Szoptak vagy nem szoptak a Nemzeti Színház Alföldi rendezte Madách Tragédia Római színének orgia-jelenetében, vagy nyaltak-é, erre nem tudtam odafigyelni. Madách művéhez mentem. Azt láttam. Nem kukkoltam, hanem az értelmezésre és a művészi kivitelre ügyeltem. Minden más beleakaszkodás gyermetegség.
Tenki Réka, László Zsolt, Szatory Dávid
fotók: Takács Zsolt | foto.szinhaz.hu
11 évesen láttam először a művet. Úgy emlékszem, hogy a Hippiát játszó Sulyok Mária fél melle kibuggyant. Ma már nem esküdnék meg, hogy valóban kilátszott, vagy csak látni véltem. Mindegy. Esténként a televízió és a nemzetközi színházak vadabb üzekedéseket mutatnak ma már.
Nagyon tele a Nemzeti. Elővételben is. A Tragédia – középiskolában kötelező olvasmány – legutóbb 1955-ben volt ennyire látogatott, amikor a tömzsi, kopasz kényúr ráütötte Madáchra a nihil obstatot. A havi pénztárnyitáskor lovas rendőrök tartották fenn a Blaha Lujza téren kanyargó elővételért sorállók rendjét. A színháztörténeti igazság kedvéért megjegyzendő, hogy a Duna-parton megnyílt Siklós Mária összegagyizta épület ugyan a Tragédiával kezdett, de a tömeges zarándoklat nem tartott a nézőtérig, csupán az épületet kívánta szemrevételezni a sokaság. Az önmutogató, túlleleményezett rendezés költséges színházi ócskaságnak bizonyult (a három főszereplő: Alföldi, Szarvas József és Pap Vera kivételével). A teremtést dicsőítő három főangyal (Bodrogi, Bitskei Tibor, Raksányi) kínosan antedatálva danolták a verseket, óságosabban Paulay Ede korának színjátszási modoránál. A nyitó darab fél tizenkettőig vonszolódott.
Alföldi és dramaturg-darabontjai rezzenetlen kézzel keményen meghúzták a szöveget. Irodalomtanárok szívükhöz kaphatnak, de a mű színszerűségének használt a kurtítás.
Jelenet az előadásból
A Tragédiával mindig baj volt. Ha adta a színház: azért. Ha nem játszották: akkor meg azért. Baj volt a francia forradalom színpadra vitelével. Különösképp, ha elénekelték a statiszták a Marseillais-t. Problémát jelentett a Falanszter megoldása. Mire gondoltak színrevitelekor? Hitlerre vagy Sztalinra? Most szerencsére csak az igazgató ellen emelnek kifogást, vagy az országgyűlésben fürdőruhás képeket tart országos kérdésnek néhány akadékoskodó.
Alföldi rendezésének látványa elhagyja a történelmi revüjelenetek tarkaságát. Menczel Róbert világmindenséget jelző, nagyvonalú díszlete (Daróczi Sándor iskolai turkálóból válogatott civil ruhái) a színpadi keret.
Ami hallható az előadásban, előrelépés a Nemzeti történetében. A színészek nem úgy szólalnak meg, mint a színészek szoktak. Úgy beszélnek, mint az eleven emberek. Oka nem beszédtechnikai kérdés. Versek helyett gondolatokat szólaltatnak meg. Minden mondat értelme csillog. Közmondásossá lett szállóigék helyett a szöveg mélyére hatoló értelem világítja be az előadást. Kiemelkedik a társulatból Blaskó Péter sétapálcás, szürkeöltönyös nyugdíjas Atyaúristene. Nem misztikus, emberfölötti hatalom, nem Michelangelo Mózesének színre hurcolt mása, vagy a mennyekből láthatatlanul harsogó Hang, hanem életre szóló kísérletét bevégző, utolsó erejét megfeszítve végső rendet rakó. Delejes erejű, nagy alakítás. (Megállni képtelenség, hogy leírjam, Major Tamás szegedi Tragédia-rendezésének éjszakai próbáján váratlanul megjelent a tribünön Aczél György - mint Harun al Rasid – titkon, idejében ellenőrizni, hogy Bessenyei Úr-megformálása nem sérti-e a materialista eszméket.) Blaskóval Aczél is elégedett lehetne. Nem kaporszakállú Világteremtő, inkább bölcs és türelmes iskolaigazgató vagy tanfelügyelő.
László Zsolt, Blaskó Péter
László Zsolt lemberdzsekes ellenzékije sem eszes sátán, ijesztő gyermek előadási mumus. Eszét köszörülő értelmiségi. Ingerli a dicsfényt arató főnök minden érdemet bezsebelő önzése, és előre látja a Nagy Mű időközben bekövetkező hibáit. Ősanya helyett aprócska Ősasszony a Katonából kölcsönkapott Tenki Réka. Szép, érzéki és okos. A vezető hármasból csupán Szatory Dávid Ádámja danolja a szöveget gondolatok előfogalmazása helyett.
A tömeges kisebb-nagyobb karakter szakítva az ásatag játékhagyománnyal színészi magánszámok helyett egyénített tömegként fogja föl feladatát. Stohl András Eszkimója megütköztethetné a kákán is csomót keresőket, de alázatosan beleolvad a színpadi sokaságba. Csak a tapsrendnél ismerhető fel, ki játszotta Az Eszkimót.
Nem arról szól az előadás, hogy Lucifer el akarja venni az első ember kedvét a történelem kalandjától. Az Úr áll szemben drámaian a hatalomért küzdő ellenzékkel, Luciferrel. Nem modernizálta a rendezés a színrevitelt. Mában gondolkodott a történelem menetéről. Klasszikus nemzeti dráma ünnepi kivitelezése helyett úgy ülhettünk a nézőtéren, mint akik ma-született alkotásban gyönyörködhetnek.
A Tragédia telt házzal megy. Köszönhető részint a Jobbik kavarta botránynak. A színháznak mindig reklám a zajt keltés, a vádaskodás. Az ember tragédiájának 2011-es felújítása okosan végiggondolt, jó előadás. Ez is elég volna a sikerhez.
Záradékul két idekívánkozó verssor: Ki a sakállal küzd élethalálra,/ Lemondással fogadja az oroszlánt. Madách írta ezt is. A Mózesben.
Részlet az előadásból (3p)