Ilja próféta Sepsiszentgyörgyön

A 2011-es Szent György Napok színházi kínálatának nyitóelőadása a Tamási Áron Színház Ilja próféta című produkciója lesz, melyet május 1-én, vasárnap este 18 órától tekinthetnek meg az érdeklődők a színház Kamaratermében, Bocsárdi László rendezésében.

Tadeusz Słobodzianek 1992-ben született darabja megtörtént eset alapján íródott. Az 1910-es években Éliás Klimowicz fehéroroszországi parasztember zarándokútra indul a „csodatevő pópához", hogy ketten, közös imával megszabadítsák a környéket az ott grasszáló hírhedt rablógyilkostól. Miközben Éliás úton van, a rabló meghal, s ezt az eseményt a közeli falvak lakói csodaként értelmezik. Mivel akkoriban a környéken már számos „Szűzanya" és „Keresztelő Szent János" működik, a történtek után Éliást is szentként – Ilja prófétaként – kezdik tisztelni. Lassanként elterjed, hogy Ilja maga a másodjára földre eljövő Jézus Krisztus, ezért a falusiak fejükbe veszik, hogy „hozzásegítik" a Messiást újbóli feltámadásához. Szétosztják egymás között a bibliai történet szerepeit s elindulnak, hogy keresztre feszítsék a prófétát, s ezáltal együtt üdvözülhessenek a Megváltóval.

Szereplők: Pálffy Tibor, Szalma Hajnalka, Kicsid Gizella, Gajzágó Zsuzsa, Porzsolt Erzsébet, Erdei Gábor, Szakács László, Nagy Alfréd, Diószegi Attila, Márton Lóránt, Fazakas Misi, D. Albu Annamária, Fekete Mária, Nemes Levente, Mátray László és Nagy Lázár József.

A helyek korlátozott száma miatt jegyek már kaphatók elővételben a Városi Kulturális Szervezőirodában. A Szervezőiroda telefonszámai: 0267-312-104, 0745-589-214 és 0728-083-336.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház története

A sepsiszentgyörgyi színházat állandó hivatásos művészeti intézményként Állami Magyar Népszínház néven 1948-ban hozták létre. 1949-től Állami Magyar Színház megnevezéssel folytatta tevékenységét. 1987-től Sepsiszentgyörgyi Színházként immár két – magyar és román – tagozattal. 1992-ben a két tagozat különválik s a Tamási Áron Állami Magyar Színház és az Andrei Mureşanu nevét viselő román nyelvű színház közös székhelyen ugyan, de jogi és költségvetési szempontból egymástól független művészeti intézményként működik tovább. 1998-tól a színház neve Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Felügyeleti és fenntartó közigazgatási szervezete Sepsiszentgyörgy Megyei Jogú Város Tanácsa.

Az utóbbi, több mint fél évszázad történelmi és társadalmi folyamatainak, változásainak kevésbé ismerõje is következtethet a névadások és megnevezések mögött húzódó küzdelmes múltra a leplezett vagy nyílt kultúrpolitikai törekvésekre, az önmagát meghatározni szándékozó színház feladataira és művészi célkitűzéseire.

Története során a sepsiszentgyörgyi színházat is sokféle kényszerhatás és ösztönzés érte. Erdély délkeleti szögletében, távol az erdélyi magyar mûvelõdési központoktól (Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad) elsõdlegesen a Székelyföld és azt körülölelõ földrajzi térség tájoló színháza volt, ennek minden velejárójával (a színházat sokáig "vándor népszínháznak" is nevezték). Csak 1958-ban rendezkedhetett be jelenlegi székhelyére és kapott esélyt arra, hogy valódi – állandó és hivatásos – színházként gyökeret eresszen az akkori kisvárosban.

A színház történetében fordulópont volt 1968. Kovászna Megye néven – kisebb módosulásokkal – helyreállt a régi Háromszék Vármegye és Sepsiszentgyörgy járási központból újra megyeszékhely lett. A városban addig nem tapasztalt szellemi pezsgés indul meg, s az egykori kisváros értelmiségiek – költõk, írók, színészek – számára egyaránt vonzerõt jelent. Ebben a felpezsdülõ légkörben a színház is egyre inkább saját mûvészi arculatának kialakítására, minőségi megújulásra, a korszerûbb színház felé való nyitásra, a viszonylagos elszigeteltségből való kitörésre törekedik. Ekkor születnek azok az előadások, melyek a színház nagykorúságát, művészeti intézményként való elismerését jelentették. Dukász Anna (1968-1973) és Sylvester Lajos (1973-1985) igazgatósága alatt a színház mûsorpolitikájában és elõadásai színvonalában egyaránt a következetesség és az átgondoltság érvényesül. Az "áttörés", a "felnőtté válás" elsősorban az ideológiai elvárások időszakos enyhülésének köszönhetõ.

A 60-as évek, ahogy mindenütt szerte a világon, Romániában is a változás, a megújulás lehetõségének évei voltak. A színház mûsorpolitikája megszabadul az orosz szocializmus "osztályharcos" színműveitől, s bár a hivatalos ellenõrzés továbbra is jelen van, a műsorterveket jóváhagyó Színházi Főigazgatóság több magyar szerzõ, és a negyvenes évek óta először nyugati ("kapitalista") szerzők darabjainak bemutatását is engedélyezi. Olyan jelentõs előadások születnek ebben az időszakban, mint a Bánk Bán (r: Völgyesi András), Joseph Heller: Megbombáztuk New Havent (r: Seprődi Kiss Attila) Reginald Rose: Tizenkét dühös ember stb. Ebben az időszakban térhetnek vissza szülőföldje színpadaira Tamási Áron darabjai is. Tompa Miklós Tamási-rendezései (Énekes madár, Hullámzó vőlegény, Boldog nyárfalevél, Hegyi patak stb.) – bár szemléletmódjuk a hetvenes-nyolcvanas években már nem számított igazán korszerűnek, mégis egy modern, érvényes Tamási-játszás felé nyitottak utat. A színház a hetvenes években kitör a vidékiség, a másodrangúnak bélyegzettség béklyói közül, és lassan valódi mûvészeti intézményként lopja be magát úgy az erdélyi magyar, mint a román színházi szakma köztudatába.

Jelentős és emlékezetes elõadások mellett az 1970-es évek elejétõl jugoszláviai majd magyarországi vendégjátékokra is lehetõség nyílik. Hosszú távú együttműködés – testvérintézményi kapcsolat – kezdődik a Veszprémi Petõfi Színházzal, kétévente ismétlődő kölcsönös vendégjátékok formájában. Mindez a társulat számára nélkülözhetetlen tágabb kitekintést, megmérettetést, kapcsolatok kialakítását és tapasztalatcserét eredményezett.

A színház történetében különösen fontos esemény volt a Nemzetiségi Színházi Kollokviumok megrendezése, a romániai magyar, német és jiddis színházak és színházi tagozatok, valamint az adott nemzetiségek drámaszerzõinek mûveivel esetenként jelentkezõ román nyelvû színházak részvételével. Az első két kollokvium, nemzetiségi, identitásőrző jellege mellett komoly szakmai vitákra adott alkalmat, hiszen ekkor – a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján – érett be az a folyamat, mely az erdélyi magyar színházmûvészetet lassan felzárkóztatta a világszínház megújulásának folyamatához.

Ezek az országos és nemzetközi visszhangú rendezvények a közönség körében is rendkívüli érdeklõdést keltettek, bizonyítván a színház majdhogynem kizárólagos (egyelõre még megtűrt) szerepét az egyes nemzetiségek kulturális önazonosságának megõrzésében, ugyanakkor a térségben élõ nemzetiségek nyelvek, kultúrák, sõt vallások találkozásának, megismerésének, egymásrautaltságának felismerésében. Ez a "hivatalostól" – a többségitõl – eltérõ identitás-állítás miatt a megyei párt-vezetõség az 1982-es Kollokviumot állítólagos elszigetelõ hatása miatt betiltotta.

A hetvenes évek ígéretesen alakuló, kibontakozni látszó színházművészetét a nyolcvanas években a fennmaradásért, majd a puszta túlélésért való küzdelem váltotta fel. Ekkor már szóba sem kerülhetett a színház, mint sajátos, belső törvényeit követõ és mûvészi formáit alakító művészet. A már a kezdetektől létező, de immár mindent elárasztó ideológiai és politikai kritériumok mellett, a puszta létezéshez szükséges anyagi-pénzügyi gondok határozták meg a színház tevékenységét. 1984-tõl a színház "önfenntartóvá" válik, azaz megvonják tőle a működéshez szükséges állami dotációt, arra kényszerítve így az intézményt, hogy mûvészi szempontok helyett pusztán anyagi megfontolások szerint alakítsa műsorát. Az anyagi és szellemi, s a velük együtt járó morális leépülés a társulat tagjait felmorzsoló általános leépüléshez vezetett és a színház kényszerû önfelszámolása felé készítette elõ az utat. Az 1986-ban létrehozott román nyelvû tagozattal – mely közös költségvetésbõl, azaz jelentős közönség híján a magyar társulat jövedelméből tartotta fenn magát – az akkori politikai vezetés már nem is titkoltan a magyar nyelvû színházi kultúra "ellensúlyozására" – elsorvasztására – tett újabb kísérletet. Nem rajta múlt, hogy ez végül is nem sikerült.

Az 1990-es évek politikai változásai új lehetõségeket nyitottak a színház számára is, mindenekelőtt a színpadi mű ideológiától és más nem-színházi szempontoktól mentes igaz és érvényes közvetítésének lehetőségét. Ezzel egyidőben azonban számtalan megoldásra váró feladat, örökölt és új gond adódott – szervezeti és technikai problémák és sok más, tisztázásra váró kérdés áll a megújuló színház elõtt. Mi a színház? Hogyan lehet hű a jelenhez, melyben él? – Stílus és forma, tartalom és jelentés, szemlélet és látásmód, minõség és felelõsség kérdéseire kell a színháznak választ adnia – elsõsorban elõadásaival de azzal a szereppel is, melyet a közösségben magának kivív – olyan kérdések ezek, melyek megválaszolásán, érvényes újragondolásán áll vagy bukik az intézmény további sorsa.

A színház legújabbkori történetének meghatározó éve volt 1995, mikor a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színésze és igazgató-fõrendezõje, Bocsárdi László a társulat tagja lett. A színház elõadásai – Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline, Euripidész: Alkésztisz, Witkiewicz Vizityúk, a Vérnász, Tadeusz Slobodzianek: Ilja próféta, William Shakespeare: Romeo és Júlia, Tamási Áron Vitéz lélek és Énekes madár című darabjai Bocsárdi László rendezésében, vagy Barabás Olga Moliére-előadásai, a Don Juan, és a Scapin furfangjai, később Peer Gynt-átirata és Partok szirtek hullámok című előadása a Sepsziszentgyörgyi Tamási Áron Színházat a romániai magyar színjátszás élvonalába emelték.

Forrás: Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

Fotó: Barabás Zsolt