Egy darab két nyelven

A művészet eszközeivel kívánják felhívni a figyelmet a magyar-szlovák viszony javításának fontosságára egy darabbal, ami két nyelven is színpadra kerül.

"Szlovákia és Magyarország közös történelme sok félreértésre és feszültségre ad okot a két ország között. A cél, hogy ugyanaz a rendezés - szlovákiai, magyar anyanyelvű színészek segítségével - két nyelven szólaljon meg, s az alkotói folyamaton keresztül megmutatkozzék az, hogy a közös gondolkodás és párbeszéd megoldást jelenthet" - idézi az Új Szó című napilap a produkció ajánlóját.
 Az Ingmar Bergman Persona című filmje alapján készült drámát Gigor Attila rendezésében pénteken magyarul, szombaton pedig szlovákul mutatják be a pozsonyi Kisszínpadon. A darabot magyarra a rendező, Gigor Attila, szlovákra Emília Luptáková fordította. A jelmeztervező Katarína Kicová, a szereplők pedig Lax Judith, Gubik Ági és Benkő Géza.

Persona a Zsámbéki Színházi Bázison

A rendező "semleges" szerzőt választott, a darab pedig a kommunikáció lehetetlenségéről, a személyiségek válságáról szól.
A Bergman-film színpadi adaptációját 2010 júniusában Zsámbékon mutatták be magyarul. Ősszel két alkalommal már látható volt Pozsonyban, egy "eldugott" alternatív színházban, most pedig pénteken és szombaton magyarul, majd szlovákul is megtekinthetik az érdeklődők a pozsonyi Kisszínpad, a Malá scéna színpadán.
    

"Gigor kénytelen volt kivonni a színházból a filmen saját hangján narráló Bergmant (Șerban, éppen ellenkezőleg, perszonifikálta és önmagával azonosította), „csak" a szellemét igyekezett megjeleníteni szerényen. Elvont, a dolog természete szerint steril színházi teret hozott létre - hasított ki egy fénykörrel - a zsámbéki rideg csarnokból, benne egyetlen ággyal, amely a kórházi, később a kórházon kívüli környezetet is magába sűríti. Az üres tér a láthatatlan világ tere, a két, egymásra utalt, egymásnak kiszolgáltatott, fokozatosan egymásra kopírozódó, „személyiséget cserélő" nő - a színházi előadás közben elnémuló színésznő, Elisabeth (Bergmannál „h" nélkül) Vogler és az ápolására rendelt Alma nővér - kapcsolatának belső tere. Ez így rendben is van, az egzisztenciális értelemben becketti végjátékhoz nem kell díszlet. Elég két személyiség, két perszóna. A „persona" egyébként maszkot jelent, és ami kettőjük között lezajlik, azt nevezhetjük demaszkírozásnak. A hivatásától, saját hétköznapi (társadalmi) valóságától elidegenedett színésznő hallgat, a kelletlen, inkompetens, szimpla ápolónő pedig kezdetben fecseg, majd lassanként, önmaga számára is észrevétlenül lehámlik róla a banális, jelentéktelen, efemer létállapot, hogy felszínre hozza az elfojtások, az ösztönlét, a tudattalan rémisztő titkait. A két nő viszonya változáson megy át, „profiljuk" áttűnik egymásba - Bergman bevallotta, hogy Ullmann és Andersson hasonlósága inspirálta a film alapötletét -, majd ragaszkodás, szeretet, szexualitás, gyűlölet ambivalens, rejtett fokozatait végigjárva újra szétválik, és „szerepcserével" ér véget: a színésznő visszatér a társadalomba, míg az ápolónő egyszerű kis élete összeomlik" - írta a bemutató kapcsán Koltai Tamás kritikus az ÉS-ben.

"A vázlatosan is méltatlan „tartalomismertetésből" értelemszerűen kimaradnak a megjelenítés műfaji eszközei - az operatőri munka, a montázs, a kifehéredő vászon -, amelyek meghatározzák a Persona-film valóság és virtualitás, a ténylegesen megtörtént és az álom között lebegő világát. Gigor Attila száraz, szikár színpadi változata ebből - szerencsére - semmit sem próbál behozni, mindössze a gazdaságosan alkalmazott világítás, a fényváltások szolid, olykor snittelésre emlékeztető esztétikája emlékeztet a filmrendező kezére. Ebből következően szinte az összes teher a színészekre hárul, nekik kell a meztelen térben megjeleníteni minden külső és - főleg - belső történést, ami részint elismerésre késztető rendezői döntés, részint a feladat „megoldhatatlansága" miatt reménytelen vállalkozás. Gubík Ági beszédesen hallgató Elisabethje és Lax Judit fokozatosan magába süllyedő Almája - egy kicsit ők is hasonlítanak egymásra - finoman körülrajzolt karakterek, nem alakítások, inkább „létezések", és ez a fő erényük. Az, hogy személyiségük nem elég a szerephez, nem róható fel, de tény, hogy az intimitásra apelláló jelenetek emiatt is szétesnek a térben. Az orvost játszó Fekete Ernő - Bergmannál orvosnő volt - kis szerepében némileg pótolja a hiányt, vele hozza be a rendező a személyiségcsere motívumát is (az orvos átmontírozódik mindkét nő férjévé, aki „összecseréli" a neveket), ami jó irányban, de csak jelzésszerűen, szerves élmény nélkül próbálja színpadra fordítani Bergmant. Mindamellett ez a magyar-szlovák együttműködésből létrejött előadás nem nélkülözi a tehetséget" - fogalmazott Koltai Tamás.