Pokol

Ha egy külföldi beszél Magyarországról, vajon hitelesebb az ítélete, mert elfogultság nélkül, kívülről tud a mi dolgainkra tekinteni – vagy amit ő mond, az szükségszerűen nélkülözi a mélyebb összefüggések ismeretét, az árnyalt kifejtés lehetőségét? A svéd Robert Jelinek drámája a magyarországi romák és nem romák konfliktusairól nem segít eldönteni a kérdést, mert mindkét válasz igaz rá.

Az Európai történet olyan, mint egy hosszú hallgatás után elhangzó, egy mondatban elmondott, dörgedelmes ítélet: épp akkora megrettent csend marad utána, és épp annyira lényegre törően rövid is. A svéd szerző, Robert Jelinek Magyarországra jött, látott, és amit tapasztalt, azt egy pár oldalas, túlzás nélkül negyed óra alatt elolvasható drámába sűrítette. Nem látott mást, mint mindazt, amit bárki felsorolna, aki követte az elmúlt évek roma–nem roma konfliktusait: azt a többségi társadalmat, amelynek tagjai azonnal elhiszik, sőt feltételezik, hogy ha bűnt követtek el, azt a cigány tette; azokat a rendőröket, akik egyenruhájuk gombját se kockáztatnák a cigányokért; az egyének berögzült gondolatait segélyről, lopásról, cigánybűnözésről. Sommás kép, de nincs egy pontja sem, amelyet – tűnjön bár közhelynek – ne hihetnénk el azonnal a kívülről szemlélőnek, aki a részletekkel nem bajlódik, de a körvonalakat pontosan rajzolja meg.

Jelinek darabja szinte archetipikus történet: két roma kamasz a templomba menekül a felbőszült tömeg elől, mert egyiküket gyilkossággal vádolják – hiszen könnyebb elhinni, hogy megölte a polgármester lányát, mintsem hogy szerelmi viszonyt ápolt vele –, s az önbíráskodó tömeg „igazságot” akar szolgáltatni. Menekülésre addig van esély, amíg a megérkező rendőrök a csőcselék láttán meg nem hátrálnak, hiszen a két fiút befogadó lelkésznő egymaga mit sem tehet a tömeg ellen (ha ugyan bűnpártolóként nem válik maga is céltáblává). A dráma másik szála valóban mitikus, példázatszerű, egyúttal népmesei: a „szegénylegény” (a roma fiú) beleszeret az érzéseit viszonzó „királylányba” (a polgármester lányába), ám a viszony nem tudódhat ki, legalábbis amíg a „kérő” nem gazdagszik meg kellőképpen. De a mese Jelineknél a valóság része: így lehet, hogy a fiú ábrándja a gazdagságról vágyképnek is nevetséges, s hogy a lányt nem sárkány őrzi, hanem egy agresszív, bántalmazó (és egy utalás erejéig felsejlik: erőszaktevő?) apa.

Csányi Dávid

Míg a jelenben játszódó szál Mats Persson stilizált, de végső soron realista díszletében, egy templom pincéjében történik, addig a tiltott szerelem felidézésének jeleneteire a díszletből kilépve kerül sor – s Benedek Judit rendező jól ki is fejezi e szál mitikusságát: mind az ilyenkor felhangzó zenével, mind az elváltozó világítással. Ugyanakkor jól használja ki a Kolibri Pince előnytelen adottságait is, azaz, hogy természetesen nincs forgószínpad, de még függöny vagy más lehetőség sem a színváltásra: a visszaemlékezések közben is zajlik az élet a templomban. Így, s a zenével és a fénnyel ezek a jelenetek elemeltté válnak, hogy még élesebb legyen a kontraszt a halálfélelemmel terhelt valóság és az idealizált visszaemlékezés-menedék közt. Hasonlóképp játszik rá a kontrasztra Jelineknek az a motívuma is, hogy lelkésznek teszi meg a fiúk ideiglenes befogadóját: lelkésznek, aki két világ közti közvetítésnek szentelte az életét, s aki ezt teszi most is – de a világi és az isteni tartományok helyett ezúttal inkább a pokol és a purgatórium közt közvetít.

A rövid, szűk háromnegyed órás előadásban kevés lehetőség van arra, hogy kihangsúlyozzák ezt az elemelt síkot; az a kevés ilyen jelenet viszont szép és ötletes. Metaforaként értelmezhető önmagában az is, amikor az egyik elkeseredett fiú reménytelenségében, magára hagyatottságában leveri a porba a lelkész megannyi bibliáját. A nő pedig ezzel a tucatnyi bibliával bástyázza körül magát, eleinte talán a borzalmas külvilággal szemben, amely erőszakosságán kívül azért is félelmetes, mert nem vonatkoznak rá azok a szabályok, amelyeket (többek közt épp ezekből a könyvekből) ismer; s bibliákkal foglalja el az idősebbik fiú helyét a padon, miután némi erotikus és így – ha nem is tiltott, de – ismeretlen vibrálás támadt köztük.

Ezt az elveszettséget a „világi”, nagyon is konkrét helyzetben jól adja vissza Megyes Melinda: egyrészt mindvégig rettentő feszült, ideges, már-már a pánikig rapszodikus (hol sérteget, hol elnézést kér és megértően viselkedik), másrészt mindvégig őrlődik a kintiek logikusnak látszó ítélete és a benti fiúk őszintének tűnő elmondása – a vád tagadása – között, hiszen nincs semmiféle fogódzója az ilyen helyzetekre. (Az egész drámát nagyon szépen összefoglalja a nő egy mondata: Amikor kinn vagyok, biztos vagyok benne, hogy ő volt az, de itt bent…)

Megyes Melinda

Az idősebbik, semmivel nem vádolt testvért játszó Mészáros Tamás sodródik egyik énjéből a másikba: védelmező testvértől szigorú bátyig, magyar cigánytól berlini munkásig, aki spanyolnak mondja magát, hogy megkapja a fizetését – a legjobban mégis abban a pár pillanatban nyílik meg, amikor kipattan az a szikra Megyes Melinda és közte. Csányi Dávid olyan kamaszt játszik, akinek a feje fölött annyi hullám csapott össze – nem csak a gyilkosság vádjával szembesül, de a polgármester lányával való viszonyára is fény derül, ráadásul elveszíti azt, akit a legjobban szeret –, hogy már fogalma sincs, hogyan szabadulhatna alóluk. Tulajdonképpen olyan számára a zsebében hordott kés, mint a lelkésznek a biblia: ez az egyetlen ötlete a problémák kezelésére, ám ez most cserbenhagyja. Csányi kissé görnyedt testtartásával olyan benyomást kelt, mint aki még nem akar, vagy nem tud olyannyira felnőtt lenni, mint amit a helyzet megkövetelne. A fiú szerelmét játszó Rácz Kármen alig szerepel, de rövid idejében is jó a természetes ártatlanságából kirángatott – hiszen folyamatosan bántalmazott – lány megformálása. Játéka fontos ahhoz, hogy egy újabb erős kontraszt jelenjen meg az előadásban: szerepének ellentéte a darabot lezáró, a végkifejletet elhozó Küldött, Tóth József, aki a kétszínű, álnok kígyó figuráját kellőképpen ellenszenvesen hozza: míg a külvilág első megismert szereplője tiszta jóság, addig ő maga a gonosz. Az ő karakterén mutatja meg mindössze pár mondattal, meglehetősen vázlatosan Jelinek a rágalom természetrajzát: hiába mond igazat a roma fiú, minden szava egyszerűen ki-, azaz ellene fordítható.

Megyes Melinda, Mészáros Tamás

Bár a dráma szokatlanul rövid, a dramaturgiája „szokványos”: van eleje, közepe – és vége is. Ezt azért fontos leszögezni, mert Benedek Judit zavaróan és érthetetlenül lezáratlanul hagyja az előadást, alighanem technikai félreértés miatt: csak az azonosítja a színpad alól komótosan és alig észrevehetően előbukkanó füstöt és a templom apró ablaka túloldalán villódzó fényt a szerzői utasítás templom-felgyújtásával, aki olvasta a (ki nem adott) drámát – a többiek talán Jelineknek róják fel a vég nélküliséget, tévesen. A másik fő változtatás a drámához képest szándékosabb: az előadásban nem hangzik el, hogy a fiúkat üldöző csőcselék korábban felgyújtotta a család házát. A húzás érthető: ezzel az újabb borzalommal ilyen rövid időn belül talán túlzásba fordulna a dráma.

Abban – a színházban politikai, s nem szakmai lehetőséget látó percembereken kívül – talán mindenki egyetért, hogy a színháznak mint olyannak a bennünket körülvevő valóságról kellene szólnia, arról, amit az utcán vagy éppen a szegény aprófalvakban látunk. Mégis alig akad olyan színház, amely ennek szentelné teljes működését – a Kolibri bizonyosan ezen ritkaságok egyike. Új bemutatójuk minden sallangtól mentesen, töményen, árnyalást csak a főszereplők jelleménél használva mutatott meg egy egyszerű szabályoktól – a rasszizmustól, a kirekesztéstől – vezérelt világot. Talán nem olyan pontos ez az előadás, mint a többi ugyanitt, ám a kamasz célcsoport figyelmének felkeltésére, az érem másik oldalának megmutatására, a vitathatatlannak tartott beidegződések megkérdőjelezésére biztos, hogy nagyon jó.

Robert Jelinek: Európai történet

Kolibri Színház

Fordította: Kúnos László

Díszlet, jelmez: Mats Persson

Rendező: Benedek Judit

Szereplők: Megyes Melinda, Csányi Dávid, Mészáros Tamás, Rácz Kármen, Tóth József

Helyszín: Kolibri Pince

Videó itt

Más is látta:

Nyulassy Attila: Hinnénk neki?