Pina

"Tánc? Színház? Vagy egyszerűen az élet maga? Szerelem. Szabadság. Küzdelem. Vágyakozás. Öröm. Kétségbeesés. Egyesülés. Szépség. Erő." Egy film Pina Bauschnak Wim Wenders rendezésében, ami a Berlini Filmfesztiválon debütált.

"She made you feel thrilled to be human." (The Guardian)

"I am less interested in how people move than in what moves them." (Pina Bausch)

Mire is a művészet?

Engedjék meg, hogy egy személyes élménnyel kezdjem. Juli barátnémmal 13-14 évesek voltunk 2000-ben. Jártunk színházba, azaz vittek. Akkoriban kevés művész neve ragadt meg a fejünkben, de ha azt mondták “tánc” Pina Bausch biztos az eszünkbe jutott. A Magyarországon készült Egy előadást (Wiesenland) a Vígszínház kakasülőjéről lestük és elhatároztuk, hogy a szünetben a művészbejárónál megvárjuk A koreográfust. Mielőtt belibbent volna az első páholyba, elé ugrottunk és autogramot kértünk tőle. Izgalmunk csodálattá változott, mert áradt belőle a szelídség, az erő. Ezt az érzést Esterházy Péter író, Bausch egyik barátja szemlélteti a leginkább: “Aki találkozott volt mondjuk Weöres Sándorral vagy Pilinszky Jánossal, az érezhette, hogy van valami, ami elől nem lehet kitérni. A művészet, a költészet maga ez a valami, az, ami megtestesül egy-egy nagy emberben, illetve annak a boldog fölismerése, hogy a művészet mégiscsak való valamire, szól, úgy szól a létezésünkről, ahogyan semmi más nem tud. Ilyen nagy művész Pina Bausch is, létjogosult általa a művészet. Ránézünk a színpadra, azután bele a szívünkbe és látjuk, mire is a művészet”.

Julie Shanahan a Wiesenland-ben

A testek filozófusa

Nem ez volt az első találkozásom Bausch világával, először a Szegfűk nyűgözött le és Julie Shanahan táncos, aki lerohant a színpadról, egyenesen hozzám, kérdezgetett, majd elillant. “Nem söpört végig hurrikán a színpadon, csak… az emberek másként mozogtak és engem is megmozgattak úgy, mint senki azelőtt. Elszorult a torkom, majd ámulatba estem, utána pedig szabad utat engedtem az érzéseimnek és féktelen sírásba kezdtem. Talán az életben, néha a moziban, fordult ez elő velem, de egy bepróbált produkció, ráadásul egy koreográfia hatására soha. Nem színházat, pantomimet, balettet vagy operát láttam. Pina, egy új művészet feltalálója. A táncszínházé” – mondja Wim Wenders az ő első tapasztalatáról, ami Velencében, egy retrospektív sorozaton érte. Egy barátja kényszerítette, hogy vegyen részt rajta, mert teljesen hidegen hagyta a tánc. “Filmrendezőként azt gondolnám, sokat tudok a mozdulatokról, de rádöbbentem, nyavalyás kezdő vagyok. Ő mélyre jutott az emberi test és a lélek kutatásában. Számomra nincs szebb, mint Pina munkái” – mondja a filmrendező. Hát igen… Az ember rajongása úgy hatalmasodik el, ahogy a derű Bausch előadásain, “még akkor is, ha a nehézről beszél” – írja Esterházy, aki a ráismerés örömével magyarázza ezt. “Megláthatjuk, hogy más is lehet úgy, mint mi, más is őrült, nemcsak mi. Az embernek kedve támad, nincs megadva mire, csak ennyi: az embernek kedve támad”.

Szegfűk

Pina

Wenderst természetesen filmre inspirálta Bausch, akivel a nyolcvanas években kötött barátságot. Akkor közös projektben, egy Ázsiától Afrikáig tartó road movie-ban gondolkodtak, ami évekig terv maradt. A “mikor?” kérdésre a rendező mindig azt a választ adta: “Amikor tudom, hogyan”. 2009 elején, a U2 Cannesban bemutatott koncertfilmje nyomán megtalálta a választ. Úgy látta, csak a dimenziók egyesítésével, a 3D technikával érdemes vászonra vinni Pina táncszínházát, az addig kiválogatott Café Müller, Le Sacre du printemps, Vollmond és Kontakthof előadások részleteit. Nyáron, két nappal a próbafelvételek előtt és öt nappal azután, hogy rákkal diagnosztizálták, Pina Bausch váratlanul meghalt. Így ősszel, hosszas unszolás eredményeként Wenders egy homage mellett döntött. A Tanztheater Wuppertal művészei is próbálták rábeszélni arra, hogy ne adja föl, talán akkor idézték fel először Bausch szavait: “Dance, dance, otherwise we are lost” (“Táncolj, táncolj, különben elvesztünk”). “Nekik kellett feltennem a kérdéseket, amelyeket Piná-nak szántam. Ők pedig mozdulatokkal válaszoltak. Tehát Bausch metódusát követtük" – nyilatkozta Wenders az újrakezdésről.

Wim Wenders és Pina Bausch

Az improvizációkból szólótáncok születtek különböző helyszíneken, Wuppertalszerte: a függővasúton, az útkereszteződésben, egy kőfejtőnél, egy pataknál, egy gyárépületnél. A társulat nem csak ezekben szól Bauschról, hanem vallanak néhány hozzá fűződő emlékükről, élményükről is. Néhány archív felvétel erejéig pedig maga a koreográfus is megjelenik. "Végig ott volt. Folyamatosan a vállam fölött nézte, hogy mi történik" - jegyezte meg a rendező, aki 2010 tavaszáig a négy kiválasztott előadást is leforgatta a wuppertali operaházban.

Új nyelv születik

Ezek könnyebbséget jelentettek a szabadtéri helyzetekhez képest, amelyeket nem lehetett megismételni. "Ha az emberek futnak, négy lábuk és három kezük van" – mesélte Wenders a 3D kihívásairól, amit Gian Piero Ringel producer azzal érzékeltetett, hogy a szakértőit is nehéz volt megtalálni. A rendező mégis ragaszkodott ehhez a technikához, mert az Avatar végképp meggyőzte arról, hogy általa másként lehet szemügyre venni a világot. “A mozi meghódította, de nem igazán érintette a teret, hiszen minden térélmény csalás volt. Amikor láttam, miként térképez fel egy erdőt a kamera, rájöttem, micsoda lehetőségek tárultak föl előttünk” – mondja Wenders.

Filmjének készítése során a táncosok között helyezték el a kamerákat. Alain Derobe, operatőr, 3D szakértő pedig kifejlesztett egy speciális állványt, ami megkönnyítette a kránnal (emelőszerkezet, daru) való mozgatást. Mivel minden stábtag megismerkedett a koreográfiákkal, a szerkezet a táncosokkal tudott haladni.

Oly gyönyörű, hogy fáj