Három nővér - Beregszász*

írta: Kovács Bálint

Többször láttam és olvastam is a Három nővért - ha nem is több tucatszor, mint idősebb pályatársaim, de láttam magyar és orosz előadásban, színházban és DVD-ről -, de csak most, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Mejerhold-díjas előadása után értettem meg igazán a darabot. Most értettem meg, hogy melyik szereplő mit érez önmagával vagy a többiekkel kapcsolatban; hogy pontosan miért, hogyan, mennyire szeretik vagy nem szeretik a szereplők - nem csak a nővérek -, akit szeretnek vagy nem szeretnek. Hogy mi a bajuk az életükkel, a körülményeikkel, akármivel. Hogy miért teszik, amit tesznek, és miért döntenek úgy, ahogy döntenek. Mert, bár ez is csak egy rendezői értelmezés a sokból, ezúttal Vidnyánszky Attiláé, mégis olyan érvényesnek hat, annyira erőteljes, hogy elhiteti: ez a történet értelemszerűen pontosan olyan kell, hogy legyen, amilyennek a beregszásziak mutatják.

Az eredetileg 14 méter széles, kis mélységű színpadra rendezett előadás - amelynek sehogy sem lehetett minden szereplőjét egyformán figyelni, így az határozta meg a néző számára az előadást, hogy hol ült a nézőtéren - a debreceni vendégjátékon az aprócska stúdiószínpadra kényszerült, összerántva az összes szereplőt kartávolságra. Aki látta az előadást az eredeti formájában (vagy a „még eredetibb”, 2003-as, zsámbéki, 250 méteres mélységű területre rendezett, szabadtéri premiert), annak ez riasztóan hangozhatott, de a csöppnyi színpad hatása nagyon is pozitív volt. Annyira intim tér jött létre, hogy a befogadás már nem csak színházi, hanem mélyen emberi volt, s erre a színészek is rátettek egy lapáttal. A Natasát játszó Szűcs Nelli például üres babakocsiját tolva büszkélkedett el az épp ott ülő nézőknek az ő szeme fényével, Bobikkal, de úgy, hogy az ember önkéntelenül is mosolyogva bólintott rá válaszul, mint egy „igazi” anyának a játszótéren vagy a szülőszoba folyosóján. Ez persze csak a ráadás volt, ilyen apró gesztusok nélkül is épp elég izzasztóan, szívbe markolóan bensőséges volt az egész előadás. A katarzist pedig a másfél tucatnyi, egyszerre a színpadon lévő, egyformán fontos és egyformán hibátlanul játszó színész okozta: mindegyikük olyan pontosan és érzékenyen jelenítette, élte meg karaktere érzelmeit, hogy a fél színpadnyi helyen tíz előadásnyi feszültség szikrázott. Pont, mint amikor „az ember maga szeret”, ahogy Mása mondja.

A beregszászi Három nővér intenzitását nem csak a döbbenetesen jól együtt játszó, de egyenként is kiváló színészek okozzák, hanem a rendezés is: Vidnyánszky előrehozza a harmadik felvonást, a tűzvészt, s már ebben a füstszagban, káoszban kezdődik az előadás. Így nem egy lassú karakter- és helyzetépítéssel telő másfél óra kell ahhoz, hogy összeálljanak a már említett viszonyok és érzelmek, hanem azonnal egy olyan társaságba csöppenünk, amelynek tagjaiban már majdnem robbanásig feszültek az indulatok, már majdnem szembesültek kudarcaikkal, kilátástalanságukkal. Már csak ezért is kiemelkedő a színészi játék: minden előkészítés nélkül kell megjeleníteniük azokat az állapotokat, amelyek „normális” körülmények között is kifognak nem egy színészen. Talán ez az erős felütés okozza, hogy ennyire tisztán érthető minden: a (szinte) végkifejlet felől kell megérteni az egyes szereplőket – így minden ezután következő mozdulatukban, szavukban van valami a későbbiekből (az első két felvonást flashback-szerűen idézik fel). Ráadásul Vidnyánszky humort is visz az előadásba (nyilván a szerző szellemében, akinek untig ismételt bonmot-ja szerint a darabjait csak komédiaként lehet játszani), de úgy, hogy minden egyes poén az adott karakterre jellemző érzéseket, vonásokat sarkítja abszurdan látványossá: Kuligin könyve szeretett iskolájáról, amelyet minden évben odaajándékoz valakinek, például méteres magasságú és vagy húsz kilót nyomhat; Mása pedig úgy próbálja rábírni Versinyint a maradásra, hogy odaszögezi a kabátjánál fogva a színpadhoz. Az pedig, hogy Andrej és Natasa nem bírják elviselni egymást a házasságban, úgy jelenik meg, hogy Andrej a polchoz szögezi könyveit, amelyeket Natasa mindig elpakol onnan, hogy a virágjait tegye a helyükre - a virágot Andrej a padlóhoz szögezi.

Ahogy arra már utaltam, ebben a Három nővérben nincs kis szerep és nincs főszerep. És ezekkel a színészekkel még felejthető karakter sincs: nem tudom, korábban láttam-e már olyan előadást, amelynek az összes, majdnem húsz színésze tökéletesen játszott – mint most. Trill Zsolt Szoljonijként az előadás első felében is ugyanolyan jelentős szereplő a maga figyelemfelkeltő trombitálásával, mint a többiek – főjeleneteiben viszont néhány mozdulattal és pillantással leplezi le egész életét, szerelmét és azt, hogy miért nem tud sehogy sem beilleszkedni a társaságba. A három nővér, Kacsur Andrea, Orosz Ibolya és Vass Magdolna, hol gyönyörűen áll össze valamiféle három test-egy lélek formációvá, hol pedig nagyon markánsan jelenítik meg jellem-, hozzáállás- és világképbeli különbségeiket. És oldalakat lehetne írni az összes színészről - ehelyett inkább meg kell nézni az előadást. Igaz, ez szinte lehetetlen; de érdemes árgus szemekkel nézni a színházműsorokat, hátha szerepel valahol Magyarországon.

*Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház