Balkay Gézáról

Vajon emlékeznek-e még korának meghatározó alakjára, Európa-hírű előadások oszlopára, a szikrázóan tehetséges színművészre, személyesen Platonovra?

Balkay Géza
/1952. szeptember 5. – 2006. április 3./

Mesélte, hogy mennyire egyedül állt a svédasztal mellett, élete legnagyobb alakításának premierjén, és hogy csak egy illuminált, tornacipős barát értette rajta kívül, mi is történt aznap este.

Ő volt Platonov, személyisége felszívta a szerep velejét.

Minden nap boldogan fogadtuk. Soha nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy antréját tervezetten végrehajtsa, megérkezése váratlan, síros, kacagós, halk, ordibáló volt, hol bánatosra hol pedig rivallóan boldogra sikerült. Mint egész életében, a végleteket kereste, a határokat feszegetve. Megvetette a sorban mögötte álló középszerűséget, az árulókat, súlytalanokat és tehetségteleneket.

A kovásznai Commando földes főutcáján, zakóban és fehér tornacipőben hátratett kézzel sétált, komor arccal, Thomas Mann kötettel a hóna alatt, a helyiek azt hihették visszatért a szekuritáte. Nevettük s szinte láttuk magunk előtt, ahogy az ablakok sorra záródtak be léptei ritmusában, mint a mesében, mikor Süsü ,az egyfejű SÁRKÁNY érkezik a városba. A második napon, a „könyvtárból" értesülve hamarabb tudta mi lesz az ebéd, mint maguk a konyhások.

Szilveszter napján korsó sör mögül, doboz pirosmultival felfegyverkezve Karinthyt olvasott, mondott lebilincselően. Kedvencét, az Előszót mindenekelőtt. Ha József Attila verset adott elő, egyszerre hallottuk a költő, mestere Latinovits Zoltán, és az előadó gondolatait és láttuk erejüket felvillanni a sorok között.

Imádta Brando indokolatlan felnézéseit az Apokalipszis rendezői változatában.

Tehetsége kifogyhatatlan színpadi mondanivalójában nyilvánult meg legerősebben, közlési vágya kielégíthetetlen volt. Nem láttam, e téren sem hozzá foghatót. Ahogy előadás előtt keresztet vetett és megcsókolta a színpadot!

Hitte, hogy a jó színház legfontosabb összetevője a szeretet.

Utolsó rendezésében, a Liliom előadásával, többek közt, ezt is elmondta.

Sokan ingatták a fejüket, mi lehetett volna ha, hová kerülhetett volna. Ő oda került ahová sorsa, és saját döntései vezették. Jómagam is így találkozhattam Vele, tanulhattam meg azt, amit ma már sehol sem találhatnék. Rossz példát mutatva is okított, láttam hogy miért, mivel fizetett. Felmérve szervezetének állapotát az utolsó pillanatban az élet mellett döntött, cserébe egy kerek évet kapott, és rendezőként még egy bemutatót, a Liliomot.

Emelt fővel búcsúzott.

Bizonyos elbeszélésekkel ellentétben a gyászszertartás kedvére való és méltóságteljes volt, kedves lelkész barátja mellett szerettei és a megjelent tanítványok, kollégák is méltó búcsút vettek Tőle. Egyet kivéve.

Nem egy talponállóban robbant föl a mája. Elaludt a szobában egy délelőtt, míg sütötte a Nap.

Megtanított gyászolni is.

Amint betört a szélroham,

De mi már hallgattunk is régen,

Mint az öregek, komolyan,

Nekünk nem mondott semmi újat az a hirtelen zivatar,

Belénk nem csapkodtak a gallyak,

Minékünk nem volt ravatal az elfeketült föld s a mennybolt,

Mely oszladni fölfakadt.

(Csak most emlékszem rá, milyen volt)

még csak biztató szavakat sem szóltunk,

nem néztünk egymásra,mint munka után ki leül.

Csak ültünk ott, mi három árva,

Ki-ki magában, egyedül..

József Attila

Neki Párizs volt a Város.

A halálát követő éjszakán vele álmodtam, elbúcsúztunk. Esős szürke időben, egy párizsi kávéház terasza előtt találkoztunk. Mosolyogva és nyugodtan jelent meg hosszú ballonkabátjában, megöleltük egymást, elváltak útjaink.

Hálával, büszkeséggel és szeretettel gondolok Rá életem végéig, és talán még azután is.

Turi Bálint
fotók: Lehotka Judit Zolka