Milyen muzsikát kér a darabjához? – kérdezte Brechttől komponistája. Mindegy, csak hegedű ne legyen benne – felelte az érzelmességtől fintorgó költő. Fekete Gyulának a Budapesti Tavaszi Fesztiválon az Opera és a BTF koprodukciójában a Tháliában bemutatott Excelsior! című félkomoly operájában fülbeötlő szerepet játszanak a vonósok. Még a hárfa is a figyelem előterébe kerül.
Amikor prózában elhangzik a „magyar paraszt" kifejezés, feláll az első hegedűs, kurucosan szólózza jelenlétét. A pápa megakadályozta házasodás miatt összeomló világpolgár, „zongorahuszár" lemegy a játéktérről a cimbalomhoz, hogy fájdalmát egy kesergő fejezze ki, mert magyarul nem beszélt ugyan, de magyarul érzett. A szerzők megfogalmazta műfaji meghatározás (félkomoly opera) nem tréfadolog. Noha Liszt születésének 200. évfordulójára rendelte meg Zimányi Zsófia a művet, nem lett belőle ájtatos ünnepi tisztelgés. Frivol dallamfoszlányok szövettek bele az operába. Nem szolgai citátumok. Nem is Liszt abbé-reverendájának kelméjébe kapaszkodó plágiumok. Fekete briliáns hangszerelésű, dús dallamkincsű munkája, plágiumtól mentesen, nyílt idézetek nélkül, Liszt gazdag zenevilágától megihletetten ragad magával dallamokat.
Eddig ahányszor a Tháliát elfoglalta az Operaház, Ligeti Györgytől Kurt Weillig, mindannyiszor a nagy ház túlméretezett volt a még mindig túlontúl füleket ingerlő zenei újdonságokhoz. Fekete új operája nem a zenetudósoknak, nem is muzikológusoknak, szépészeknek készült. Egy opera, ami a közönségnek íródott. Nem antedatált zene. Gyönyörűséget hozó muzsika. Nem a divatnak, a belső késztetésnek engedett. Szerencsés csillagzat alatt született meg az új magyar opera. Ide illőbb volna azt írni, hogy Szent Erzsébet oltalma alatt. Papp András szövegíró Térey Jánossal négykezesben írt a Köztársaság téri pártház ostromát tárgyaló mindkét politikai oldal érzékenységét ingerlő, nemzedéknyi rálátással költőien tárgyilagos műve után nem meglepetés, hogy librettója nem a Harsányi Zsolt, Dallos Sándor, Barabás Tibor jól csúszó életrajzi édeskedéseinek útját járja.
Az este hőse Liszt: a tenorista Fekete Attila. Nem csak a szemüvege teszi, hogy némileg keményebb fából faragott személyiségével Schubertre hajaz. A címszereplő megkétszereződik. Fekete Attila a történet jelen idejének Lisztje, prózában körötte kereng E. T. A. Hoffmanra emlékeztető, idős mása, Fodor Tamás.
Liszt négy szerelmesét (mennyien, de mennyien kimaradtak!) a fölényes Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnét, grófkisasszony zongoranövendékét, Caroline de Saint-Cricq-et, a művelt írónő Marie d'Agoult-t és a botlábú balerina, botrányhősnő és ágyába nemzetközi hírességeket gyűjtő Lola Montezt Mester Viktória nagy játékintelligenciával és félrehallhatatlanul élvezve énekelni valóit szólaltatja meg.
Árpád-házi Szent Erzsébetet a modern megjelenésű, tiszta hangú Kertesi Ingrid testesíti meg. Szabatosabban: szívét-lelkét adja a Lisztet támogató szentnek.
A mezzoszopránná nemtelenített Hohenlohe, kardinálist Kovács Annamária nagy belső erővel és hanggal adja.
Birta Gábor nemcsak kontratenorjával emeli földfeletti hatalommá IX. Piust. Pápai rolleren guruló alakját tolják körbe a játékkereten. Frankó Tünde élesen megrajzolja, von Bülow elvált feleségét, Cosimát, Liszt leányát. Káldi Kiss András Wagnerként sértett vő.
Spiridionból, Liszt inasából a fiatal tenorista Kiss Tivadar valóságos Leporellót állít elő. Dinamikus kópé. Mezítláb körbeszáguldja az egész Thália Színházat. A fiatal Kálmán Györgyre emlékeztet egyszerre benn és kint lévő összpontosított jelenlétével. Kifogástalan hang. Humorérzék. Színészi szaktudás. És eminens mozgáskészség.
Kesselyák Gergely vérbeli színházi muzsikus. Átél és megért minden hangjegyet, színpadi helyzetet. Együtt él valamennyi zenekari taggal, énekessel.
Bujdosó Nóra a szereplőkre furcsa, aszimmetrikus jelmezeket tervezett. Egyik-másik úgy fest, mintha turkálóból kapták volna elő.
A rendező Gothár Péter tiszta, világos, mértanilag fegyelmezett szerkezetet kínált tervezőként a játékhoz. A zenekart kivilágítható és elsötétülő négyzet alapú folyosó övezi. Ezen mozognak a szereplők. Fejük fölött hatalmas, világító kubus. Szabatos rendezése rendet teremt a bonyolult kapcsolati rendszerek között. Nem tesz többet a színpadra a kelleténél. Leleményessége kemény egyszerűséggel szolgálja az opera zenei és drámai anyagát. A zsinórpadlásból alápermetező Szent Erzsébet-i rózsaszirmok diszkrét attrakcióval érzékeltetik a világi csavargások elől Liszt Ferenc hittel teli önmagára találását. Liszt felszentelésével, vagy művészi magára találásának mennybemenetelével ér véget a dalmű? Az okos, nagy drámai érzékű librettista, a szellemesen érzékeny komponista és a rendező homályban tartja a véget. A mennybemenetel lehet misztikus megtisztulás, de realista megnyugvás is.
Az Excelsior! zenedramaturgiai félrelépés nélkül, egyre magához vonzóbb mű (és előadás). A néző-hallgató a végére megtisztultnak érzi magát.
Milyen a Liszt Ferenc mennybemenetele?
Egyetlen szóval: szép.
Bővebben: nagyon szép.
MGP
fotók: Turbéky Eszter
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.