Nem vagyok egy állatszelidítő - Interjú Ascher Tamással

Néha úgy tűnhet, hogy csak betévedt egy próbára, mindig meggyűlöli a választott darabot, rendszeresen nem hisz magának. Ez rendezői alkatából fakad. Azt állítja, tipikus nárcisztikus, exhibicionista személyiség. Nem hangzik szimpatikusnak, pedig nehéz haragudni rá, ha késve érkezik torzonborz állapotban ezer teendője közepette. Azt mondja, a háborgásmentes emésztést szolgáló tingli-tanglit színpadra vinni: ugyebár ez nem perspektíva. Vállalja a véleményét, decemberben tüntetett a Nemzetinél. Spórol, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora és mint a Katona József Színház főrendezője, ugyanis jött a fűnyíró és úgy látja, jön egy kicsit rosszabb, új Kádár korszak. Ascher Tamással beszélgettünk.

Tamással a rektori irodában találkozunk, amelynek falán Fekete Ernő Weöres Sándor estjének, a Mennyekbe vágtató prolibusznak a színlapja látható, több rajz mellett. Ezeken elnyújtott, lendületes, vázlatos alakok láthatók.

- Azt olvasom itt a színlapon, hogy rajz: Ascher Tamás.

Ascher Tamás: Igen! Amikor unatkozom, akkor mindig rajzolok. Ez a Tibi (Fekete Ernő) kérésére készült. Sajnos túl vékonyak a vonalak, ezért meglehetősen hatástalan. Ez egy olyan proli, aki egyben busz is.

- Sok év után, végre fény derült arra, hogy miért van itt ilyen sok kép. Van egy sajátos stílusod.

Ascher Tamás: Igen, ezek ilyen nyomi rajzok. Nincs művészi értékük, talán pszichológiai dokumentumok.

A rajzok

- Nehéz óráid lehettek itt mostanában, tekintve, hogy a Katona József Színház és művészeti egyetemek költségvetését is megnyirbálták.

Ascher Tamás: Igen, jött a fűnyíró. Hatalmas a spórolás, mindenképpen visszaüt a színvonalra. Minden pesti színház szenved a megvonásoktól. Az adója egy százalékával bárki támogathat minket, az éves bevételünk 20 százalékáig. Ördögi furcsaság, hogy ez a törvény is a nagy nézőszámú teátrumoknak kedvez. Az egyetem eddig közel  900 millióból gazdálkodott, most a büdzsénkből 87,4 milliót vontak el. Szénszünetet vezetünk be, zárva tart januárban az intézmény. Ennek megfelelően kicsit korábban kezdünk és később fejezzük be a tanévet. A gyerekek eleinte 10-ig, utána 11-ig, év végén pedig már fél12-ig próbálhatnak. Sokat számít a lekapcsolt villany.

- Diákok nemrég a hivatalos nyitvatartási időn kívül lefestették a díszletüket. Ezért utólag levélben kellett engedélyt kérniük az akcióhoz. Ez furcsa.

Ascher Tamás: A portást kell ilyenkor figyelmeztetni. Tudom, hogy kemény intézkedéseket vezetünk be, de jobb, mintha bezárnánk. Mivel szeretném az egyetem tanári karát megtartani, akinek tudom, csökkentem a fizetését vagy közös megegyezéssel áthelyezem félállásba.

- Te havi bruttó egymillió forintot keresel. A fizetésed nem változik?

Ascher Tamás: Ebből az összegből önként visszaadhatok annyit, amennyit akarok. Viszont a törvény értelmében nem lehetek se félállású, se számlás. Biztos fogok adakozni.

- Balázs Péter azt mondta, javasolta neked, hogy a kvalitásos színészeknek tartson az egyetem utóképzést elméleti tárgyakból, hogy megkaphassák a diplomát.

Ascher Tamás: Ez nem is nonszensz. Egyébként a következő színházi törvényben benne lehet egy passzus, miszerint a színházak akkor járnak jobban, ha diplomásokat foglalkoztatnak. Most folyik róla egy valódi egyeztetés a két színházi társaság között, mert mindkét fél felismerte, hogy az ellentéteknél fontosabb a közös érdek és az, hogy állami finanszírozás garantálja a színházak fennmaradását.

- Szerinted érdemes lenne minőségi kritériumokat megfogalmazni a törvényben?

Ascher Tamás: Nagyon különbözünk abban, hogy ki mit tekint minőségnek, ezért ez nehéz kérdés. A kereskedelmi televíziók megjelenése a művészet fontosságát kérdőjelezte meg, mivel egészen más műfajok váltak fontossá. Betört a bulvár. Üzleti színházat csinálni mindig könnyű volt, de a puszta szórakoztatásnál egy színháznak több a dolga. Egyetértünk Balázs Péterrel abban, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a közönség ízlését, csak amit ő a szórakoztatáson felül hozzátesz egy darabhoz, az számomra nem jelent valódi többletet. Az is különbözik, amit a Teátrumi Társaság színházainak döntő többsége - szemben Vidnyánszky Attilával - minőségnek tekint. Vidnyánszky egy kifejezetten robosztus színházi újító, szemben a védőszárnya alá gyülekezett vidéki színházakkal.

Ascher Tamás

- Vidéken több igazgatócserére sor került. Az egri kapcsán Ötvös András színész azt nyilatkozta: “Amit a szakmával és a vidéki színházakkal csinálnak, az bűn, és akik csinálják, szellemi bűnözők. Látjuk, hogyan kapnak emberek színházakat: joggal félünk, hiszen ami tíz év alatt felépült Egerben, azt fél pillanat alatt, egy tollvonással el lehet intézni.” Téged nem ijeszt ez meg?

Ascher Tamás: Ezek a dolgok ismerősek. Én azért nem ijedek meg, mert évtizedekig éltem a kádárizmusban. Jön egy kicsit rosszabb, új Kádár korszak. A Kádár korszakban az volt az alapelv, hogy aki nincs ellenünk, velünk van. E pillanatban az elv fordított: aki nincs velünk, az ellenünk van. De legalább nincs vasfüggöny, lehet menni külföldre dolgozni.

- Te mész is, fél éve jártál Sydneyben. Általában mennyire ragad magával az, amivel külföldön találkozol?

Ascher Tamás: Sokat tanultam a látott előadásokból. A hetvenes nyolcvanas évek színházának nagyjai: Peyman, Zadek és Peter Stein igazi eszményképek számomra. Azt a precíz, hatékony és manírmentes színházat szerettem volna én is művelni – ritkán sikerült. Külföldi munkáim izgalmas megmérettetések voltak más kultúrájú színészek között, de minden fontos rendezésem Magyarországon készült. Nem beszélek elég jól nyelveket, de ennél sokkal fontosabb, hogy itt élek, ennek a világnak a jelenéből, múltjából táplálkozom.

- Mennyiben meghatározó az, hogy más kultúrájú egy színész, miből érzékeled ezt?

Ascher Tamás: Nehéz ezt megmondani. A színészek mindenütt egyformák, az ambíciók, a gyarlóságok nagyon hasonlóak, de a szöveghez, az előadás egészéhez való viszonyuk gyakran érettebb, intellektuálisabb természetű, mint nálunk.

- Azt mondtad felfedezed, ki milyen típus.

Ascher Tamás: Úgy próbálom a színészeket megérteni, hogy archetípusokba sorolom őket. Az új kollégák mindig hasonlítanak valamelyik régire, felismerem melyik milyen állatfajta, és annak megfelelően bánok vele. Egy aggályos, neurotikus, elmélyült színész mást kíván, mint egy primadonna típusú exhibicionista. Van, aki az első rendelkező próbán figurából játszik, rögtön megmutatja mi az elképzelése egy alak hanghordozásáról, testtartásáról és akad, aki szelíden, szorongva, hangsúlyozottan civil hangon kezd. Előfordul olyan színész, aki megköveteli a figyelmet, azokban a jelenetekben is, ahol talán egyetlen mondata sincs. Találni olyat, aki hetekig csendben figyel és hirtelen meglep valamivel. Ők mind különböző alkatok. Az lényeges kérdés számomra, vajon hangsúlyozottan művészszínházi ambíciójú közegben dolgozom-e. Ha nem, akkor a színészeket meg kell győznöm arról, hogy ne kifelé, harsányan, patronokból építkezve játszanak, hanem lépjenek kapcsolatba egymással és munkáljuk ki azt is, ami nem fog látszani a 20. sorból, de szükséges ahhoz, hogy hiteles legyen a produktum.

Cate Blanchett és Richard Roxborough a Ványa bácsiban

- Ausztráliában mit tapasztaltál?

Ascher Tamás: Ott az volt a különös, hogy a főszereplőket előre kijelölték. Hugo Weawinget, Richard Roxborough-t és a Kate Blanchettet csak néhány filmből ismertem. Nehézséget az jelentett, hogy hat héten keresztül egy próbateremben próbáltunk, csak az utolsó héten kerültünk át egy bérelt 800 nézőt befogadni képes nagyszínházba. Kissé aggasztott, hogy az intim közegből miként fogom áttenni oda a produkciót.

- Mekkora küzdelmet jelentett ez az akció?

Ascher Tamás: Kiderült, hogy a nagyszínpad maga a megváltás. Hirtelen minden értelmet nyert, világossá váltak a nagyobb összefüggések, éppen jókor, mert már-már belevakultam a túlzott közelségbe.

- Tudsz erre példát mondani? Hol történt ilyen felismerés?

Ascher Tamás: Például nem tudhattam, mennyit érnek távolról a kétszemélyes jelenetek, tele apró gesztusokkal. Vegyük a harmadik felvonást: Astrov doktor kiteríti a térképeit és elmagyarázza Jelenának –akibe eszeveszetten szerelmes-, hogy milyen állapotban van az állat- és növényvilág a környéken. Szerintem ez egy humoros jelenet, ellenben az Astrovot játszó Weawing nem talált benne semmi mulatságosat, ezen aztán sokat vitatkoztunk. Végül kiviláglott, hogy miközben Astrov a fauna rejtelmeit boncolgatja, fontosabb számára, hogy lesse a hatást a nőn, aki valójában egészen másról szeretne beszélni. A szándékoknak ez a különbözősége már az első főpróba közönségét is megnevettette. Ettől kezdve, a színészek is hittel játszottak. Eszembe jut egy korábbi rendezésem, a Liliom Helsinkiben, ahol az óriási színház nézőterére nem igazán jutott el Molnár Ferenc humora. A nézők sokkal durvább hatásokra szocializálódtak: általában amerikai musicaleket játszanak ott.

- Mennyire gyötör, ha ezt tapasztalod?

Ascher Tamás: Ha nem tudom eljuttatni a nézőhöz azt, amit akarok, az igazi katasztrófa. Sydneyben nem ez volt a helyzet. Hatvan előadáson át a nézők nagy szeretettel fogadták a darabot. Egy repertoárszínházi kultúrából érkező rendezőnek nehéz elképzelni, hogyan lehet heti nyolc Ványa bácsit ép ésszel játszani. Honnan merítenek hozzá ihletet, milyen tartalékból?!

- Miért?

Ascher Tamás: Minden darabnál, de különösen Csehovnál fontos, hogy számos új színházi élménnyel gazdagodva térjenek vissza a szerephez a játszók, mert különben csak a puszta profizmus marad.

- Pedig Fekete Ernő azt mondta, amikor egy napon kétszer ment az Ivanov, a második mindig jobban sikerült.

Ascher Tamás: Igaz, de amikor Párizsban kilencszer játszották egymás után, a hatodikon már rogyadozott a társaság. Az a sorozat túl tömény élmény volt.

- Mennyire zavar, vagy hat rád jól, ha viták övezik a próbafolyamatot?

Ascher Tamás: Ha mindenki szereti egymást, általában gyenge és unalmas előadás születik. Ahol konfliktus van, ott pedig addig hergelik egymást az emberek, amíg kifacsarják a legjobbat a másikból. Engem inspirál, ha érzem, egy színész az ügy érdekében elégedetlen vagy engedetlen. Esetleg kiderül, az én megoldásaimnál is találni jobbat.

- Egy színészed említette, hogy néha úgy tűnsz, mint aki csak betévedt a próbára, mint aki egyáltalán nincs felkészülve.

Ascher Tamás: Rendszeresen előfordul, hogy nem hiszek magamnak, újra és újra megkérdőjelezem az elgondolásaimat. Ezt az állapotomat Máté Gábor nagyszerűen fogalmazta meg.  Azt mondta, ő, mint szinész, sokszor érzi a próbafolyamat elején, hogy a munkájával meg kell győznie engem arról ,hogy jó a mű, amibe belefogtunk. Mindig van egy időszak, amikor meggyűlölöm a darabot, amit rendezek, de szerencsés esetben ez később elmúlik.

- Tudtad utálni az Ivanovot is?

Ascher Tamás: Meglehetősen! Ez nem azon múlik, hogy a darab jó vagy rossz. A megoldások végtelen sokasága száguld az ember felé, és én szeretek több lehetőséget megvizsgálni. A színészek gyakran tétovák és frusztráltak, néha megriadnak, ha azt érzik, nem állnak egyedül a bizonytalanságukkal. Máskor viszont inspiráló számukra, hogy nem egy mindentudó hadvezér parancsait teljesítik. Természetesen, ha az ember egy új közegbe kerül, figyelmeztetni kell a művésztársakat sajátos munkamódszeremre.

Fekete Ernő és Tóth Ildikó az Ivanovban

- Ez egy munkamódszer?

Ascher Tamás: Igen. Sydneyben úgy kezdtem a próbát, hogy közöltem: lesznek pillanatok, amikor úgy tűnik majd, fogalmam sincs mi a helyzet. Ennek látszatát erősítheti, hogy sokfélét kell kérnem azoktól, akikkel először találkozom, hogy az egyéniségük különböző aspektusaira fény derüljön. Fontos, hogy végül higgyek a színésznek. Rá kell jönni, hogy az előre eltervelt megoldás jól áll-e az illető szereplőnek, stimmel-e a vérkeringésével, habitusával, karakterével, pillanatnyi diszpozíciójával.

- Mégis a te ízlésed határozza meg, kinek hiszel. Vannak-e színésztípusok, akik az érdeklődésedet hamarabb felkeltik, akikkel szívesebben dolgozol?

Ascher Tamás: Egy rendező munkáinak arculatát a leginkább az jellemzi, hogy milyen karaktereket választ egy-egy szerepre.

- Az egyetemen például hasonló karaktereket vesz föl minden egyes osztályba több tanár.

Ascher Tamás: Igaz, hogy bizonyos típusokat kedvelnek. Például a Zsámbéki Gábor osztályokba mindig járnak különös, bicebóca, bizarr alkatok, akik első látásra dilettánsnak tűnnek, de a Zsámbéki mégis hisz bennük és sokszor őt igazolják. Szereti az elmélyülő, gyötrődő, tétova színészeket, kevésbé bukik arra, aki abstart sikeres, mert ott valami felületességet, léhaságot gyanít. Más osztályfőnök pedig imádja azt, aki sziporkázó, talpraesett. Akad olyan színész is, aki érdekes karakternek, de csak 'egyvalamirevalónak' látszik. Ilyen volt Kari Györgyi. Ő soha nem kellett senkinek, de egyszer levittem Kaposvárra. A Mesél a bécsi erdőben játszotta a vak bárónőt. Olyan volt, mint egy talált tárgy és bátran szólalt meg kutyahangokon, de végül a Mester és Margaritában Margarita lett. Furcsa alkatok is érdekelhetik az embert és ha mint rendező foglalkoztat, akkor mint pedagógus felveszem.

- Szerinted ki való színésznek, rendezőnek?

Ascher Tamás: Színésznek elsősorban az való, akinek elég nagy a fantáziája ahhoz, hogy elhiggye saját magát egy szerepben. Kell, hogy rendelkezzen az imitálásra való készséggel, ami megmutatkozhat gyerekkori parodizáló hajlamban, feltűnési viszketegségben vagy energiatúltengésben. Az, hogy olyan, aki ezt az ambíciózus többletet, vagy belső aktivitást kifelé is sugározza nagy vitalitással, vagy éppen olyan alak, aki szorong, retteg a hétköznapokban, de képes másvalaki nevében nyilatkozni, fel tud szabadulni, amikor nem önmaga, az mindegy. Néha az utóbbi típusból válik a legértékesebb színész. A rendezői szakma műveléséhez a fantázia a legfontosabb, ezen kívül pedig az életismeret és az elképzelések erős képviselete. Az is működik, ha egy hibbant és téves eszmerendszerből fakadó koherens víziót vázol föl, aminek a valósághoz nincs köze. Távoli megfigyelőként életerőinjekciókat kell adnia a játszóknak. Emellett muszáj felosztania a saját személyiségét azokra az alakokra, akik szembenállnak egymással a darabban, úgy tud segítséget adni, ha mindegyikben megtalálja magát.

- Ehhez képest te úgy fogalmaztál: mindig kopár falak előtt álló pálcikaemberkéket rendezek.

Ascher Tamás: (Nevet). Ennek az az oka, hogy szerintem két ember találkozása és a jelek, amiket önkéntelenül is leadnak, amelyekkel leleplezik magukat, a puszta fal előtt erősebben hatnak, mintha a színpadra virágvázákat, könyvespolcokat, füves dombokat és tölgyfákat is telepítek. Mikroszkópikus felbontásban akarom látni a gesztusokat, ezért szeretem a tágas, üres díszleteket, bár sajnos gyarló naturalisztikus igényeim néha előtolakodnak és nem tudom eléggé lecsupaszítani a színpadot. Ha egy pályaudvaron játszódik a darab, akkor szeretem ha legalább egy szemafor vagy pénztárfülke látszik, pedig lehet hogy elég lenne, ha a nagy ürességen egy vonatfüst vonulna át. Rendezői alkatom olyan, hogy különböző igények vitáznak benne.

- Lehet, hogy azért lettél rendező, mert ez élvezettel tölt el...

Ascher Tamás: Azért vagyok rendező, mert ez maradtam. Eleinte a debreceni egyetemre jártam angol-magyar szakra, amit tűrhetelennek éreztem. Viszont már általános iskolásan, amikor sorra olvastam Dickens regényeit, mindig szerepet osztottam: korabeli magyar szinészeket rendeltem minden szereplő nevéhez - ez a tevékenység arra utal,a rendezőség nem állt távol tőlem. Egyszerre indult film- és színházrendező szak, úgy gondoltam, az utóbbira könnyebben fognak felvenni, ezért jelentkeztem azzal a mély meggyőződéssel, hogy később filmrendezővé avanzsálok. Szerettem volna írni és festeni is, lévén tipikus nárcisztikus, exhibicionista személyiség.

- Miután végeztél már nem volt kérdés, hogy színházrendező maradsz?

Ascher Tamás: De, az első tizenöt évben. Nagyon csikart belülről a bizonytalanság, mert úgy láttam, bizonyos képességeim rendezésre valók, néhány azonban ellentmond ennek. Nem éreztem magam radikális vezető egyéniségnek. Az igazi rendező csapatot szervez. Azt gondoltam, jó lenne otthon festegetni, úgy, hogy senki nem szól hozzám, csak bemutatom a végterméket.

- Pedig jól indultál.

Ascher Tamás: Kifejezetten jól. Szép Ernő Patika című darabja, a vizsgarendezésem azonnal sikeres lett Kaposváron. Szerződtettek, úgyhogy később belenyugodtam: színházrendező vagyok.

Ascher Tamás

- Amikor Balázs Pétert szolnoki igazgatóvá nevezték ki, Kerényi Imre írt egy nyílt levelet, amelyben számon kérte rajtad, “miféle szakmaiság az, mely úgy tesz, mintha nem politizálna” és "miért rontottatok rá szegény Balázs Péterre, mint (…) Knopp a kaposvári színházcsinálókra”. Meséld el, ki volt az a Knopp Kaposváron?

Ascher Tamás: Knopp András, a nyolcvanas években a központi bizottság tisztviselője volt, aki a kultúrára szakosodott. Azzal a feladattal küldték Kaposvárra, hogy rakjon rendet a Csiky Gergelyben, ahol az igazán botrányos, csodálatosan mozgósító Marat halála ment, ami titkon az 56-os forradalom évfordulójára készült. Bár meghívták a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztiválra is, Köpeci Béla, az akkori kulturális miniszter sokáig nem akarta odaengedni, hiszen volt egy feljelentés, miszerint Kádár Jánost parodizáljuk vele. Mindezért veszélyt jelentett Knopp András, aki végül valahogy megszelídült. Napokig a vadonatúj rendőrszállón lakott, nézett operettet is. Tartottunk egy gyűlést, ahol kértük, mondja el, mik a kifogások ellenünk és tulajdonképpen ott sikerült elkerülni a színház szétszedését. Valószínűleg a megmenekülésben közrejátszott az is, hogy a somogy megyei pártbizottság elnöki titkára, mint patrióta védte a megye színházát. Kerényi viszont jobb ha nem szól ehhez hozzá, mert ő akkoriban Moszkvában rendezett november 7.-i ünnepséget és aktív tagja volt az MSZMP-nek.

- Mivel a politikánál tartunk megkérdezem, miért voltál tüntetni a Nemzetinél decemberben?

Ascher Tamás: A Jobbik méltatlanul és hülyeségekkel támadta meg Alföldi Róbertet, a minisztériumból pedig erre szakszerűtlenül reagáltak. Természetesen lehet bírálni egy koncepciót, magát a János vitézt is -jómagam a második felvonását kifejezetten elhibázottnak tartom-, de megengedhetetlen, hogy a politika durván beleszóljon az életünkbe. Ami történt, egy olyan lépéssorozat eleme, ami ellen fel kell emelnie a szavát annak, aki komolyan gondolja a művészetet.

- Arra utalsz, hogy a János vitézt és a Nemzeti repertoárját obszcénnek, ízléstelennek, perverznek nevezte például Novák Előd, aki az Alföldi ellenes tüntetésen is hosszan beszélt. Mennyire lehet komolyan venni egy ilyen akciót? Milyen hangulatot érzékelsz? Úgy látod, a politika durván beleszól a színházi életbe?

Ascher Tamás: Ezt így nem mondanám, de egyfajta hangulatot jelez és előidéz az, hogy különböző médiumokban a legvacakabb pletykákat, legendákat tényként említik film és színház kapcsán, illetve riasztó módon tálalnak témákat. A kisebb megmozdulások fölött sem lehet szemet hunyni, hiszen a dolgok úgy kezdődnek, hogy először beszélnek róluk. Az, hogy egy kis párt rosszul értesült képviselője bakikkal teli szónoklatot mond, nem lenne gond, ha a nagy párt felelős tisztviselője nem adna rá hasonlóan téves választ. Tehát amikor Halász János azt mondta: „szerencse, hogy ezeket az elborzasztó előadásokat kevesen nézik”, akkor egyértelműen, durván hamisított, mert a Nemzeti e percben sikeres és látogatott színház.

- Mennyire lelkesít az, ami a színházon kívül történik?

Ascher Tamás: Mohón és izgatottan, bár hektikusan, de beszerzem az információkat, mert érdekel a film, a bábozás, a képzőművészet. Sokáig szerettem volna filmet rendezni. Pár éve összeültünk Peer Krisztiánnal, Gáspár Ildikóval és írtunk egy forgatókönyvet, nyertünk rá pénzt, próbafelvételeket is készítettünk, de történt egy malőr: befagyasztották a pénzeket.

Ascher Tamás Szirmai Márton Szalontüdő című filmjében

- A történelem ismétli önmagát. Mire készültetek?

Ascher Tamás: Sokszereplős filmet képzeltünk el. Inspirálónak találtuk a romkocsmákat. Ezek látványos, közösségi terek, ahol bármilyen konfliktusok kirobbanhatnak, és lehet köztük vándorolni -Peer Krisztiánnak ebben sok tapasztalata van. Különböző párok, értelmiségi fiatalok életjeleneteit dolgoztuk volna fel. Most már kiöregedtem a kocsmákból, a filmezés pedig nem jön ki az időmből, no meg tanulni is kéne hozzá. Egyébként csak rajtam múlt, hogy nem valósultak meg bizonyos vágyaim.

- Maradtak vágyaid?

Ascher Tamás: Szívem szerint folyton zenés darabokat rendeznék, az a fajta munka a legörömtelibb. Kedvenc rendezéseim voltak Kaposváron a Chicago, - Csákányi Eszterrel, Básti Julival, Lázár Katival, Eperjes Károly játszotta Billy Flinnt - és a Sweeney Todd. (Akkor mutatták be elsőként a Chicagot Magyarországon - a szerk.)

- Mennyire érzed, hogy nem tudod beosztani az idődet, hogy fáradsz?

Ascher Tamás: Harminc éves koromban még küszködés volt számomra a színházcsinálás, a problémák mérhetetlen nagyságban tornyosultak előttem. Ma már megnyugtat a tapasztalat, hogy végül mindig lesz valami. Problémát az jelent, hogy nézők nagy csoportjai igénytelenedtek el, így bizonyos jeleket már kevéssé és kevesen vesznek. A Katonának megvolt, de elkezdett hígulni a közönsége, ezért állandóan azon gondolkodunk, miként alakítsuk úgy a műsort, hogy ne csak nekünk teljen benne örömünk. Muszáj a könnyebb elemeknek teret adni. Ezért megpróbáljuk azokat is feltölteni spiritusszal. A bulvárt is lehet magas szinten művelni. De pusztán a lelkiszegények háborgásmentes emésztését szolgáló tingli-tanglit színpadra vinni: ugyebár ez nem perspektíva. Eltökélten vigyáznunk kell a minőségre.

- Valaki nemrég azzal viccelődött, hogy ti – mármint az idősebb, ismert rendező generáció-  „régen még jártatok színházba”.

Ascher Tamás: Én nem finnyásságból, vagy gőgből nem járok sokat színházba, hanem azért, mert kevés az időm. A Katonában és az Örkényben persze mindent megnézek - hiszen a munkáim itt láthatók; emellett nagyon érdekel az alternatív szcéna, különösen Pintér Béla szinházát kedvelem, no meg a Hoppartot, kedves tanítványaim remekeléseit. Régebben a Krétakört is szerettem. 

- Máté Gáborról jut eszembe, soha nem érdekelt az igazgatás?

Ascher Tamás: Nem.

- Pedig rektor vagy.

Ascher Tamás: Más egy intézményt rendben tartani. Nem vagyok egy állatszelidítő, tehát ahhoz, hogy egy állandó izgalomtól felkorbácsolt, ambíciókkal teli bugyorban én ostorral álljak és rendet tartsak, ahhoz nincsenek meg a képességeim.

- Máté Gábor egy állatszelidítő?

Ascher Tamás: Nem egyértelműen, inkább a Zsámbéki Gábor.

Ascher Tamás a Dilettánsok olvasópróbáján (fotó: Dömölky Dániel)

- Változtak az olvasási szokásaid? Ezt azért kérdezem, mert nyilatkoztad, hogy mindig a régi kedvenceidhez nyúlsz vissza.

Ascher Tamás: Valóban ugyanazoknál a szerzőknél lyukadok ki, de most Flaubert Bouvard és Pécuchet-jét rendeztem Dilettánsok címmel. Ez egy befejezetlen regény. Tizenöt évig olvasott hozzá az író, hogy bebizonyítsa nem érnek semmit a tudományok.

- Hogy találtál rá? Miért vágtál bele?

Ascher Tamás: Flaubert kamaszkorom egyik kedvenc írója, szatírikus bölcsessége, amivel az emberi butaságot, gyarlóságot kezeli felejthetetlen számomra. A felvételimen azt kérdezte Hegedűs Géza: melyik regényt adaptálnám színpadra. Azt válaszoltam, a Bouvard és Pécuchet, mert van valami bennük a Godotra várva Estragonjából és Vladimiréből. Furcsa módon, amikor az idei évadtervről beszéltünk Zsámbéki Gáborral, e történettől teljesen függetlenül nekem szögezte: mit szólnék a Bouvard és Pécuchet-hez. Azonnal elvállaltam. Abszurd töltetet és valami erősen színházit érzek abban, ahogy a két főszereplője végigrágja magát a politikán, a szerelmen, az orvostudományon, a mezőgazdaságon, és ugyanazt a semmit találják minden területen. Hát persze...

Kapcsolódó anyagok:

Kerényi Imre nyílt levele Ascher Tamásnak

A Színház.tv ajánlata:

A szerelem diadala ajánló

Éhség ajánló

Éhség közönségtalálkozó

Barbárok ajánló

Tóth Berta/ színház.hu