Oxigénsátor

Két nap alatt tanult szöveget, majd be akarta vetni magát a vonat alá, amikor nem vették fel a Színművészetire, később pedig pék szeretett volna lenni, de végül a Katona József Színház színpadán kötött ki. Éppen megtalálják a szerepek, jól van. Pálmai Annát faggattuk.

- Egy barátod mesélte rólad, hogy kiskorodtól kezdve 24 órából nagyjából 19-et a színházban töltöttél...

Pálmai Anna: Ez igaz, ennek eleinte, kiskoromban praktikus okai voltak, később magamtól is bejártam.

- Mennyire voltál mániákus akkor?

Pálmai Anna: Sokáig csak lovagolni akartam, suli után mindig rohantam Adyligetre a lovamhoz. Keveset tanultam, állandóan meg akartak húzni. Viszont szépen mondtam verset az ünnepi műsorokon, nyertem szavalóversenyeket, így mégis beloptam magam a tanárok szívébe. Felvettek a Vörösmarty Gimnáziumba, ahol csodálatos négy évet töltöttem el. Olyan tantárgyakat kedveltem meg és írtam belőlük ötös dolgozatot, amikkel korábban csak szenvedtem, például a biológiát, a földrajzot. Mindenki kapott valamilyen utat a lába alá ebben a toleráns, szeretetteli közegben.

- Mikor vettek más irányt a céljaid, mikor vált egyértelművé, hogy színésznek jelentkezel? Az is jelezhetett valamit, hogy nyári színházaztál.

Pálmai Anna: Puskás Tamásnál játszottam gimnazistaként a Fekete Péterben szobalányt, de szó sem volt tudatos döntésről.

- Megtanultad két nap alatt a szöveget.

Pálmai Anna: Igen, ez a "betegségem", hogy megnézek egy előadást, és ha megyek vele, ha élvezem, hamar megtanulom. Tényleg egy papagáj vagyok ilyen szempontból. Amikor a Szerelem diadalában át kellett vennem az Adél (Jordán Adél, a szerk.) szerepét, első próbálkozásra szinte hiba nélkül végigmondtam a szöveget. Érdekes, hogy a Weörest is mindenki hamar megjegyezte.

 
A szerelem diadala - eredeti szereposztás
mozgóképes ajánló (12p)

- Miért?

Pálmai Anna: Azért, mert a zeneiség meghatározó. „Tutálibe málibe", ezt például soha nem felejted el.

- Visszatérve a kezdetekre, úgy tudom, a nagypapád kifejezetten szerette volna, hogy színész váljon belőled, ez mennyire befolyásolt?

Pálmai Anna: Ha nincs sikerélményem, ha boldogtalan vagyok, akkor akarhat bárki bármit, én másfelé megyek. Csak azt csináltam, amit éreztem, azt hiszem ő is büszke rám.

- Volt benned magamutogatási kényszer?

Pálmai Anna: Azt hiszem igen. Sokat hazudoztam.

- Azt mondod, a gimi végén dőlt el, hogy színésznek tanulnál. Mi történt akkor? Azt tudom, nem vettek fel a Jordán- Lukáts osztályba. Egy szóra lettem figyelmes valahol, hogy „hívtak" a Bárkába.

Pálmai Anna: Vidovszky Gyuri rendező, tanárom megtudta, hogy nem vettek fel és be akarom vetni magam a vonat alá. Ő kérdezte, nem akarok-e a Bárkába menni stúdiósnak, végül iszonyú jó egy évet töltöttem ott, Spolarics Andrea ügyelt ránk, akit imádtam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem vettek fel rögtön, abba az osztályba.

- Miért? Más ízlésvilágot képvisel egy-egy osztály?

Pálmai Anna: Így kellett lennie. Később úgyis találkozol azokkal, akikkel kell. Sokakat, magamat sem tudnám más osztályban elképzelni.

- Mennyire lettél feszült az egyetemen? Mennyire voltál magabiztos?

Pálmai Anna: Alapvetően jól éreztem magam, mert mindig "Az ügyért" maceráltak. Feldolgozhatatlan információk szűrője voltam, miközben mindenki megmondta a tutit háromtól hatig. Akkor mindannyian sebezhetőek voltunk. Azon a nyáron, amikor már tudtam, hogy felvettek a legdurvább császárkirálynak éreztem magam, úgy képzeltem el az egyetemet, mint a Fame című filmet. Aztán elsőben rájöttem, semmit sem tudok, vagy értek, és szeretnék pék lenni. Vágytam arra, hogy azonnal lássam a munkám gyümölcsét. Egy meleg zsömle, vagy egy gőzölgő kávé kézzelfogható, a színészet pedig csupa szöszölés, toporgás, állandó idegörlő önanalízis. Időbe telik míg az ember megszokja azt a nem szűnő nyomást a mellkasban, amivel együtt jár.

- Mennyire nyomasztott az, hogy kiskorod óta ismerted Máté Gábort, az osztályfőnöködet? Zavart ez bárkit?

Pálmai Anna: Gábor olyan következetes pedagógus akinél elég hamar és elég tisztán látod a játékszabályokat. Az a fontos, milyen szorgalmas vagy. Nálunk is mindenki hozta a maga „hendikeppjét", amin munkálkodnia kellett, talán ez lehetett az enyém, hogy színházközelben nőttem fel. Rengeteget tanultunk egymástól, egy idő után senki sem érezte magát különbnek, vagy különbözőnek.

- Emlékszem, végzősként nagy bizonytalanság vett körül titeket. Amikor kérdeztem az osztálytársaidat, ki hova szerződik, azt mondták: az Anna biztos, a Katonába.

Pálmai Anna: Egyáltalán nem voltam erről meggyőződve. Az igaz, hogy rengeteget dolgoztam, de csak abban hittem, hogy - mint anno a Bárkával- jó fordulat érkezik. Amikor belekerültem új előadásokba, arra gondoltam, ez jelenthet valamit.

- Otthon érezted magad?

Pálmai Anna: Igen, de az első évben nagyon hiányzott a főiskola.

- Miből fakadt a hiányérzeted?

Pálmai Anna: Főiskolásként annyit dolgoztunk, hogy enni vagy aludni sem volt időnk. A végzős-lét ígér egy hisztérikusan felpörgött élettempót.

- Meglep, hogy elkeseredtél, hiszen sokan cserélnének veled, mert a Katonába vágynak.

Pálmai Anna: A főiskolás ól-meleget bárhol képes visszasírni az ember. Idővel egyre otthonosabbá vált a világ, ahogy szaporodtak a feladataim, a sikerélményeim.

- Azt nyilatkoztad, hogy mostanában megtalálnak a szerepek...

Pálmai Anna: Talán azóta érzem ezt, hogy a Vakondban Glóriát, a vérbő ápolónőt játszottam. Sajnáltam, hogy hamar lekerült az az előadás. Utána jött a Csokoládékatona, a Weöres darabban Lea, a Cigányokban Szidike: elevenembe szaladtak ezek a szerepek, egyiket jobban szeretem, mint a másikat.

 
Cigányok
mozgóképes ajánló (10p)

- Nemrég beugrottál a Tháliában a Vagina monológokba; azt mondtad, tejesen felszabadultál benne.

Pálmai Anna: Nagyon szeretek beugrani. Ha nem kap el az, amit próbálok, akkor lusta, destruktív, rémes emberré válok, fegyelmezetlenkedem, szórakoztatom magam és a többieket. De egy beugrásnál ez nem fordulhat elő, mert annyira felpörget az adrenalin, a rendező bizalma, hogy úgy érzem magam, mint egy versenyló. Rettegek, de szeretek is szembesülni az erőmmel, a kiélezett helyzetekkel, amikor tiszta fejre, forró szívre és kötél idegekre van szükség.

- Bozsik Yvette, a Vagina monológok rendezője azt mondta a darabról, „sokmindent kellett levetkőznie a csajoknak". Te mikor vetetted le a gátlásaidat és hogy viszonyulsz a színpadi meztelenséghez?

Pálmai Anna: Elsőben fél éven keresztül a Rómeó és Júliával foglalkoztunk úgy, hogy a saját életünkből kellett találni a darabbal analóg szituációkat. Akkor teljesen meztelenül játszottunk Ötvös Andrissal egy jelenetben. Eleinte csak írogattuk a szöveget, dumáltunk, egyszercsak egymásra néztünk és egy "naakkor"-ral ledobtuk a ruháinkat. Őszintén szólva nekem se akkor, se később nem volt semmi bajom a pucérkodással.

- Más levetni egy ruhát, mint egy egész darabot pőrén játszani, vagy például egy gömbön egyensúlyozni, mint Rezes Judit a Mesél a bécsi erdőben. Ezek is kiélezettebb helyzetek lehetnek...

Pálmai Anna: Sokfajta vetkőzés létezik, fontos, hogy értelme legyen, bizonyos hatásokat valóban csak a meztelenség tud kiváltani belőlünk.

- Mennyire tudod magad megítélni?

Pálmai Anna: Az egyetemi évek állandó nyomás alatt teltek, nem ettünk, aludtunk, atomjainkra szedtek minket, hidegből melegbe mártottak. Szerencsére a Máté (Máté Gábor, a szerk.) nagyon megedzett minket. Semmi sem számít, csak az, hogy a lelkiismereted tiszta legyen. Azért baromi hálás vagyok, hogy ennek az intelemnek pont a Katonában próbálhatok meg eleget tenni, mert amellett, hogy fegyelmezetten és keményen dolgozunk, soha senkit nem hagy el a humora. Nekem ezért oxigénsátor bejönni ebbe a színházba, ezért jó ehhez a társulathoz tartozni.

- Mennyire vagy féltékeny?

Pálmai Anna: Nagyon rajongó típus vagyok. Előbb szeretek bele valakibe, minthogy féltékeny legyek rá. A saját utamat járom.