A Magyar Mozdulatművészeti Társulat új előadása, a kétrészes Évszakok az orkesztika hagyományaiból építkezve kíván kortárs érzéseket, gondolatokat közvetíteni. Fenyves Márk és Pálosi István előadásának címe hallatán a legtöbbünk számára Haydn azonos című műve jut eszünkbe. S valóban, a zenei palettán J. S. Bach és Vivaldi zenéje mellett J. Haydn műve is felcsendül. Az előadás témája azonban túlmutat az évszakok váltakozásán, ez csupán alapötletül szolgál.
Monumentális látványképpel indít a darab: hatalmas leplek mozgása tölti be a teret, s a leplek alól hol elő-, hol eltűnnek az emberek. Ez a barokkos monumentalitás végigkíséri az egész előadást, megjelenik a jelmezekben, zenében és a táncosok mozdulataiban. A leplek mozgását egy férfi (Fenyves Márk) és két női alak (Balázs Mari, Mándy Ildikó) irányítja, egyfajta teremtő, változtató erő képviselői ők. Ugyanakkor alakjukból az állandóság, mozgásukból a tapasztalat, a bölcsesség és némi felsőbbrendűség árad. Fontos pillanatai az előadásnak azok, amikor ez a három táncos egyedül van jelen a színpadon, mozgásuk fennköltsége a mindannyiunk felett álló erőkre emlékeztet minket. A természet és a sors körben forgását, irányítását érezhetjük jelenlétükben.
Fotó: Dusa Gábor
A leplek takarásából lassan kerülnek elő, születnek meg egymás után a fiatalok (Haraszti-Zwiep Adrienn, Kocsis Andrea, Lukács Ádám, Szelőczey Dóra). Megjelennek, majd eltűnnek, hol egyedül, hol ketten, hárman, s végül mind a négyen: három lány és egy fiú. Aztán megkezdődik utazásuk a világban, melyet mindvégig elkísérnek „teremtőik”. Vezetik őket, mintha csak bemutatnák nekik az életet. Gyorsan váltakozó, lazán egymáshoz fűzött jelenetekben fedezi fel a négy fiatal az őket körülvevő világot, tapasztalják meg a változást és az örökös körforgást, melynek ők is részesei. Mindezt a mozdulatok ismétlődésével fejezik ki a táncosok. Van, hogy szinkronban táncolnak, van, hogy egymáshoz csatlakoznak, majd lemaradnak.
Az előadás közepén a táncosok férfiakra és nőkre válnak szét. Először a nők táncát láthatjuk, melyben egyértelműen ott van az anyaság, az odaadás, a vágy és a szeretet. A táncosok együtt mozognak, minden mozdulatuk szinkronban van egymással. Azonban itt sem tűnik el a „lányok” és „nők” közötti különbség. A két nő megtartja vezető, kézen fogó szerepét. Majd a férfiakon a sor, de az ő mozdulataikból nem a szinkron igénye tükröződik, táncuk nem találkozik, sőt még némi rivalizálást is felfedezhetünk a táncosok mozgásában. Mindazonáltal az atyai intelem náluk is egyértelműen jelen van.
Az előadás első felvonását a nyitóképhez hasonló hatalmas erejű kép zárja. A villódzó fények mögül a táncosok szaggatott mozgását látjuk. Újra és újra végigsétálnak a színpadon, mintegy az emberi élet és az azt körülvevő világ örök körben forgását szimbolizálva.
A második felvonás elején egy fekete kendő repülése s alá hullása folytatja az előző rész gondolatsorát. A férfitáncos alakja – azzal, hogy minduntalan beleavatkozik a kendő mozgásába –transzcendentális jelleget ölt magára. Csakúgy, mint a következő jelenetben, amikor hatalmas lepellel táncol.
Fotó: Dusa Gábor
Ismét a fiatalok jelennek meg a színen, körtáncuk ismétlődő mozdulatai ismét a körforgást tárják elénk. Egyre csak mennek körbe-körbe, megállás nélkül. Sok apró mozdulatot látunk, mely mindegyike saját jelentéssel bír. S ezeket a kicsi mozdulatokat szakítják meg az ugrások és nagy volumenű tolások.
Lezárásul egy óriási emberfa jelenik meg a színpadon, immár az összes táncossal, a szerepeik közötti különbség nélkül. Mozgásuk nyomán, karjaik szerteágazásával, mintha tényleg egyetlen fába olvadtak volna össze mindannyian. Életfa ez, melyben benne van a születés és a halál, az állandóság és az állandó változás. S ez nem csupán a történet alappillérére utal, hanem magára a társulatra is, melynek mozgásstílusát is ugyanez jellemzi.
Évszakok
Magyar Mozdulatművészeti Társulat
Látvány: FOM
Jelmez: Csorba Krisztina
Fény: Pelle Zoltán
Zene: Klasszikus montázs J. S. Bach, J. Haydn, A. Vivaldi művek felhasználásával
Rendező-koreográfus: Fenyves Márk, Pálosi István
Szereplők: Balázs Mari, Fenyves Márk, Haraszti-Zwiep Adrienn, Kocsis Andrea, Lukács Ádám, Mándy Ildikó, Szelőczey Dóra
Helyszín: Nemzeti Táncszínház
Bemutató: 2011. február 16.
Kutszegi Csaba: Elnémították, mégis beszél
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.