Egy klasszikus dráma „klasszikus” előadásban került színre Győrben. Ács János rendezése mintha prózaoperának tekintené a Hamletet: tablószerű képekkel, világosan megkülönböztetett hangfekvésekkel, néhány markáns jelzéssel vitte színre Shakespeare darabját. Nyilván ebben a győri színház adottságai is befolyásolhatták. Ezen a nagyszínpadon nehéz intim tereket teremteni, lehetetlen a finom részletekkel operálni. De mindezek eredményeként nem születik árnyalt darabértelmezés, csak egy kissé elnagyolt Hamlet-olvasat.
Ács János a történelmileg (és földrajzilag) nem behatárolt múlt időbe helyezi szereplőit. Egy mitikussá tágított középkorba. A színészeken hosszú köpenyek, széles övek, nehéz bundák és prémgallérok, fejdíszeket és fejfedők. Gyarmathy Ágnes jelmezei elsősorban a figurák társadalmi státuszát érzékeltetik, de némileg utalnak viselőik jellemvonásaira is, leginkább a színekkel és a formákkal. Hamlet (Sárközi József) fekete, de könnyű, testhezálló ruhákban jár. Claudius (Csankó Zoltán) súlyos, díszes, barnás bundákban jelenik meg. Gertrud (Töreky Zsuzsa) hasonlóképp nehéz, gazdag, díszes bundákban jelenik meg, de ő a sötétzöld árnyalatait hordja magán. Polonius (Rupnik Károly) hatalmas, prémes sötétlila köpenyben jelenik meg. A gazdag öltözékek (melyek többeknél többszöri átöltözést is jelentenek) a sötét különféle árnyalatait képviselik. (Ezek közül kiragyog Ophélia – Szina Kinga – fehér bundája az egérfogó jelenetben.) Mindez összhangban van az előadás világításával, amely szintén a komor, sötét tónusokat hangsúlyozza.
Sárközi József, Csankó Zoltán, Töreky Zsuzsa
Azért is fontos ez, mert ebben az előadásban a világításnak kiemelten fontos szerepe van. Nincsenek ugyanis épített díszletek, Menczel Róbert tervei a hatalmas színpadon a magasból aláeresztett fekete felületekkel és fényekkel teremtettek tereket. Néha az az érzésünk, mintha kapuk nyílnának meg, máskor oszlopcsarnokokban járunk, de van, hogy szabad térséggé tágul a színpad. Némileg didaktikusnak hat azonban, hogy Polonius megölése előtt vörös „falfelület” ereszkedik alá a magasból, amit magával is ránt, letép a halálos döfést kapott főtanácsos.
Ebben a komor, sötét világban játszódó történetben nehéz a pontos mozgatórugókat feltárni. A színpadi jelzések, játékötletek többnyire csak az adott helyzetet értelmezik, de nem teremtenek az egész előadást átfogó motívumokat. A darab sokszálú cselekménymozzanatai közül néhányat markánsan értelmez az előadás, másokat azonban elnagyoltnak hagy. Szép például Ophélia és Hamlet találkozásának jelenete, amely a szerelemből indul: a fiú önfeledten, boldogan szájon csókolja a lányt, és nem érti, hogy az miért akarja visszaadni az „emléke”-it. „Nem adtam egyet is soha” – válaszolja Hamlet, amit itt azt jelenti, hogy nem akarok szakítani veled. És amikor a lány győzködni kezdi őt, akkor tör elő belőle az értetlen düh, ami végül átkozódássá fordul.
Szina Kinga, Sárközi József
Ennek a jelenetnek a „történeti” előzménye azonban csak elnagyoltan jelenik meg. Polonius – kezében papírtekercsekkel, tehát az „ügyek” intézése közben – mintegy mellékesen kioktatja Laertest (Nagy Balázs), majd hasonló sietséggel a lányát eltiltja Hamlettől. De sem az nincs benne a jelenetben, hogy ez számára fontos lenne, sem az, hogy az atyai szónak, szigornak súlya lenne. Így nem is érteni, hogy ha Ophélia igazán szereti Hamletet, akkor miért adja meg ilyen könnyen magát.
Ez a kiragadott részlet az előadás rendezői munkáját jellemzi, amely néhány részletbe határozottan bevilágít, másokat meg homályban hagy. Ilyen homályos részlet például Claudius és Gertrud kapcsolata. A nyájasságnál többet nem látunk ebből. Sem azt, hogy a szerelem, sem azt, hogy az érdek kapcsolta össze ezt a két embert. Valószínű azonban, hogy az asszony nem tudott a gyilkosságról. Az egérfogó jelenetben ő ugyanis nevetni készül a „gyilkolósdin”, miközben Claudius homlokához emelt ujjainak izgatottsága azt jelzi, hogy egyre mélyebbre merül a felzaklató emlékekbe. (Hogy mi vár rá, azért nem tudja, mert a némajáték alatt épp államügyeket intéz: egy küldönc hozta levélre nyomja rá a királyi pecsétet, és ez elvonja a figyelmet a játékról.) A másodszor – most már szavakkal is – eljátszott királygyilkosság azonban egyértelművé teszi, hogy lelkiismeret-furdalás gyötri. És amikor magára marad, mintegy magát is megpecsételi a gyűrűvel. De ebből a mentalitásból nehéz felépíteni azt a gyűlöletet, amellyel szisztematikusan előkészíti Hamlet halálát.
Fejszés Attila
Vagy ugyanilyen bizonytalanságot kelt a darab indítása és lezárása is. Ebben az előadásban az ide-oda cikázó fények jelzik Hamlet apjának szellemét, amely két ízben is „materializálódik”. A megtestesült Szellem (Török András) egy kopasz, sápadt öregember, aki folyton fájdalmasan beleremeg a kakas kukorékolásába. De nem képviseli azt az erőt, amely egyértelműen törvényt szab Hamlet sorsának.
Hamlet itt mintha csak ürügyet (és irányt) találna a benne egyébként is dúló zaklatottságnak. Ebben az előadásban a dán királyfi nem egy intellektuális figura, aki magát a reflexió csapdáiba csalva keresi a cselekvés lehetőségeit. Sárközi József eleve egy nyugtalan, zaklatott fiatalembert játszik, akit a heves, de félbetört mozdulatok, hirtelen gesztusok jellemeznek. A gyors elszánások, a nyugtalan cselekvések. De épp ezért hiányzik is belőle az a kétely, hogy helyretolható-e a kizökkent idő. Így ez az erő eleve a pusztulás felé szalad, anélkül hogy bármiféle ellenerő keresztezné az útját.
Csankó Zoltán nyugodt, robosztus királya a hatalom magabiztosságával jár-kel, anélkül, hogy bármiféle erőt kéne demonstrálnia. Laertes (Nagy Balázs) az engedelmes fiúból könnyedén vált át az engedelmes fiúvá, aki a király gyilkos cseleinek kivitelezője lesz. (Hamlet és Laertes végső küzdelmét jól előlegezi a temetői jelenet, amikor ásókkal esnek egymásnak. Bizony ebben több fenyegetés és veszély van, mint a későbbi párbajtőr jelenetben.) De nem jelent akadályt Hamletnek Rosencrantz (Posonyi Takács László) és Guildenstern (Szikra József) sem. A királyfi eleve udvaroncokként kezeli őket, és bizony eszünkbe sem jut, hogy valaha barátok (egyenrangú cimborák) lehettek.
Ebben az előadásban végül megérkezik Fortinbras (nem úgy, mint Ács János 1996-os új színházi Hamlet rendezésében, ahonnan kimaradt ez a szereplő). De bizonytalanok vagyunk, hogy mit is jelent érkezése. Korábban azt láttuk, hogy a Dánián átvonuló norvég csapatok rabszíjra fűzött foglyokat vezettek a hóesésben (köztük gyerekeket is). De mintha mégse a zsarnokság érkezne Dániába az előadás végén. Fortinbras (Fejszés Attila) megfontoltan mérlegeli a helyzetet. Az ország nagyjait (a többrendbeli gyilkosságokat végignéző háttérfigurákat) is maga köré gyűjti. Kezébe veszi a gyilkos tőrt, még az ujját is megszagolja, mintha gyanítana valamit. Aztán feláll, és sietve távozik. És ott marad az üres trón, hosszan megvilágítva.
Shakespeare: Hamlet
Győri Nemzeti Színház
Fordította: Arany János
Díszlet: Menczel Róbert
Jelmez: Gyarmathy Ágnes
Zene: Mártha István
Mozgás: Gyöngyössy Tamás
Dramaturg: Forgách András
Rendező: Ács János
Szereplők: Csankó Zoltán, Töreky Zsuzsa, Sárközi József, Török András, Rupnik Károly, Nagy Balázs, Szina Kinga, Karácsony Szilveszter, Ungvári István, Posonyi Takács László, Szikra József, Maszlay István, Klinga Péter, Szilágyi István, Koppány Zoltán, Szücs Péter Pál, Vincze Gábor Péter, Kszel Attila, Fejszés Attila, Jáger András, Venczel-Kovács Zoltán, Fehér Ákos, Pingiczer Csaba, Pörneczi Attila
Képgaléria
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.