Mint egy Jedi lovag - Interjú Pelsőczy Rékával

Terhesen jelentkezett először a Színművészetire, negyedszerre felvették, majd a Katonába került. Azóta játszik, rendez, fotóz és kérdez: „Mit jelentek, mit jelenthetek még, és mi az amit már nem jelenthetek?" Pelsőczy Rékával találkoztam, akinek hamarosan bemutatják Szeret..lek című rendezését.

Pelsőczy Réka
fotó: Kállai Márton

- A színház közösségi műfaj, viszont te valahol azt említetted, gyerekként mindig kívüllállónak érezted magad. Hogy változtál, hogy kezdtél el érdeklődni a színház iránt?

Pelsőczy Réka: A Huszonötödik Színház környékén mozogtak a szüleim - édesapám Pelsőczy László ott volt tag, apukám, Márta István zenélt, anyukám, aki egyébként kerámikus - ők hatottak rám, bár egyáltalán nem voltam tipikus színészgyerek. A gimnáziumban már tudatosan készültem a főiskolára.

- Mondtad, hogy röhögtél volna, ha valaki azt mondja: tizennyolc évesen gyereked születik, mégis így történt.

Pelsőczy Réka: Tizenhét évesen ért az első - hatalmasnak hitt- három hónapig tartó szerelem. Akkor még elképzelhetetlennek tartottam, hogy pár hónap múlva megismerkedek valakivel, és semmit sem szeretnék jobban, mint egy olyan gyereket mint ő.

- Terveztétek Kristófot?

Pelsőczy Réka: Igen! Már amennyire tervezésnek lehet hívni egy tizenhét éves lány és egy huszonhárom éves fiú elképesztő ötletét. Anyuék tiltakoztak az ellen, megjegyzem, teljesen jogosan. Most, hogy tizenkilenc éves a fiam, tudom, én is rosszul lennék, ha hazaállítana egy gyerekkel. Néha más dolgok miatt is rettegek, pedig csodálatos, tehetséges, szép, kedves. Látszik rajta, hogy szerelemgyerek.

- Hogy fordult meg a fejedben, hogy terhesen felvételizz?

Pelsőczy Réka: Készültem a Színművészetire, azt gondoltam, nem hagyhatok ki egy évet sem a próbálkozásból és ha felvesznek halaszthatok.

A Zsámbéki osztály végzősei

- Negyedszerre vettek fel, előtte egy évig Ruszt Józsefnél játszottál. Mi ennek a története? Ez mennyiben jelentett visszaigazolást?

Pelsőczy Réka: Kristóf már két és fél éves volt, amikor Ruszthoz kerültem. A harmadik sikertelen felvételi után az Arany János Színházba jelentkeztem stúdiósnak, Meczner Jánosnál, Ács Jánosnál, Rusztnál. Ők azt mondták, szerződjek, ezt tartottam igazi visszaigazolásnak. Van amikor tudom, mi következik, jó állapotba kerülök, működöm, náluk ilyen helyzet állt elő. Mindig éreztem dolgozik bennem egy erő, ami hat, mint egy Jedi lovagnál. Fiatalon nem merült fel bennem, hogy alkalmatlan volnék a pályára, nem vették el a kedvemet a kudarcok.

- Ez min múlik? Érdekes, Fekete Ernő például azt mesélte, abban a pillanatban bizonyosodott meg arról, hogy a színészetet választja, amikor kidobták az első rostáról.

Pelsőczy Réka: Amikor kiskoromban ültem a nézőtéren a Katonában, és figyeltem a színészeket mindent átjáró, „csodaérzés" töltött el. Színészként nagyon ritkán érzem ezt, de ha rendezek, és megint lent ülök a nézőtéren, néha elönt ez a boldogság. Valószínű hogy azért, mert nem tudok arról a sok hülyeségről, ami a színész fejében zajlik - „jól mondtam?", „előbb kellett volna lerakni a kabátot!", „hamarabb át menni a másik oldalra!". A színészet állandó szembesülés, önmarcangolás, arról nem is beszélve hogy minden nap egy tükörrel szemben ülök és nézem egyre változó arcomat. Mit jelentek, mit jelenthetek még, és mi az amit már nem jelenthetek?

Az élet álom - Kamra
Lengyel Ferenccel és Mészáros Bélával
fotó: Takács Zsolt

- Nem edz meg az egyetem, a pálya eléggé?

Pelsőczy Réka: De, egy kicsit. Az első években teljesen kiborultam, ha nem ugrottam meg a lécet. Aztán lassan megtanultam, hogy ami már elment azon nem érdemes görcsölni. Majd legközelebb jobb lesz. De a mai napig nagyon türelmetlen vagyok.

- Azt nyilatkoztad, lassú víz partot mos típus vagy. Ez látszólag ellentmond annak, hogy sokat türelmetlenkedsz.

Pelsőczy Réka: Ezt úgy értem, hogy bár hamarabb szeretnék valamit, mindig meg kell várnom, amíg eljön az ideje. Soha semmit nem kaptam meg rögtön, de ezzel nem biztos, hogy mindenki egyetért a környezetemben. Tény, hogy nagyon szerencsés vagyok, kívülről nézve sikertörténetet viszek, de ezt másként élem meg belül.

- Főiskola, és gyerek, ez a kettő teljesen összeegyeztethetetlen...

Pelsőczy Réka: Reggel elmentünk oviba és éjjelig maradtam a főiskolán. Egyáltalán nem emlékszem mikor voltam otthon, ami nem büszkeségem. Bár nagyon imádom a gyerekem, rossz véleménnyel vagyok magamról a neveléssel kapcsolatban, nem tudok felhőtlenül örülni, ha egy kolléganőm szülni megy. Színészetem gazdagodott a sok egymásnak ellentmondó érzéstől, az állandó lekiismeretfurdalástól. Gondolom minden anya szembesül ilyesmivel. Engem nagyon megviselt például az, hogy boldog voltam, hogy este be kell mennem a színházba, és nem kell otthon maradnom. A fiam bíztatott, „menj csak mama". Ez tébolyító. Egyébként sokat változtam. Bemutató előtt már kevésbé zökkenek ki, jobb társaság tudok lenni, mint régen. Mostanában, akkor válok elviselhetetlenné, amikor rendezek: csak a munkáról beszélek. Ettől függetlenül, kezdek hasonlítani egy teknősbékára, már nem mozgok fölöslegesen.

Kicsi nyuszi hopp hopp
r.: Pelsőczy Réka
fotó: Klacsán Margó

- Pedig vállalsz plusz feladatot, hiszen rendezel. Hogy kezdődött ez?

Pelsőczy Réka: Hiszek abban, hogy az élet visz és jobban teszem, ha hagyom magam. Annak, hogy elkezdtem rendezni az lehet az oka, hogy nem ilyen színészi pályát képzeltem magamnak, mint ami megadatott. Annak ellenére, hogy a legjobb színházban játszom, úgy érzem, nem kaptam annyi figyelmet, mint amennyit vártam. Két választásom volt: vagy iszonyúan megsértődöm, megkeseredek, elkezdek gyűlölködni, vagy elgondolkodom, miért alakul így. Sokat tanultam arról, milyen alkat vagyok. Rájöttem, az ahogy viselkedem nem biztos, hogy vonzó, vagy könnyen szerethető. Ez a pálya egyrészt azon múlik, hogy valaki mennyire könnyen használható, mennyire egyértelműen jelent valamit, másrészt a sorson. Én nem vagyok se túl szép, se eléggé csúnya, furcsa, köztes, nehezen beazonosítható figura lehetek, a személyiségem sem biztos, hogy harmóniában áll a külsőmmel. Álmomban sem gondoltam, hogy rendezni fogok, menekültem a felelősségvállalás elől, de a személyiségem valahogy jól érzi magát ebben a szituációban. Figyelni, és segíteni valakit abban, hogy jó legyen, együtt lenni, együtt gondolkodni, megismerni egymást, mindez nagyon boldogító.

- Mikor összegződött mindez benned?

Pelsőczy Réka: Hamar szembesültem a lehetőségeimmel. Azt mindenki érzi, a helyén van-e, azt mondhatja-e: „na ez az", amire vágyom. Csak azon töprengek néha, hogy-hogy leszerződtettek a Katonába annak idején. Valami pillanatnyi hangulat lehetett.

- Végzősként is felmerült benned ez a kérdés?

Pelsőczy Réka: Meglepett, hogy Zsámbéki hívott, mert nem tartoztam a kedvenc tanítványai közé.

- Lehet, hogy mégis az alkatod miatt hívott. Nemrég arról mesélt, hogy például a túlzott szépséggel „baj szokott lenni", bizonyos nőket a színpadon nagyon szépnek látunk, akik egyáltalán nem azok, akik pedig az életben hibátlan alkatok, érdektelenné válhatnak ott. Ascher Tamás szerint pedig a Zsámbéki osztályokba mindig járnak különös, bizarr alkatok, és Zsámbéki szereti az elmélyülő, gyötrődő, tétova színészeket.

Pelsőczy Réka: Az számomra is világos, hogy vonzza ez. Ha megnézed a nagy színésznőket, egyik sem szabályos szépség, de van bennük valami, ami lefegyverez. Mindegy, hogy nézel ki, ha belülről árad a nőiség, ha rendben vagy magaddal, az ellenállhatatlan. Egy színésznőnél nagyon meghatározó a női öntudat, ha igazi. Ha mű, az lelepleződik. Bár nagyon szerelmes típus vagyok, ez bennem most kezd beérni. Kell lennie titoknak, furcsaságnak az emberben. Rengeteg féle színész van, engem az is lenyűgöz, ha valaki nagyon erősen az, ami, ha odaadja magát. Talán ezek összességét hívják tehetségnek.

- A szerelemről jut eszembe, hamarosan bemutatód lesz, ami a Szeret...lek címet viseli. Úgy tudom, hogy te gyűjtötted az előadás alapjául szolgáló történeteket.

Pelsőczy Réka: Igen. Amikor az Öldökő angyalt rendeztem, rosszabb magánéleti időszakot éltem és ez mindent kiforgatott, ezért kitaláltam, hogy szeretnék a kapcsolatokról készíteni egy darabot. Imádom a szerelmes történeteket hallgatni. Ez olyan mintha a csiklandoznának, engem bizserget, ebből arra következtettem, hogy a nézőt is. Rájöttem, a mesélés rezdülései az izgalmasak, hol akad el valaki, milyen részletekre emlékszik. Ha előre megfogalmazzák, érdektelenné válik. Ezért eredeti szövegeket kezdtem gyűjteni. Kikristályosodott bennem, arról szeretnék beszélni, hogy a kapcsolatok természete más, mint amit a moziban látunk, más, mint amire felkészítenek minket. A nagy romantikus filmek valami esszenciálisat ragadnak meg abból az érzetből, amit szerelemnek hívunk, de azt kevéssé mutatják be, mennyire nehéz megoldani egy együttélést, hogy ennek milyen stációi vannak, milyen banális tud lenni, miként lehet életben tartani, hogy lehet egyáltalán elviselni a másikat vagy magunkat. Tájékozatlanságunk okán vagy végigküszködjük az életet, vagy különböző utakat keresünk. Számomra ez a tanulási folyamat a legizgalmasabb és az a felfedezés, mennyivel könnyebb minden, ha játékosan közelítjük meg. A Szeret...lek HoppArt alapú (Szilágyi Kata, Herczeg Tamás, Kiss Dia, Barabás Richárd ) zenés, táncos produkció, de szerepel még benne Takács Kati, Terhes Sándor, Szamosi Zsófi, Gáspár Anna, Bercsényi Peti, Király Béla, ő a koreográfus. Nagyon szeretek velük dolgozni.

Az öldöklő angyal
r.: Pelsőczy Réka
fotó: Lehotka Judit Zolka

- Hogy állt össze a szöveg?

Pelsőczy Réka: Mindig nálam volt egy diktafon, és ha szóba került a téma, házasság, szerelem, vagy erről alkotott elméletek, elővettem. Jó időszak volt. Hihetetlen mennyiségű anyagból választottunk ki kilenc fő monológot, így mindenkinek jut egy nagy történet. Abban a fázisban vagyunk, hogy összerakjuk az előadást. A dalokat, zenéket, táncokat, amik a szövegeket tagolják majd. Egyébként Matkó Tamás a „zenei vezető" és besegít Kákonyi Árpi is. Az egész olyan, mint egy 10 000 db-os puzzle. Remélem sikerül, kirakni.

- Pánik fogott el? Mintha fogytál volna..

Pelsőczy Réka: Nem fogytam, csak a feszültség kiegyenesít. A stressz fokát, az ereimben érzem, mintha drótok izzanának bennem. Vannak, akik azzal nyugtatnak, ez termeli meg azt az energiát, amivel tovább tudok lépni. Én ebben nem hiszek, mert a legjobb ötleteim akkor jönnek, ha laza vagyok. Akkor is könnyebb persze, ha benne vagyok a struktúrában, ha adottak a körülmények. Ugyanakkor mindent azonnal szeretnék, nem akarok időt adni. Ha valami zavar, ha probléma adódik, azonnal meg akarom oldani, a magánéletemben is.

- Pedig mégiscsak az a tapasztalat, hogy minden megoldódik. Tudod mihez kötni, meg tudod magyarázni ezt a szorongást?

Pelsőczy Réka: Az első rendezésemnél, a Fafeye-nél Zsótér kérdezte: „na mi van, nem vagy beszarva?", érdekes, hogy akkor nagyon boldog voltam. Az Öldöklő angyalba viszont majdnem belehaltam. Akkor úgy éreztem, agyonnyom, hogy minden nap mázsákat kell megemelnem, már az olvasópróbáról is elrohantam volna. Ennek az volt az oka, hogy fél év pénzszerzéssel, az előkészületekkel telt, és elfáradtam, emellett a darab mágiája is hatott rám, váratlan feladatokkal szembesültem. Az egyik szomszédom figyelmeztetett arra, hogy le kell állnom.

- Hogyhogy a szomszéd vette észre, hogy gondban vagy?

Pelsőczy Réka: Francesca egy holland professzornő, aki a CEU-n tanít. Bekopogott hozzám, kértem, hagyjon békén, de egy óra múlva újra megjelent, érezte, hogy bajban vagyok. Azokra a tünetekre, amiket akkor felsoroltam azt mondta: „ it's a burn out", én is éreztem, hogy a kiégés határán állok. Most arra jutottam, ha továbbra is rendezni akarok, muszáj megtanulnom elfogadni azt, hogy nem tarthatok mindent a kezemben, a dolgok úgyis a maguk természete szerint alakulnak. Ha nem tudom elengedni magam, semmi értelme az egésznek.

- Azt gondolnám, színészként többet kockáztatsz magadból, és hozzászoksz, hogyan kezeld a stresszt.

Pelsőczy Réka: Az ember nem érez akkora felelősséget és egyébként a színészettel kapcsolatban is adódnak hasonló érzéseim. Amióta rendezek sokat lazultam, de rossz állapotokba tudok kerülni bizonyos szerepeknél, mondjuk a Sáskák előtt. Néha gúzsba van kötve a lelkem. Ilyenkor elgondolkodom, ezzel kell-e foglalkoznom, ha ilyen rettegés tud a hatalmába keríteni.

- Egy interjúban azt mondtad, a főiskola végeztével rájöttél, a görcsöket nem engedheted meg magadnak.

Pelsőczy Réka: Azt szeretem, amikor szabad lélekkel megyek be a színpadra, olyankor azt csinálok, amit akarok, nincs rossz mozdulat. Az a veszély már nem fenyeget, hogy izgulok és elkezd remegni a szám, a lábam, az arcom, mint a főiskolán. Ha most kiállok, a nézőnek fogalma sincs arról, mit érzek. De én tudom, hogy „megcsináltam-e" aznap. Ilyenkor hiába dicsérnek. Az idegesít, ha nem szárnyalok. A Sáskákat imádom, és szeretném ha a nézők a legjobb formámat kapják. Előadás előtti délután az a legjobb ha semmi mással nem foglalkozom.

 
Sáskák - Katona József Színház
mozgóképes ajánló (16p)

- Ilyen állapotban soha nem sikerül elérni a saját magad által kitűzött célt?

Pelsőczy Réka: Ha szorongok? Soha.

- Én azt próbálom gyakorolni, hogy ne érzelmileg reagáljak. Fellini azt mondja, valójában nincsenek véletlenek, vagy kevésbé fontos elemek, ahogy ideális feltételek sem, „vagy még inkább, a feltételek mindig ideálisak, mert végső soron az adott körülmények alakítják a filmet olyanná, amilyen lesz". Szerinte az előre nem látott események „nem csupán részei az utazásnak, hanem az utazás maga".

Pelsőczy Réka: Fellini! Én is így gondolom, minden ami történik egy jel, éppen az a valami üzen. Csak nem mindig sikerül.

- Valamikor azt nyilatkoztad, ti színészek mindig beszéltek az életről, miközben menekültök előle.

Pelsőczy Réka: Ez is egy paradoxon. Régen azért akartam színész lenni, hogy a szerepeken keresztül majd mindenfélét kipróbálhatok. Pár éve realizáltam, hogy igazi kalandokra vágyom. Szeretnék hegyek tetején állni, elmenni az Északi- sarkra, és minél mélyebbre lemerülni a Vörös-tengerben. Szükségem van a természetre, egyre fontosabbnak tartom az egyensúlyt. Minnél több a munka, ez persze annál kevésbé megvalósítható. De én érzem, amikor kibillen a mérleg. Nagyon erősen jelez a szervezetem. A színház az alap, egy család. Túlzás nélkül mondhatom, teljes biztonságban érzem magam a Katonában, nagy védettséget ad. Mégis szuper, hogy elmehetek. Bulizni nem járok, de borozni, jókat enni, beszélgetni létszükségletem, örülök, hogy mindez beköltözött az életembe.

- Göttinger Pali, rendező nemrég azt mondta nekem, szerinte még a mi életünkben eltűnnek a társulatos repertoárszínházak. Ezzel te is egyetértettél egyszer.

Pelsőczy Réka: Egyre nyilvánvalóbb, hogy ez be fog következni. Már most rengetegen szabadúsznak, elindult egy vándorlás. Olyan mennyiségű előadást kínálnak, hogy nincs az a néző, aki ezt megtekinti. Lényegében az összeomlás határára jutott az egyeztetés. Műsortervet összerakni a lehetetlennel egyenlő. Egyre inkább csökken az állami támogatás, ez azt vonhatja maga után, hogy szűkebb társulattal kell majd dolgozni. Tehát az egész rendszer lebomolhat. Másrészről az, hogy egyáltalán rendezhetek, tudok önállóan pályázni, az is ennek a folyamatnak a része. Az biztató, hogy például a TÁP Színháznak este tizenegykor telt házzal mennek az előadásai és hogy Bodó Viktor, képes nagy hullámot vetni maga körül. Azt remélem, ahogy kompjúterizálódunk, egyre nagyobb igényünk támad a személyességre, amit a színház nyújtani tud. Irigylem Szirtes Ágit, Máté Gábort, ők megélhettek egy színházi fénykort, de valószínűleg olyasmire vágyom, ami akkor sem történt volna meg velem.

- A legendaképzéshez feltehetőleg nagyban hozzájárultak a kritikusok, a fénykorok szereplői.

Pelsőczy Réka: Ma rengeteg színész érez valami hiányt. Nem olyan menő dolog ma színésznek lenni. Van, aki saját projektekbe vág, kiszáll és elmegy Amerikába, fotózik, valahogy feszegetjük a határokat. Fekete Ernő és Ónódi Eszter is gondolhatja, nincs akkora jelentősége annak amit csinál, nem robban fel a világ azért, mert új bemutató van. Hétköznapokat élünk. Nálunk a Kétfejű fenevad, és a Cigányok jelent ünnepet, a reakciók is azt mutatják, ezek fontosak. Általában nem érzem azt a lázat, ami együtt járhatna a színházcsinálással...

 
Sweet Charity - Magyar Színház
r.: Pelsőczy Réka
mozgóképes ajánló (9,5p)

- Ez azon múlik, hogy fontos lesz-e amit csináltok?

Pelsőczy Réka: Részben. Akkor érzi ezt a vibrálást az ember, ha érzi a várakozást, ha nem lehet már jegyet kapni, ha oldalt állnak. Akkor azt érzed hogy fontos amit csinálsz...

- Múltkor a művészbejárónál egy hatalmas virágcsokorra lettem figyelmes, kérdeztem a portást, kinek küldték, azt mondta: Szirtes Áginak. Ezek szerint kaptok olyan visszajelzést, amit egy civil nem.

Pelsőczy Réka: Mindenki erre vágyik, nekünk pedig az a táplálék. Tulajdonképpen borzalmas, hogy a színész léte azon múlik, mennyire tetszik. Természetesen, izgatja egy probléma, de az a célja, hogy azt mások lássák. Nem elég a kevés, az kell, hogy imádják.

- Volt, amikor ezt érezhetted?

Pelsőczy Réka: Ahol ezt a nagy boldogságot érezem, az a Portugál. Az, hogy sok éve megy, és ennek a részese vagyok, hatalmas öröm. A Schilling Árpád rendezte Baal is megmaradt bennem.

Portugál - Kamra
fotó: Szilágyi Lenke

- Miért? Érdekes, kiemeltem magamnak, hogy egy Baalban játszottál.

Pelsőczy Réka: Emílíát alakítottam benne, akivel Baal akkor találkozik, amikor elmegy a gazdag emberhez vacsorázni. Nevetségessé teszi, megalázza a nőt, aki teljesen kiszolgáltatja neki magát, akkora hatást gyakorol rá. Nagyon jó próbafolyamat volt, tényleg éreztük, fontos, amit csinálunk. Amikor nemrég bejelentették, a társulati ülésen, hogy elvonások lesznek, kevesebb pénzből gazdálkodhatunk, például meg kell gondolni hány szereplő játszhat egy előadásban, biztos mindannyiunknak eszébe jutott: nem lehet természetesnek venni, hogy dolgozhatunk. Mintha egy szerelemben történt volna baj: rájössz, nem evidens, hogy melletted a másik ember. Régen volt olyan színész nálunk, aki azt gondolta, mindent fúrhat. Nem értettem, miért nem áll fel és megy haza, kedvem lett volna kiírni a faliújságra: nem kötelező! Ma felmerül bennem a kérdés: miért hisszük, hogy sokat kéne gondolni rólunk, amikor mi magunk sem gondolunk sokat magunkról és hajlamosak vagyunk elkényelmesedni? Bízom benne, hogy a gazdasági helyzet jót fog tenni a társulatnak. Szerintem ügynek fogjuk érezni, hogy kevesebb pénzből kell jól alkotni.

Tóth Berta | Színház.hu

Kapcsolódó cikk:
- Szeret...lek  - Premier a Szikrában