Cseresznyéskert I. - Szputnyik

Biztos pedagógiai forrásokból és saját tapasztalatból egyaránt tudom, hogy rosszul tálalt Csehovval és Wagnerrel lehet a leghatékonyabban elvenni kisgyerekek minden további motivációját, hogy a későbbiekben akár felületesen is érdeklődjenek az irodalom vagy a komolyzene iránt - ahogy egy csehovfetisiszta általános iskolai irodalomtanárnőm miatt én is évekig csak Kockást vettem a kezembe, de tán még ott is átugrottam a Rahan vagy Dr. Justice szájából jövő szövegbuborékokat további információadalékokkal ellátó hosszabb képleírásokat. Talán Szerb Antal írt olyat, miszerint Csehov mestere annak, hogy rohadtul nem történik semmi (ő némileg árnyaltabban fogalmazott), és mindezt a nagy büdös semmit abban a két olyan műfajban mondja el, ami leginkább a cselekményre épül: a drámában és a novellában.

Az ember persze felnőttként már megszereti, és tudja értékelni hogy például egy drámának nincs cselekménye, csak hangulata - ha mégoly nyomasztó orosz nihil is árad ebből az atmoszférából -, a színészeknek meg már állítólag a Cseresznyéskert és a Három nővér olyan kötelező elem a főiskolán, mint az anatómiaszigorlat vagy a római jog - láttunk is egy jót a végzősöktől a Poszton. Én iszonyú kíváncsi voltam, hogy Bodó Viktor hogyan nyúl egy ilyen klasszikushoz, hogy csavarja ki ezt a sztorit, talál-e rajta fogást egyáltalán, amibe belekapaszkodhat, ha  szeretné  újszerűvé tenni, hova teszi a szokásos kis groteszk elemeit - amivel viszonylag könnyű dolga volt Kafkánál vagy Shakespeare-nél.
 

Nos, úgy tűnik, a fura módon két részre bontott darabot (a mostani verzióban cak az első két felvonás van benne, ősszel jön a teljes darab) azért sikerült valami egész szolid, de azért érezhetően karakteres, és mégsem harsány újrafogalmazással úgy tálalni, hogy az nem lett egy kétszázötvenedik Cseresznyéskert és valszeg egy gimnazista osztály is szívesen nézi meg, miközben a darab megmarad az eredeti Cseresznyéskertnek. Nagyjából mintha egy szolid bajuszt rajzolt volna Mona Lisának. A szöveghez csak minimálisan nyúl, a pluszt most inkább egy-egy karakter szövegen túli megragadása jelenti: szinte minden szereplőnek van valamilyen stikkje. Bodó szívesen operál az eltúlzott gesztusokkal, túlmozgásos, pótcselekvéses szolid bolondokként ábrázolva az elszegényedő orosz nemesi családot és környezetét, akik közt a parasztból nagybirtokossá volt családi barát, Lopahin az egyedüli, aki két lábbal áll a földön, de sajnos ebben az Addams familyre hajazó családi forgatagban mégis őt nézi mindenki hülyének - egy idő után maguk a nézők is.

Bodó tisztelettel kezeli a szöveget, csak ott nyúl bele, ahol maga Csehov sem számítana rá, és ott is olyat tesz hozzá, amivel inkább csak tovább élénkíti a karakterek színeit: ahol Jepihodovnak énekelni kellene a gitár mellé, ott valami vicces brümmögő torokhangot ad, ahol Jasa unottan szivarozik Csehovnál, ott Bodónál törökülésben a lábujjai közt fogja az égő cigit, a Gajevet játszó, most sem nagyon hibázó Fábián Gábor pedig két üdvözlő sor közt megcsöcsörészi az unokahúgát, vagy épp szolidan fingik és a többiekre legyezi: csupa olyan - élőben eléggé, így leírva viszont nem annyira- humoros dolog, ami inkább a darabot mélyebben ismerőknek igazán vicces. Amúgy maga a közönség sem vett minden lapot, és viszonylag lanyha volt a taps a végén, azért így premier előtt ez nem olyan jó jel.  Hát... nem mondom, hogy tűkön ülök a folytatásig, de azt elérte azért könnyedén a rendező, hogy biztosan megnézzem.

(a Szputnyik fotója, még több itt)