Színészekről a lexikon szócikk végén az áll: F. sz. Vagyis főbb szerepei. Bősze Péter, a Mikroszkóp Színpad tagja, mire bevégezte életét már Kabaré 24 lett a neve. Ha felsorolni akarnám főbb szerepeit, azt kellene írnom: főbb szerepe volt Bősze Péter.
Bősze Péter
(1935. október 23. - 2011. február 23.)
A Madách Gimnáziumba járt, onnan néhány színigazgató került ki, vagy a Magyar Rádió főrendezője, mint a közelmúltban elhalt Pós Sándor, akiről nem írtak halottbúcsúztatót, mint ahogy a színházi plakátokról is lehagyták nevét, jóllehet Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról regényéből ő írta a színpadon terebélyes sikert elérő változatot. Volt zeneszerzője, dalszövegírója, csak a szerző neve sikkadt el konzekvensen.
Bősze sem volt nyomulósabb. Hátrahúzódóan bujkált a nyilvánosságtól, és éppen színésznek állt. Nem szerénykedett. Szorongott. Ha ráköszöntem az utcán, hosszan hálálkodott, hogy megismertem és megtiszteltem köszönéssel. Kacskaringósan mentegetőzött, bocsánatért esdekelt, hogy nem ő köszönt előbb. Nem játszott Jágót. Zömök volt. Gimnazistaként is öregnek hatott, nemcsak most háromnegyed évszázadosan elmúltakor. Olyan aprócska szerepek nincsenek is, amiket eljátszott élete folyamán. Iciri-piciri végszavakat. Alákérdezett partnerének és már mehetett is ki a színpadról.
Pufók, eredetileg mosolygó képpel volt kedélytelen. Üldözöttnek látszott. Mint akit tévedésből lehagytak az Auschwitz-Birkenau-i vonatról és átmenetileg kabarettistaként keresi megélhetését. Addig is... ez az addig is volt életprogramja. Addig is, amíg el nem hurcolják elgázosítási céllal. Agyon nem csapják az utcám mentében.
Senki nem írt neki magánszámot, kuplét, komikus monológot. Ő csak Bősze lehetett a színpadon. Elnyomott, félresöpört, mellékesnek tekintett brettli-csámpás. A lelki lúdtalp megtestesítője.
Sokra tartottam. Tiszteltem meghunyászkodó kitartását. És örömmel nézetem mindig megalázott kispolgárait a színpadon, ha csak villanásra is. Nem is a deportáló marhavagonról maradt itt, hanem mint lecsöppent lágy tojás odaszáradt a kávéházi asztalra, arról az asztalról beszélek, amit szétlőttek, elállamosítottak, arról a képzeletbeli kávéházi márványasztalról, ahol Hacsek és Sajó ültek még eredetileg, és odaengedték magukhoz kedves kollégájukat, aki azért volt jó komikusszínész, mert mindig szomorú volt.
MGP
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.