Titkos postás társaság szervezkedik Budapesten. A csoport célja, hogy kézbesítsen egy örökké úton lévő csomagot. A rejtélyt március 11-én leplezik le a Fogasházban!!! Interjút olvashatnak a főszervezőkkel.
Különleges, titkos társaság szervezkedik Budapesten. Tagjait egyetlen mitikus személy, Pamlényi Pál köti össze. A rejtélyes csoport szerint leveleket eljuttatni a címzetthez több mint egy szakma. A céljuk, hogy kézbesítsék az örökké úton lévő csomagot, amelynek titkát eddig még egyetlen generációnak sem sikerült megfejtenie. A társaságot olyan emberek alkotják, akik naponta közvetítenek sorsok között és befolyásolják azokat, akár akaratukon kívül is. Életüket egy titkos csomag felkutatására tették fel. Nem maguk keresték a missziót, hanem a misszió találta meg őket.
Boross Martin és Schnábel Zita
Hogy kezdtetek dolgozni a Pamlényi Pál Postás Panoptikumon?
Boross Martin: Láttam a Trafóban egy angol színházi csapatot, a Rotazazát, akik különböző tárgyak segítségével modelleztek egy történetet egy asztalnál ülve. Többek között az előadás kapcsán kezdtem el az interakció lehetőségein gondolkodni. Foglalkoztatott, miként lehetne felállítani az embereket a nézői székből, hogyan lehet egy komplex élményt nyújtani nekik.
Schnábel Zita: Először a formát találtuk meg: az interaktív színházi játékot, aztán létrehoztuk a postás legendáját.
Boross Martin: A hírnök, az üzenet hordozó szerep végigvonul a világirodalmon, a postás közvetíti a legtöbb hírt, ami befolyásolhatja a sorsunkat. E figura köré épül a Panoptikum, amiben a nézőkkel egy örökké úton lévő csomag eljuttatását célozzuk meg. A csomag kézbesítése azonban akadályokba ütközik.
Schnábel Zita: Tizenegyen egy kutató csoportot alkotunk, instruktorokként vezetjük, egy városban navigáljuk a nézőket. Sorszám alapján bejutnak egy koordinációs központba, ahol kiderül, leveleket kell majd kézbesíteniük. Elsőként egy olyan kutatóval találkoznak, aki megismerteti őket Réder nagymama történetével. A nagymama gyermekei egy állandóan költöző alak nyomában jártak éveken keresztül, mert egy üzenetet szerettek volna eljuttatni hozzá, de végül nyomuk veszett. A kutató annyira beleásta magát a néni környezetének rekonstrukciójában, hogy időnként átcsúszik az ő szerepébe.
Boross Martin: A nézők a nagymamától tovább indulnak, installációk között nyomoznak, átveszik a gyerekek feladatát, misszióját, hiszen a Magyar Postás Szakszervezet képviselőivé válnak. A szakszervezetet –a valóságban is- Pamlényi Pál alapította a negyvenes évek közepén, aki -a mi történetünk szerint- szintén nyomába ered a csomag címzettjének. Pamlényiről egyébként keveset tudni munkássága nincs megfelelőképpen dokumentálva. (Nevetünk. A szerk.)
Tehát a néző is nyomoz. Milyen helyzetekben találja magát?
Boross Martin: Feladata, hogy bizonyos leveleket megfelelő házakba kézbesítsen, előfordul, hogy levéltitkot kell sértenie, így tud tovább a következő helyszínre eljutni. Néha „megfosztjuk” egy-egy érzékétől. Van olyan szituáció, amelyben nem szólalhat meg. Például egy alkalommal autóba ül, és olyan narrációt hall, ami a saját belső monológja lehetne. Kiderül a történet újabb eleme, a hozzá tartozó effektek pedig megelevenednek. Van, ahol egy rémálomszerű jelenetben, ismét egy kutatóval találkozik, aki bírói szerepbe lép, és faggatja, a legendával kapcsolatos kérdésekre kell válaszolnia. Van, ahol egy társával kommunikál, van ahol az úgynevezett postai mesetelefon szolgáltatást veszi igénybe. Minden nézői megnyilvánulás a kutatás része. Az egész egy kaland. Nehéz róla mesélni anélkül, hogy lelepleznénk titkokat.
Ezért nem faggatlak benneteket a történetről, hiszen a közönség feladata utánajárni. Mennyire és milyen módon veszitek igénybe a nézőt?
Boross Martin: A lényeg, hogy a néző instrukciók mentén halad, bevezetjük egy világba, ami bürokratikus módon épül fel, akárcsak a posta. A problémamegoldó képességükre építünk, általuk bogozódnak ki a szálak, általuk valósul meg a színházi élmény. Interaktív színházi játéknak hívjuk, de lehet, hogy egyszemélyes színháznak kéne neveznünk a Pamlényi Pál Postás Panoptikumot.
Schnábel Zita: Hozzátenném, ha meghalljuk a szót: interaktív, arról nem sok jó jut az eszünkbe.
Boross Martin: Esetleg egy hakni, vagy kellemetlenség...
Scnhábel Zita: Épp ezért arra törekszünk, hogy a résztvevőket ne molesztáljuk, ne hozzuk zavarba. Eltérő utakon indítjuk el őket, legfeljebb ketten működnek együtt. Azzal próbálkozunk, ember és ember miként tud egymásnak színházi élményt okozni.
Boross Martin: Ez is színház, fikció, karakterekkel, konfliktusokkal.
Épp egy hetvenesévekbeli ügyelővel érkeztetek.
Schnábel Zita: Ez az említett kordinációs központ eszköze: sorszámhívó Ausztriából.
Fantasztikusnak tartom, hogy a színházban bármilyen tárgy előkerül, ha szükség van rá.
Boross Martin: Ez igaz. Például szerettünk volna egy postásbiciklit, de nem léptünk ennek érdekében, mégis, konkrétan szembejött az utcán. Ráadásul egy fiú éppen el szerette volna adni. Megvettük. Trabantot is szereztünk az autóbontóból.
Milyen anyagi keretek között mozoghattatok?
Boross Martin: Eleinte otthon barkácsoltunk nulla pénzből, utána a Flórián Műhely Mozgóház Alapítvány támogatott minket kétszázezer forinttal, majd velük pályáztunk az NKA-nál és kaptunk hétszázezer forintot a megvalósításra. Szerencse kísérte a vállalkozásunkat. Elkezdtem hinni abban, hogy érdemes egy hosszabb vagy eleinte végeláthatatlannak tetsző munkafolyamatba közösen belevágni.
Hányan dolgoztatok együtt a projekten?
Schnábel Zita: Az alapcsapatot, a Dinamó Művházat, öt ember képezi: Martin, Cserne Klára, Thury Gábor, Zsigó Anna dramaturgok és én. Mi a részleteket is átlátjuk, többek – két látványtervező, egy grafikus, egy technikus- pedig részfeladatokra koncentrálnak. A nevünk a projekt logikájához kapcsolódik. Az előadás a dinamó elve alapján működik, hiszen a helyzeteket az ember indítja el, katalizálja.
Hogy tudtatok együttműködni? Hogy jutottatok túl a nehézségeken?
Boross Martin: Suli után minimum négy, maximum tizenkét órát együtt töltöttünk januárban, előtte workshopszerűen, hullámzó intenzitással agyaltunk.
Schnábel Zita: Amikor befejeztük az egyes szakaszok kialakítását, bizonytalannak tűnt, tovább dolgozunk-e. Végül a fáradtság, vagy feszültségek ellenére, mindig arra jutottunk: ezt nem lehet abbahagyni.
Miért éreztétek, hogy lesz terepe ennek a projektnek, hogy nyitottak lehetnek ilyesmire az emberek?
Boross Martin: A munkabemutatók során pozitív visszajelzéseket kaptunk, bátorságot adtak a visszatérő néző-segítők. Azt a feltevésünket igazolták, hogy megváltozott a befogadói hozzáállás, nagyobb játékkedvvel, valódi kíváncsisággal érkeznek a nézők a színházba, másként kell kielégíteni őket, mint 10-20-30 évvel ezelőtt. Nyitottak arra, hogy ők is részt vegyenek a színházi élmény megalkotásában.
További információt a www.postapanoptikum.blogspot.com címen találnak.
Tóth Berta/ színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.