Ami a színészválasztást illeti, Vörös Róbert bevallottan Udvaros Dorottyára alapozta az előadást, aki azt mondta erről a szerepről, hogy aki annyit élt már, mint ő, és olyan szenvedélyes ember, annak van honnan előbányászni magából a darabhoz szükséges szenvedélyeket. És meg is teszi.
Nem valószínű, hogy a hangulatteremtés jegyében feljebb csavarták volna a Trafó termosztátját, de a premierre gyülekező tömeggel együtt a hőmérséklet is már-már elviselhetetlen az előtérben. Aztán két mennydörgésszerű hang, és beléphetünk a darabbeli spanyol kisváros főterére, ahol kiderül, hogy amit égzengésnek gondolhattunk, két pisztolylövés volt: Rodrigo Paestra menyasszonya és annak szeretője holtan hevernek a tér közepén, mellettük ott áll a – bűnügyi tudósítások szóhasználatával élve – szerelemféltésből gyilkossá vált vőlegény.
Az előadás nem csak kiindulópontjában, de a későbbiekben is híven követi Marguerite Duras kisregényének cselekményét, és ez, ha a puszta sztorit vesszük, szinte banálisnak mondható. Két háromszögtörténet kapcsolódik össze benne, két olyan történet, amilyet az esti bulvárhíradóból és a szomszéd házból is ismerhetünk, a már említett Rodrigo Paestráé és Mariáé, aki a férjével, kislányával és a barátnőjével vakációzik Spanyolországban. A véletlen és egy heves vihar rövid időre összekapcsolja őket, mindenekelőtt a háromszögek vesztes szögeit, a megcsalt Mariát és Paestrát. Duras ezt az önmagában egyszerű történetet egy sűrű szövésű, atmoszférikus regénybe ágyazta, amelyben rövid, zaklatott, többször ismételt, variált mondatok, a csendesülő, majd újra meg újra megélénkülő vihar képei adják a szöveg ritmusát. A párbeszédek elharapottak és nem a lényegről szólnak, az legtöbbször kimondatlan marad. Ez az irodalmi alapanyag a maga drámai szituációival egyfelől nagyon is színpadra kívánkozik, másfelől komoly buktatókat is rejt magában, hiszen könnyen kilúgozódhat belőle ez a történeten túli többlet, és akkor marad a puszta melodráma.
Udvaros Dorottya
fotó: Rick Zsófi
Vörös Róbert rendezése nem esik ebbe a csapdába, hiteles formát talál a regény színpadra állításához. Duras a nyelvet szaggatja, a rendező a teret szabdalja fel és szórja tele a jó ütemben váltakozó jelenetekkel. A nézők U alakban ülik körbe a játék helyét, de a jelenetek egy része a tér függőleges tagolásának köszönhetően közöttünk, a lépcsőkön, felettünk, mellettünk játszódik. Az előadás színvilága karakteres: vörös és fekete. Fekete drapériák, fekete ruhák a gyászoló helybelieken és persze Paestrán (amiben bujkálása során tényleg szinte láthatatlanná válva olvad bele a fekete háttérbe), lángoló vörös ruha Marián, világos színek csak a friss szerelmeseken: a férjén és barátnőjén, Claire-en vannak. Az atmoszférateremtést szolgálja Kamondy Ágnes zenéje, a flamenco újra és újra felhangzó ritmusa, az eső dobolását, a búza suhogását, a tücskök ciripelését felidéző – szó szerinti – hangütések sora, nem beszélve a Claire-en kívül a gyengébb idegzetű nézőket is összerezzentő, dramaturgiailag jól adagolt villámlásokról, mennydörgésekről. Ez az önmagában véve szintén nem túl eredeti párhuzam – a kiszámíthatatlan természeti erőké és az emberi érzelmeké – nemcsak a regényben, a színpadon is hatásos tud lenni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.