Meggyőződésem, amikor Max Raabe hibátlanul szabott frakkjában, kiszámított nemtörődömséggel beáll zenekara közepébe, vagy odaolvad a zongora oldalához, eltűnve jelen maradjon, szinte biztos vagyok benne, hogy ez a meghatározhatatlan korú karcsú fiú (jó: 48 volt decemberben) a Kék Angyal zengerájból való.
Professor Unrat (Kosztolányitól Ronda tanár úr) valamelyik gimnazistája, aki Lola Lola (Die Marlene) filléres erotikáját csudálja. A zenét a filmhez Friedrich Hollaender szerezte (Ich bin von Kopf bis Fuss auf Liebe eingestellt; előadják dalárdai karénekként). Az akkori Berlinben legfelkapottabb zenekara, a Weintraub Syncopators muzsikált hozzá. Raabe rácsodálkozhatott a 20-30-as évek züllötten zavaros Berlinjének kabarédalaira. Megőrizte diákos megjelenését. Derékbősége centire annyi, mint maturandus idején. Lenyalt hajával és egyetlen kacéran elszabadult tinccsel olyan, mint az előadott dalok idejének illedelmes, mosolytalan eintänzere. Billy Wilder is szállodai bértáncos volt Berlinben annakidején. Raabe hűhó nélkül lazán beáll a színpad közepére. Karja lazán lelóg törzse oldalán. Két óra alatt egyszer megfogja mandzsettagombját. Többet nem mozdít kezén. Ujjai is fegyelmezettek. Belső eleganciája akár Fred Astaire-é, ha a táncos tudott volna énekelni.
Jobb szemöldöke néha felfut. Nem mondanám gúnynak, csupán kimondatlan kérdés suhan keresztül arcán: nem giccset éneklek-e? Nem blődség a dalszöveg? És nem molyosodtak meg a szekrényben, vagy az ócskás polcán a nyolcvan-kilencven évvel ezelőtti kuplék, szerelmi ömlengések, vigulások, tréfák?
Mimika nélkül. Csupán tekintet kontrázza meg (csodálkozóan, gunyorosan, huncutul, tréfálkozva, érzelemtől elaléltan, összekacsintva közönségével) az éppen énekelt dalt. A könnypréselő nótákat irónia futja be. A tréfás kuplékat belengi távoli szomorúság. Nem engedi elfelejteni, hogy azok a komponisták, versírók, előadók, akik a megidézett berlini kabarék kedveltjei voltak, meglehetően csúnyán végezték, agyonverve, elgázosítva, kampóra akasztva, hacsak nem voltak annyira fürgék a menekülésben, mint Hollaender, aki az Államokban túlélte Himmlert, így azután Billy Wilder Molnár Ferenc-megfilmesítésében (Egy, kettő, három) még elénekelhette egy kelet-berlini hotel bárjában Frank & Silver Irving Cohn gúnydalát: Ausgerechnet Bananen.
Max Raabe és kitűnő muzsikusokból és zenebohócokból szervezett zenekara nincs egyedül a színpadon. A német kabarékultúra elődei szólalnak meg benne. Csak úgy találomra: Claire Waldoff, Margo Lion, Ernst Busch, Rosa Valetti, Kurt Gerron, Hubert v. Meyerinck, Otto Reuter, Paul O'Montis (Wendel Pál), Gisela May.
A titkon őrzött hagyomány. Az érzelmességből kevert gúny. A maliciózus tényszerűség. Az engedmények nélküli perfekcionizmus. Raabe baritonja számára nincs túlságosan magas, vagy mély hang. Hibátlan tisztasággal szólal meg minden hangjegy.
Egy elpusztított, tarkón lőtt, félig elfeledett stílust, szabadságot, életérzést mentett Raabe át az özönvizeken túlról.
Nem a kikopott kultúr-kincsek tárlatvezető múzeumigazgatója.
A húszas-harmincas évek elragadóan dekadens Berlinjének Cupidója.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.