A sokszínűség embere

„A magyar színpad sokkal adós” – mondja Koltay Gábor, a József Attila Színház megbízott igazgatója, aki már gondolkodik pályázatán, hiszen maradni szeretne az intézmény élén, „nem tűzoltónak érkezett”. A rendezőt terveiről és múltjáról faggattuk a bolondok napján, miután átvette a színházat Méhes Lászlótól.

Koltay Gábor (fotó: Krizsán Csaba)

- Sokaknak nyilatkozott az utóbbi időben?

Koltay Gábor: Igen. Ismert vagyok arról, hogy mindenkivel beszélgetek. Hivatalosan április 1-től töltöm be a megbízott ügyvezető igazgatói posztot, úgyhogy a „bolondok napján”, egy nevezetes időpontban találkozunk.

- Ennek így kellett lennie.

Koltay Gábor: Ennek így kellett lennie? (Nevet.) Rengeteg dolgom akad azóta, hogy március 16.-án Csomós Miklós főpolgármester-helyettes bemutatott a társulatnak. A tavaly nyár óta igazgató, most távozó Méhes László elhalmozott anyagokkal. Minél többet olvasok, annál több kérdésem fogalmazódik meg.

- Hogyan találta meg a főváros? Mikor merült fel annak a lehetősége, hogy Ön lehet a megbízott igazgató?

Koltay Gábor: 18 évig a Szabad Tér Színház ügyvezető igazgatója voltam. Meglehetősen sikeresen működtünk a négy szabadtéri színpadon. 2003 végén a Demszky Gábor – Schiffer János vezette főváros eltávolított, politikailag korrekt fogalmazásban nem én nyertem a kiírt pályázatot. Azóta is folyamatosan kerestem a lehetőséget, hogyan tudnék visszakerülni a színházi vérkeringésbe. A főváros pedig – Méhes László lemondása után – meg akarta oldani a színház vezetésének kérdését. Mivel tudtak a szándékomról, s nyilván értékelték előéletemet, bizalmat szavaztak nekem.

- Honnan tudtak a szándékáról?

Koltay Gábor: Ha az ember sokfelé megfordul, sok előadást tart, nyilatkozik, aktív közéleti életet él, akkor általában megismerik gondolkodását, szándékait. Sok kulturális rendezvényen beszélgettünk, tervekről, elképzelésekről, cseréltünk gondolatokat, azaz arról vizionáltunk, milyen fővárosi kulturális életet kellene szervezni, ha vége lesz a Demszky korszaknak. Ennek az időszaknak – függetlenül a személyes sorsom alakulásától –, legfőbb jellemzője a meglehetősen kirekesztő, egyoldalú balliberális gondolkodásmód dominanciája volt. S ez még akkor is igaz, ha több értékes kulturális műhely létezett, ahol érdekes, adott esetben fontos produkciók jöttek létre. Egy kétmilliós főváros vezetésének sokszínű kulturális életet kell teremtenie, szemben az elmúlt húsz esztendő törekvéseivel, amelyből a nemzeti értékrendet szinte teljeskörűen száműzték.

Fekete György Munkácsy-díjas belsőépítész, volt országgyűlési képviselő, Pozsgay Imre történész, a Grósz- és a Németh-kormány volt államminisztere, Koltay Gábor filmrendező, Szőcs Géza kulturális államtitkár, Pálffy István országgyűlési képviselő a Fidesz és a KDNP, a Magyar kultúra napja gáláján (fotó: MTI)

- Maga az új vezetésnek köszönhetően lehet igazgató. Ez nem zavarja?

Koltay Gábor: Miért zavarna? Tisztelem ezeket az embereket. Amúgy pedig értelemszerű, hogy a színház fenntartója dönt arról, hogy egy tragikusan nehéz, összekuszált helyzetben ki legyen az igazgató. Mivel ő adja a pénzt, annak biztosítja a kultúrpolitikai lehetőséget, akiben megbízik. Ha létrejön egy szellemi értékrendbeli váltás, akkor természetes, hogy azokat próbálják helyzetbe hozni, akikkel nagyjából hasonlóan gondolkodnak a világ dolgait illetően. Ebben semmi kivetnivalót nem látok. Abban már látnék, ha olyasvalakit váltanának le, aki értéket hoz létre, csak azért, mert „nem a mi kutyánk kölyke”. De ennek Budapesten nyomát sem látom. A Katona József Színház tevékenységét a város vezetői folyamatosan elismerik, akárcsak a Madách Színházét, a Vígszínházét, a Radnótiét, vagy az Örkény Színházét. Ez sokszínű és értékorientált gondolkodásra vall. A József Attila Színházban sem azért történt váltás, mert a korábbi igazgatót politikai okok miatt eltávolították. A kialakult helyzetre tekintettel Méhes László – akinek a történésekhez a legkevesebb köze volt – önként állt fel az igazgatói székből.

- Lehet, hogy a városvezetésnek Léner Péter képe nem tetszett. Ahhoz, hogy eltávolítsák, Méhes Lászlót is el kellett mozdítani.

Koltay Gábor: Ez már az Ön, prekoncepciója, bizalmatlansága, követhetetlen víziója. Úgy gondolom, semmilyen személyi antipátia nem játszott ebben közre, de az is kétségtelen, hogy a súlyos gazdasági problémák keletkezése idején Léner Péter volt az igazgató. Ha durva politikai megfontolások és szempontok érvényesültek volna az ügyben, akkor ezt a színházat a pénzügyi anomáliákra hivatkozva megszüntették volna. A főváros nem ezt tette.

- Hasznosítási pályázaton gondolkodtak.

Koltay Gábor: Egy rövid ideig, de végül is a hagyományos társulati struktúra megtartása mellett döntöttek. Kultúrpolitikai vonatkozásban ez a fővárosi vezetés amúgy is meglehetősen toleráns, mindamellett természetesen szeretné értékfelfogását érvényre juttatni. Ez azonban egy lassú folyamat eredménye lehet. Ugyanakkor ismétlem, hogy az értékelvűség és a kulturális sokszínűség biztosítása a lényeg.

- Az, hogy ki mit tart értéknek, ízlés kérdése. Ön a kulturális sokszínűség  jegyében vezetné a József Attila Színházat?

Koltay Gábor: Nézze, erről még semmit sem mondtam, mivel ezt majd az árgus szemekkel vizslatott pályázatomban kifejtem. A József Attila Színház társulatát kiváló színészek alkotják, s ez még akkor is így van, ha ezt a szakma eddig nemigen ismerte el. Színvonalas, esetenként bravúros vígjátékokat, zenés darabokat játszanak, de mint minden tehetséges társulat, ők is többre hivatottak. Szeretném az értékes darabokat, hagyományokat megtartani, de tanulmányozom a régebbi idők repertoárját is, hogy megértsem az igazgató elődök gondolkodásmódját. Korábban sok klasszikus, sőt progresszív, kortárs darabot is műsorra tűztek Németh Lászlótól Csurka Istvánig, amelyek meghökkentő őszinteséggel szóltak a társadalom kérdéseiről. Erre is nyitott szeretnék lenni, tehát valószínűleg ki kell bővíteni a repertoárt. Én is szeretnék nívósan szórakoztatni, de segíteni is akarok mai világunk problémáinak megértésében, feltárásában. Fontos, hogy a törzsközönség megtartása mellett Budapest minden részéből jöjjenek a nézők. De emellett azt is szeretném, ha a színház falain kívül is hatással lennénk a közösség életének alakítására, például színészeink előadóestekkel, összeállításokkal jelen legyenek az oktatási intézményekben.

- Amit mond általánosság, sokan megfogalmazzák: legyen a színház sokszínű, vonzzon több nézőt, nyisson az iskolások felé.

Koltay Gábor: Beszélni mindenkinek lehet, csinálni már nehezebb. Azt hiszem elég konkrétan beszéltem arról, hogy a jelenlegi repertoárt bővíteni szeretném. Egyelőre nem mondok konkrét címeket, főleg nem akarom a bolondok napján kihirdetni a programot. József Attiláról például színpadi műveket, játékokat kell írni, szerkeszteni, hiszen XX. századi történelmünk benne foglaltatik ennek a magányos, gyötrődő, vívódó, olykor kicsattanó embernek a sorsában, aki rövid élete alatt csodálatos versekbe sűrítette a világ összes gondját, baját. 1945 után József Attilát például kirekesztő módon a munkásosztály nagy költőjének titulálták, holott ez az életmű az egész magyar nemzeté, Ő is ezt akarta „Nem középiskolás fokon tanítani.”

Nemeskürty István és Koltay Gábor a Sacra Corona című film plakátja előtt

- Ne haragudjon, de magára támadok. A maga ízlését, témaválasztását több fórumon kritizálták már. Felmerül a kérdés, vajon azután, hogy „Wass Albert, Horthy Miklós és Trianon bűvöletében munkálkodott”, ezt folytatja-e a József Attila Színházban?

Koltay Gábor: És akkor még nem említette Árpádot és a honfoglaló vezéreket, István királyt, László királyt, Julianus barátot, vagy akár Mindszenty Józsefet, Duray Miklóst, vagy az Illés zenekart. Ön a XX. századi magyar történelem legtragikusabb eseményéről, a század kiemelkedő politikusáról és egy jelentős erdélyi íróról tett fel kérdést. Azontúl, hogy rajtam kívül senki sem készített egészestés filmet ezekről a témákról, engedje meg, hogy visszakérdezzek. Miért lenne elítélendő, ha a magyar színpadon megjelennének ezek a történelmi korszakok, vagy személyek. Érdekes, izgalmas összeállítások, vagy akár dramatikus művek segítségével. Éppen fordítva, az a megdöbbentő, hogy az elmúlt nyolc évben ezek a filmek teljeskörűen kiszorultak az embereket lealjasító kereskedelmi televíziók programjából, de még a közszolgálati televíziók is úgy érezték, a regnáló hatalommal húznának ujjat, ha sugároznák filmjeimet. Úgy hiszem, már csak a filmenként többszázezres nézettség okán is elvárható, hogy tisztelettel viszonyuljanak ezekhez az alkotásokhoz, főleg pedig a választott témákhoz. Kérdezem, miért nem természetes, hogy a magyar színpad foglakozik Trianon kérdésével. Ugyanis ez a kötelessége. Tessék Hevesi Sándort olvasni. Őt aztán végképp nem lehet kirekesztéssel vádolni. Leírta – ezerszer idéztem –, hogy a magyar színpadnak a nemzet legnagyobb kérdéseit kell folyamatosan felvetnie. Hol van ettől a magyar színpad, hol vagyunk mi kései gyarló utódok Hevesi Sándortól és társaitól? De mielőtt dörzsölné a kezét, hogy jól csőbehúzott, szeretném hangsúlyozni, hogy színházi mindenevő vagyok, azaz a legjobb hagyományokból akarok építkezni, az én színpadomon a Mici néni két élete című retró békésen megfér Illyés Gyulával, Németh Lászlóval és másokkal, akik egyébként teljeskörűen kikoptak a magyar színpadokról.

- A társulat hogy fogadta?

Koltay Gábor: Azt hiszem megnyugvással fogadtak. Sokakkal már dolgoztam együtt, a többiekkel ismerkedem. A darabokat többször is megnézem, hogy megismerjem a kisebb szerepekben játszó kollégákat is.

- Méhes Lászlóra számít a továbbiakban?

Koltay Gábor: Nyitva lesz számára a színház ajtaja. Szeretném, ha játszana és rendezne is. Őszinte beszélgetéseink során emberileg is megkedveltem. Színészként, rendezőként viszonylag jól ismertem, de most színházi válságkezelőként is bemutatkozott. Sajnálom, hogy az elmúlt kilenc hónapban, amióta a színházat vezette kevés örömét lelte ebben a munkában.

- Említette, hogy jó dramaturgokkal venné körbe magát, és egységben tartaná a társulatot. Mindenkire számít majd, például Zsótér Sándorra, aki szerződtetett rendező?

Koltay Gábor: A színház a szerződtetésekkel kapcsolatban késésben van. Kértem egy kis időt a társulattól, mert teljeskörűen át kell tekintenem a kialakult helyzetet. Egy biztos, továbbra is ésszerűen takarékos gazdálkodásra van szükség. Ennek figyelembevételével kell döntenem, kikkel és hogyan folytatjuk. Zsótér Sándor színházi életünk egyik legérdekesebb rendező személyisége, de ebben a színházban egyelőre nem tud igazán közönségbarát, sikeres darabot csinálni.

- Maga is, én is megnéztem az Olasz szalmakalap főpróbáját. Úgy tűnt, Önnek nem tetszett.

Koltay Gábor: Ezt most nyilván nem akarjuk hosszasan megvitatni, már csak azért sem, mert sem a repertoáron lévő darabokról, sem a társulatról nem kívánok részleteiben nyilatkozni, hiszen most ismerkedem, ennek következtében nem illik határozott véleményt megfogalmazni.

Olasz szalmakalap - Ajánló

- Attól nem tart, miként fogadja a szakma?

Koltay Gábor: Először is kit és mit nevez szakmának, valamint beleértendő-e mindenki, aki színházban dolgozik Budapesten és vidéken egyaránt. Mert, ha igen, akkor úgy érzem túlnyomó többségük egyáltalán nem néz rám ferde szemmel. Sokukat én is elismerem, másokkal szemben viszont kritikusabb vagyok. Nem kell egyformának lennünk. Jó színházat kell csinálni, amelyet nemcsak a kritika, főleg nem egy szűk belvárosi kör, azaz néhány ember és holdudvaruk ismer el, hanem a közönség is. Engem egész életemben a közönség szeretete tartott életben, ezért hát az átlagosnál is nagyobb tisztelettel és szeretettel beszélek róluk és igyekszem bizalmukat megtartani. A magyar színházi közélet torz és átpolitizált állapotát most nem fogjuk tudni részleteiben megbeszélni. Ugyanakkor azok közé tartozom, akik igénylik a párbeszédet, még akkor is, ha egész életemben sokszor csak a kirekesztéssel találkoztam a „hangadó”, a „mértékadó”, a magukat megfellebbezhetetlen tekintélynek képzelő itészek részéről. Bármily furcsának tűnik, a tolerancia jegyében elismerem olyan előadások szakmai értékeit is, amelyek szellemiségével adott esetben egyáltalán nem értek egyet.

- Mire gondol?

Koltay Gábor: Elismerem például a Mohácsi-testvérek új bemutatójának szakmai értékeit a Nemzeti Színházban (Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe), de a kiszólásokkal, politikai üzenetekkel abszolút nem értek egyet. A Magyar ünnep, Alföldi Róbert rendezése úgyszintén érdekes, de nekem Trianonról, annak következményeiről, a visszacsatolásokról nem az jut eszembe, pontosabban nem az a legfontosabb, még pontosabban nem azt tartom ma feltétlenül felmutatandónak, mint Závada Pál. Nem szerettem az Alföldi-féle János vitézt sem, mert ilyen messzire egy darabértelmezésben, az erőszakolt aktualizálásban azt gondolom nem szabad elmenni. Tehát, ahogy Ön mondja ebben a szubjektív műfajban nagyon sok minden ízlés, világkép kérdése. Ha azt mondom, hogy én a mélyről fakadó tisztességes, őszinte nemzeti érzületet is fel szeretném mutatni a színpadon, akkor sokaknak már a kifejezéstől eleve összerándul a gyomruk, pedig Hegyeshalomtól nyugatra magától értetődő szándékról, fogalomról van szó. Mindenesetre olyan színházat szeretnék, ahol József Attila költészetének gondolatisága igazodási pont. A költő szobrát, a bejárattól be fogom hozni a színház közönségfogadó részének közepére, a centrumba, hogy ez a szellemi törekvés mindenki számára még egyértelműbbé váljon. A színházban együtt kell élnie az önmagunkra ismerő, kedves, az élet teljességéhez hozzátartozó, olykor fricskázó humornak és az izgalmas szellemi kalandoknak. Volt, aki azt kérdezte, akarom-e folytatni a népszínházi vonulatot. Koltai Tamás nemrég cikket írt a Népszabadságban, amelyben a népszínház mibenlétéről értekezik. Kevésszer osztom a nézeteit, de most egyetértek vele. A népszínházban ugyanis fontos szellemi kérdéseket úgy vetnek fel, úgy ábrázolnak, hogy sokakhoz képesek szólni. Én szerényen úgy fogalmaznék, hogy közelíteni szeretnék egy magas színvonalú népszínházi programhoz, amely több műfaj együttélését biztosítja, de a világ dolgaival való folyamatos törődést lehetővé teszi. Olyan színházat szeretnék, ami szebbé, jobbá, igazabbá, érthetőbbé teszi, azaz megváltoztatja az emberek életét. Vegyük észre, hogy olyan világot élünk, amelyben a szőnyeg alá söprünk fontos kérdéseket. Ennek a szellemi szétesésnek, kirekesztő szándékoknak talán az lehet az oka, hogy a XX. században Magyarországon több rendszerváltozás is történt. Ilyenkor mindig 180 fokos változás következett be az általánosan elfogadott értékrendben. Ami tegnap igaz volt, arról másnap beszélni sem lehetett. Következésképp már nem tudjuk összeegyeztetni az igazodási pontokat, értékeket. Hatalmas zűrzavar kavarog a fejünkben, ingoványos talajon próbálunk egyensúlyozni. Szellemi gyilkosságok sorozatát követjük el egymás ellen, és hagyjuk, hogy a világ szétessen körülöttünk. Sokaknak, így a világ politikáját alapvetően befolyásoló erőknek éppen az a szándékuk, hogy mi felismerésekre, következtetésekre, együttes akaratra képtelen, azaz bármikor megvezethető, befolyásolható, kihasználható országlakosok legyünk. A magyar szellemi élet egy részének el kellene gondolkodnia azon, ha az értékítéletüktől eltérő gondolat markánsan megjelenik, netán társadalomalakító tényezővé válik, helyénvaló-e rögtön kultúrkampf-ot kiáltani. Ha megismerjük a világot, megismerjük önmagunkat, s ha közös felismerésekre teszünk szert, akár erős közösségé, azaz összetartó nemzetté is válhatunk.

Kisteleki István, Schmitt Pál és Koltay Gábor 2006-ban (fotó: MTI)

- Úgy beszélt a színházról, mintha maradna igazgatóként. Mennyire biztos abban, hogy nyer a pályázaton?

Koltay Gábor: Ön fiatal korához illő módon kötekedő. Én pedig tudom, hogy semmi sem biztos. Természetesen szeretnék maradni, hiszen nem az a célom, hogy elvégezzem a tűzoltómunkát, majd továbbálljak. Bízom benne, hogy van annyi gondolatom, színházi rutinom, hogy meggyőző pályázatot tudjak írni. De ne vágjunk a dolgok elébe. Most máról-holnapra élve kell egy nagy múltú színházat vezetni, egy sokra hivatott társulatot megnyugtatni és a színvonalas továbblépés lehetőségét biztosítani. Minden erőmet ez köti le, mert tudom, hogy a nagy tervek megvalósításához biztos alapra van szükség.

Tóth Berta/ színház.hu