kétségbe, a kidolgozói szerették volna, ha bürokraták által támadhatatlan módon osztanák szét a pénzt. Számomra az derült ki, hogy a koncepció végrehajtásába hiba csúszott, mert nem objektívebb lett az elbírálás, hanem szubjektívebb, hiába szerepelnek benne adatok. Maguk a kurátorok egyszer azt mondják, hogy a matek, a számok döntöttek, máskor pedig azt, hogy "mi így döntöttünk, mert mert meg kell tisztíani a szférát". Ebből csak az ellenségek profitálnak. Szóval amit elképzeltem, hogy hetven éves koromban vámpírfogakkal rohangálok a MU Színház színpadán, nem fog összejönni. De komolyra fordítva szót, úgy néz ki, az egészségemet túl szabad módon szerettem volna megtartani, a kétnejűség sokak számára elfogadhatatlan, meg kell komolyodnom, mert amit képviselek az a komolytalanság. Viszont ha belegondolok, azt, ami „komoly", szakmailag magasabb szinten művelik a kőszínházban.

- Hogyhogy kurátor lettél az NKA-ban?

Keszég László: Az Alternatív Színházi Szövetség jelölt.

- Ellentmondásosnak hangzik.

Keszég László: Korábban jobban állt a szénám az alternatív világban. Végül is, negyven éves vagyok, biztos itt az idő, hogy visszavonuljak a kőszínházba.

- Várnak is rendezni, többek közt a Koma Népszínházban.

Keszég László: Igen, lekopogom. A Koma komolynak tűnő vállalkozás, szurkolok nekik, szeretem őket.

- Nemrég azt nyilatkoztad, sajnálod, hogy színészként nem hívnak.

Keszég László: Vannak ilyen momentumok, ritkán játszom, ezért gyermeki a viszonyom a színészettel. Szabad dolog játszani, nekem meg a szabadság rendkívül fontos.

- A szabadságról jut eszembe, vesztettél volna belőle, ha elnyered az igazgatói posztot Kaposváron.

Keszég László: Nem tudom... Akkor a társulat belső viszonyai foglalkoztattak, amelyek addigra eléggé megromlottak. A színészek az elhúzódó bizonytalanság, a rendezők a megváltozott státuszuk miatt idegeskedtek, beleértve engem is. Összetett szituáció volt. Ma már nem jutna eszembe, de akkor azt gondoltam, én lehetek az utolsó variáció azok közül akik a régi kaposvárhoz kötődnek. Azt motivált, hogy a színháznak és magamnak is tartozom ennyivel.

- Azt a kritikát kaptad, hogy túl független a pályázatod...

Keszég László: Valamit mondani kellett. A szakmai bizottság főrendezőnek javasolt, a városi kulturális bizottság - állításuk szerint - két nagyszerű pályázatról értekezett. Az általam tisztelt rendezők, akik szándéknyilatkozatot írtak a támogatásomról, büszkeségre okot adó, dícsérő szavakkal illettek. Rengeteg gratuláló telefon hívást, smst, emailt kaptam. Egy kis meglepetést okoztam. A kaposvári színház igazgatója azt mondta, keresni fog, de nem beszéltünk. Ennyi.

- Erről eszembe jut, amit Sissonak mondtál a Narancsban: „nem az életet éljük, hanem a paródiáját".

Keszég László: Ha valaki végignéz néhány régi olasz westernt, megfigyelheti, hogy a műfaj minden elemét annyira kiaknázták, hogy csak idő kérdése volt, mikor fordul át az egész paródiába. Ez történik most: "túlfeszegetnek" témákat, és ez bohózatra emlékeztet. Sokan annyira képviselik azt, amit képviselnek, hogy az már vak szerelemnek tűnik. Nincs normális vita. Aki ilyet javasolna, azt erővel lenyomják. Az igazi problémával, hogy a hatalom kifele húzódik a kultúra finanszírozásából, nem sokan foglalkoznak. Pedig ez a fogas kérdés, a no money-ra kell berendezkednie a színházi rendszernek, és ez hovatartozástól függetlenül fájdalmas lesz. Egyébként, én tökéletesen belga vagyok a vallonok és flamandok között az ideológiai viták tekintetében.

- Nemrég azt mondtad nekem, a gyermeketek érkezése sokmindent "szélre tolt".

Keszég László: Igen kétségkívül megérkezett és átvette a kezdeményezést. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató tevékenység a nevelés. Rengeteg energiát igényel a család szervezése mindkettőnk részéről, logisztika a négyzeten, de megéri, a família erős háttér.

Tóth Berta | Színház.hu