Ez csak színjátszás

Tavaly Budapesten járt, most exkluzív interjút adott az Oscar díjas színész, Sir Anthony Hopkins. 

 

Tavaly nyolc héten keresztül forgatta Budapesten A rítus című filmet Sir Anthony Hopkins, aki bevallása szerint azért lett színész, mert rossz tanuló volt az iskolában. A Népszabadságnak adott interjúját szemléztük.

 

- Az önről szóló életrajzok kivétel nélkül úgy kezdődnek, hogy Richard Burton ösztönözte, legyen színész.


Sose higgye el, amit olvas. Az igaz­ság az, hogy Richard Burtonnel egyszer találkoztam az életemben, tizenöt éves koromban, amikor adott nekem egy autogramot. Nem volt számomra szakmai idol, csupán annyira, hogy egy városban születtünk, és gyerekként arról álmodoztam, hogy olyan gazdag és híres leszek, mint ő. Tulajdonképpen azért lettem színész, mert nagyon rossz eredményeim voltak az iskolában. Igazi tökfilkó voltam, fogalmam sem volt, hogy a tanáraim miről beszélnek. Ez nagyon sokáig bosszantott, de később rájöttem, hogy ez a sors legnagyobb ajándéka, mert az izoláltság és a bennem tornyosuló düh motivált. Első körben zeneszerző akartam lenni, de végül színész lettem. Igaz, most már szerzek zenét, koncerteket is adok. Próbálom pótolni az elveszett időt.

 

anthony_hopkins

Anthony Hopkins a gonosz ellen küzdő pap szerepében

 

 

- De Laurence Olivier-vel azért komolyabb szakmai kapcsolatban volt. Ő még a memoárjában is megemlíti önt, mint a tehetséges fiatalembert, aki lenyúlta tőle Edgar szerepét Strindberg Haláltánc című előadásában.


Így van. Laurence Olivier hívott meg a Royal National Theatre társulatába. Olyan volt, mint a lézer, elképesztően átütő színpadi ereje volt. Kedves ember volt, nem voltunk barátok, nem ismertem meg őt nagyon mélyen, de sokat tanultam tőle: tehetségét ép ésszel nem is lehet felfogni. Két darabban rendezett is engem. Ami a memoárját illeti, jól idézte, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én voltam a beugrója, és amikor egyszer egészségügyi okokból nem tudott színpadra lépni, nekem kellett őt helyettesítenem. Elképesztő, félelmetes szituáció volt Olivier nyomába lépni azon az estén. Úgy emlékszem, hogy egész jól sikerült. Majd végül tényleg átvettem a szerepet, mivel akkor már nagyon öreg volt.

 

- A rítusban egy a jó és a rossz, a hit és a hitetlenség között ingázó papot alakít. Adódik a kérdés: ön hisz Istenben?


A forgatáson végig velünk volt egy jezsuita, egy kiképzett ördögűző. Őt kértem meg, hogy gyakorolja velem a latin dialógusaimat. Nem tudtam megállni, végül rákérdeztem az ördögűzésre. Azt mondta, hogy az ördög létezik, antropomorf lény. Visszakérdezett, hogy én miben hiszek. „Fogalmam sincs, mindenben hiszek" - feleltem. Nyitott vagyok mindenféle álláspont átgondolására és megvitatására. Ha mondjuk most azt mondaná nekem, hogy ateista, nem nyitnék vitát, a film előtt én is az voltam. Rájöttem, hogy jobb hinni, mint tagadni. Tudja, manapság mindenkinek kőkemény véleménye van mindenről, nekem pont ezért nincs. Amikor az ember fiatal, persze sokkal tudatosabb, de én már csak egy felszínes öregember vagyok. Ezért sem tudok mély válaszokat adni ilyen lételméleti kérdésekre. Az ember annyiban különbözik csak az állatoktól, hogy tisztában van azzal, hogy a léte véges. Ez az egy biztos. Nem harcolok a tény ellen, hogy öregszem, elfogadtam, hogy ez a kaland bármikor véget érhet. Ez a tudat pedig végtelenül megnyugtat.

 

- A vásznon viszont mindig erős akaratú figurákat alakít. Hogy készül egy-egy szerepre?


Ez csak színjátszás - tehát sehogy. Van ez a „civilizációs mítosz", amelyet sokan szeretnének életben tartani, mely szerint a színészek valamiféle különleges lények, akik „azonosulnak a figurákkal". Ez ostobaság. Jól kell tudni a szöveget, ennyi az egész. Nincs titok. Ha kell, akár háromszázszor, négyszázszor is átismétlem a dialógusokat. Bevésem a szavakat az agyamba, akkor nyugszom csak meg, ha már álmomban is fel tudom mondani. Erre mindenképpen szükségem van, hogy elérjem az abszolút nyugalmat. Sztanyiszlavszkij két nagy megállapításával maximálisan egyet tudok érteni. Az egyik, hogy ha nem tudjuk tökéletesen a szerepet, akkor az felesleges feszültséget teremt, és nem tudunk figyelni a másik színészre. A színjátszás lényege a figyelem. A másik Sztanyiszlavszkij-féle igazság: ha már megtanultad az összes technikát, felejtsd el őket. A színpadon már csak gátolnak. Pályafutásom során a legtöbbször azt a kérdést tették fel nekem, hogy miért vállaltam el egy-egy szerepet. A válaszom mindig az volt, hogy a pénz miatt. Maguk, újságírók, azt feltételezik, hogy mindenki nagy elméleteket gyárt, amikor el­vállal, majd eljátszik egy szerepet. Az, hogy olvastam Freudot és Jungot, különböző filozófusok lételméleti műveit, lexikonokat a Vatikán történetéről, csupán érdeklődés a részemről. Ettől még nem lettem jobb színész. De őszintén: egy színházban a nézők zöme az előadás alatt arra gondol, hogy mit fog utána vacsorázni. Vannak olyan kollégák, aki utólag kitalálnak egy mesét maguknak, ami jól hangzik, de erre én már nem vagyok képes. Abszurdnak tartanám önmagamat elemezni. Megteszem, amit kell, és élvezem az életet. Ennyi.

 

Folytatás a Népszabadság honlapján.