'Itt máshogy működik a fizika"

Johannes Kepler koponyája úgy esett szét három darabra, hogy azzal a lendülettel ki is pattant belőle a francia forradalom. Ilyet csak a báb tud. Lapszemle.

Johannes Kepler koponyája úgy esett szét három darabra, hogy azzal a lendülettel ki is pattant belőle a francia forradalom. Legalábbis az azt megtestesítő Georges Jacques Danton, merthogy Kepler figurája óriásbáb volt a Budapest Bábszínház 1999-es bemutatójában, Az ember tragédiájában, Dantoné meg kicsi. “Ezer olyan látomás beteljesedhet a bábszínpadon, amit élő színházban sohasem lehetne kivitelezni. Elég csak a klasszikus vásári bábjátékok karaktereire gondolni. Mondjuk a Széteső Halálra: a csontvázra, amelyik darabjaira hullik, majd újraépíti önmagát. A Léghajósra, vagyis a krinolinszoknyás hölgyre, akinek fölkapott szoknyája léggömbbé alakul, vagy ott a Zsonglőr, aki a saját fejével labdázik” - meséli a Népszabadságnak az Andrássy úti színház raktárában a képzőművész-grafikus-tervező Balla Margit, a Tragédia díszlet- és bábtervezője.

“Azt például hogyan mutatná meg egy színházrendező, ahogy Isten a kezébe veszi Ádámot meg Évát? Nálunk ez is megtörténhetett, csak mert itt máshogy működik a fizika. Míg az élő színházban sehogy sem úszhatja meg egy színész, hogy átgyalogoljon a színpadon, addig egy bábszereplőt minden további nélkül átrepíthetünk rajta. Ezzel együtt a bábszínházban semmi sem lehet öncélú. A tökéletes báb mindent tud, amit elvárnak tőle, de annál egy cseppet sem többet” - magyarázza a lapnak a hazai bábkészítők do­yenje Lellei Pál.

“Nézze csak ezt a figurát” - mutat egy ledér öltözetű kesztyűsbábot Balla Margit. “Ez egy kurtizán Az ember tragédiájából. Fontos volt, hogy a piros tüllszoknyából folyton elővillanjon hosszú bal combja. De a jobb lábának nincs szerepe. Ezért nincs is neki. Egy-egy előadásban játszanak alakok, akik csak kinéznek az ablakon. Nincs testük, mert fölösleges volna. Aztán itt van Angela a Szarvaskirály című produkcióból. Ennek a darabnak az eredetijét az itáliai vásári komédia, a commedia dell'arte utolsó nagy alakja, Carlo Gozzi írta, így a bájos Angelát a műfaj egyik jellemző karaktere után terveztem. Áttetsző fátylat kapott, amit viszont le kellett varrni kétoldalt, hogy a színész be tudjon nyúlni a hátán lévő lukba, ahonnan mozgatja. Lényeges, hogy a lány lábai szépek és hajlíthatók legyenek, de nézze, feneke már nincs. Az nem látszik, nincs jelentősége” – teszi hozzá.

“Egyébként bábra nem úgy készítünk jelmezt, hogy megcsináljuk, aztán ráadjuk. Nálunk magán a figurán kell megvarrni azt. Ha pedig egy szereplő többször „átöltözik" egy darabban, akkor nem cibáljuk le róla a ruháját, hanem annyi bábot csinálunk, ahányféle ruha kell. Sokszor meg épp az okoz gondot, hogy nincs rajta ruha - mosolyog Lellei Pál.

Folytatás a nol.hu-n.