Égszínkék, szlogen-szónok párnák csatája, kitűzők, plakátok, installációk, blog és egy kirakat a metróban. Ez előzte meg, a fél órás „Elnézést!” rebegő dömping pedig megutózta a Tünet Együttes és a holland-osztrák united sorry közös produkcióját, a Propagandát. A köztes részben a bogárültetvényes alkotók azon törték magukat (mondhatni lassan, de biztosan), hogy hétköznapjaink elfeledett, szemfényvesztésektől és előítéletektől mentes, anti-autokrata Csodaországába kalauzoljanak.
A „máshogy agitáló” kampány lényegében Szabad Beszéd ravatalára invitált minket. A marcona Propaganda a maga szótárával agyonnyomta szegény párát – kinek megszemélyesítője Vadas Tamara Zsófia. Egy zöldalma-szín pléd alatt szuszog, körülötte pőre a tér. Társa egy pár papucs, a cserepes virág, a mikrofonállványok, egy felmosó vödör, a tolmács plazma TV. Ezen az Eszmélet-oltáron (magasban leng a felirat: „Úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.”) gyűlik össze a közülünk, nézők soraiból kilépő gyász-egylet. Szabó-Székely Ármin és Szász Dániel egy orális rap-beat szex etűdben óva intik a tizenhat éven aluliakat, hogy a következőkben agresszió és szexualitás várható, méghozzá a fejlődésüket befolyásoló mennyiségben. Majd mind áttelepülnek egy fehér vánkos-sírhanthoz. A felette felszólalók önféltő monológjai a szónok- és mondattípusok széles skáláján mozognak: naiv kérdező, extatikus óhajtó, hurráoptimista felkiáltó, rezignált kijelentő. A csend nem elég? – hangzik el tízpercnyi mikrofon-babrálást követően Kövesdi Lászlótól. A történelem egy nő, amit elfoglaltak a férfiak – kérlek, engem ne foglalj el! Hagy szüljem meg a bennem rejlő új világot, és hagy legyek az a nő, aki bennem él, hagy különbözzek! – követeli angolul Szabó Réka. (Néha belenyúl a fordításba a láthatatlan cenzúra: „A testem egy jelmez. Hogy vegyem le? Látszik rajta, mennyit keresek?” vs. „Does a politician has to be looking good?”) Vass Imre lassított földhöz vágódásában azt mondja: van véleményem, de nem írok alá semmit, és nem tüntetek. Helyette zuhanok. Ez egy burjánzás, daganat, néma evolúció. Aztán mindez átcsap a Need somebody to love negédes dallamaiba és a papírgurigán kísért „My eyes are open, but what are we allowed to see?” kezdetű nótába.
Fotó: Dusa Gábor
A fragmentáltság mellett a színészek manírmentes magatartása, zömmel civil jelenléte okoz zavart a nézőkben. Mindenki pont annyira szemüveges, törött kezű, fáradt és énekel hamisan, mint a hétköznapokban. A nagy ámítás, az illúzió, a „mű-vészet” ugyan elmarad, de mégse érezni a kívánt intim, beszélgetős légkört. Én gubbasztok a székemben, ők kézen állnak a dobogón, hip-hop nyikorognak a frissen mosott balettszőnyegen. Kitettségükből fakadóan fals az eredeti törekvés, nem tudják levetni a társadalmi szerepüket: előadók. Defektesek, történeteik lagymatagok, ötleteik kifulladnak, mernek unalmasak lenni, de ha pont ezt a törékenységet akarták demonstrálni, akkor vajon miért kérnek bocsánatot? „Elnézést, de nem tudtam tartani a tempót. Elnézést, de a fénytechnikusunk elfelejtette feladni a nézőteret. Elnézést, de megtöröm a koncepciót, és most kimegyek egy sörért.” Egyszerre akarnak mezítlábas, „minden mindegy emberek” és a minőségromlás miatt pironkodó színészek lenni. Lehet, hogy a pártosságtól, a kategóriáktól nincs menekvés?!
Propaganda!
Tünet Együttes, united sorry
Fény, tér: Szirtes Attila
Grafika: Laki Eszter
Rendező: united sorry (Frans Poelstra, Robert Steijn)
Szereplők: Gőz István, Kövesdi László, Szabó Réka, Szabó-Székely Ármin, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre
Helyszín: Trafó
Más is látta:
Halász Tamás: Megfejtés hiányában
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.