Szabad színházi késztetés-Beszélgetés Kovács Zsolttal

Először 1973-ban ültem a Csiky Gergely Színház nézőterén, aztán hónapokig fogdostam a fülem aggódva, hogy szamárrá válok, mint Pinokkió. Később már attól boldog voltam, hogy az osztálytársaimmal araszolok be a helyemre, a krémszínű oszlopokat titkon fogdosva: már tudtam, hogy a színház jó.

Gimnazistaként a Marat halála után másnap megvettem magamnak életem első színházjegyét, mert muszáj volt újranéznem. És nincs Mester és Margarita, Hamlet azóta, hogy ne jutna eszembe az első előadás (nézem az archívumot, ide még tényleg sok címet kellene írnom). Amikor pedig 1996-ban a kezembe került a színikritikusokat képző Hajónapló Műhely felhívása, akkor erőt vettem magamon, írtam egy kritikának szánt szöveget a Mohácsi János rendezte, és társulat játszotta Tom Paine-ről, mert megtalálni véltem a megoldást: így muszáj lesz színházba járnom, minden további ok megnevezése nélkül. Egy ideje pedig úgy csinálok, mint egy színikritikus – így itt és most a régi és új kaposvári színháziakkal beszélgetek.

Kaposvár akkor és most - 1.rész

Szabad színházi késztetés - Beszélgetés Kovács Zsolttal

- Mielőtt Kaposvárra jöttél, több vidéki színházban dolgoztál. Fussuk végig, hol játszottál.

Kovács Zsolt: Debrecenben három évet töltöttem, Békéscsabán egyet, aztán Kecskeméten hármat, majd Szegeden tízet, utána Győrben ugyancsak hármat, ahonnan 1995-ben szerződtem Kaposvárra.

- Békéscsabáról hamar továbbálltál.

Kovács Zsolt: Egy haláleset történt akkor a színházban, nem akartam tovább maradni. De az évad némi változást hozott az életembe, mert ott találkoztam Kovács Lajossal – akkor még Kovács Lajosként. Rögtön mondta nekem, testvérem, én bátaszéki vagyok, felveszem azt vezetéknévnek. Erre én, hogy szó sem lehet róla, én vagyok a fiatalabb. Így amikor ki kellett írni a nevemet a plakátra, a hasamra ütöttem: azóta vagyok Zsolt. Már csak a régi debreceni barátaim hívnak Lajosnak.

Játék a kastélyban
r: Mohácsi János, 2010
fotó: Memlaur Imre

- Van ebben valami skizofrén. Bár lehet, hogy abban is van, ha valaki évtizedeken át szerepeket játszik.

Kovács Zsolt: Nekem ez közel százötven szerep után természetes. Hamar bele lehetett jönni: eleinte rengeteg beugrásom volt, aztán egyre több nagy szerepet kaptam.

- Emlékszel arra, hogy a pályád elején milyen voltál?

Kovács Zsolt:  Mindent a tudatlanság és lelkesedés rózsaszín ködén át láttam – boldog voltam. Debrecenben, amikor odakerültem a színházba, volt egy mester, Horváth Jenő, aki ámulatos pedagógus volt, de szó szerint. Amikor próbált, a fodrászoktól kezdve a titkárságig az egész ház bent ült a nézőtéren és bámulta, ugyanis valóságos show volt a próbája. Remek első felvonásokat csinált.

- Pár év után fogtad magad és elszerződtél. Mit tudtál akkoriban a többi színházról? Mi alapján döntöttél?

Kovács Zsolt:  Leginkább a Film Színház Muzsikából tájékozódtunk, túl sokat nem tudtunk, persze. Először úgy szerződtem el, hogy megkérdeztem a kollégákat, akik megmondták, ha hívnak, és mennél, akkor menni kell.

Játék a kastélyban
r: Mohácsi János, 2010
fotó: Memlaur Imre

- A kaposvári színházról mikor hallottál? Emlékszel, mikor láttad őket először?

Kovács Zsolt:  Kecskeméten voltam, amikor már lehetett tudni, hogy ott fontos előadások születnek. Az első, amit láttam, az a Marat halála volt.

- Látva azt az előadást, nem vágytál Kaposvárra?

Kovács Zsolt:  Különféle pletykák keringtek akkoriban arról, hogy a nem könnyű bekerülni a társulatba, és a színészházi körülmények pedig kívánnivalókat hagynak maguk után. Aztán amikor Ascher Tamás (nem sokkal előtte láttam A három nővér rendezését), húsz-huszonöt évvel később hívott,  akkor ugyancsak szívesen jöttem.

- Mi volt az első munkád itt?

Kovács Zsolt:  1995-ben még vendégként játszottam az Istenítéletben Parris tiszteletest, s a következő évben szerződtem le. Mindig is volt késztetésem az efféle szabad színházra, ahol nem előre gyártott panelekből kell dolgozni. Rendkívül felszabadító érzés volt, hogy kipróbálhattuk, ami az eszünkbe jutott, sőt, még a darabok szövegét is alakíthattuk. Mindezt persze nyesegette, igazította Mohácsi János.

Jelenet az Istenítélet c. előadásból

r.: Mohácsi János, 1995
fotó: Török Anett

- Mitől tud jó lenni az ilyesfajta előadás?

Kovács Zsolt: Talán az izgalomtól. A közönségnek eleinte nehezebb dolga van egy számára ismeretlen, netán nem így ismert színdarabbal, de alighanem kíváncsiak is lesznek, hogy a színész hogyan folyik bele abba, amit csinál.

- Az így készülő előadásban a közönség többet láthat a színészből?

Kovács Zsolt:  Többet, és mást – azt, hogyan élek, azt, hogyan látom a világot, azt, hogyan nem vagyunk egyformák. Nem minden színész értelmiségi – ettől függetlenül meglehet a magához és másokhoz való esze. Egy biztos, elég érzékenynek kell lenni, s eleget kell tudni ahhoz, hogy figyeljenek ránk és hogy higgyenek nekünk. Van, amikor napokig agyalok valamin hiába, aztán egy ihletett pillanatban fent a színpadon egy pillanat alatt megtalálom a megoldást.

- Akkor ez valami ösztönös dolog?

Kovács Zsolt:  Nem, ez tudatos. Megpróbálom minél erősebben és pontosabban érzékelni a világot, és annak ellenére, hogy amire rátaláltam, az nem szavakkal jelenik meg, hanem érzetekben, abban van tudatosság. Egy-egy szerephez néha annyi mindent összegyűjt, elolvas az ember, hogy már a nyakáig ér. És egy ilyen helyzetben nagyon szerencsés, ha a rendező teret ad a színészeknek. Mindebből szikrázó szenvedély tud születni – ahogy abban az Istenítéletben is megtörtént.

Törköly Levente, Kovács Zsolt és Kelemen József az Istenítélet c. előadásban

 r.: Mohácsi János, 1995
 fotó: Török Anett

- Egy előadásnak tehát nem okosnak, hanem szenvedélyesnek kell lenni?

Kovács Zsolt:  Ezek a dolgok nem kizárólagosak, de valóban úgy gondolom, a tudományosságtól kopik, romlik a színház. Az igazi indulatokat érzékeli a közönség, ezért nem is lehet megúszni már a próbák alatti vitákat sem. A színész felfokozott, egy hétköznapi helyzethez képest természetellenes állapotba kerül.

- Mindez tehát pusztán ésszel fel sem fogható.

Kovács Zsolt:  Nem, épp úgy nem, mint ahogy a szerepeim felsorolásával sem tudnám megmutatni az életművemet. Már egyetlen este élményét is nehéz leírni – az esték pedig el is múlnak.

- A közönség azért emlékszik, sőt alakul az előadásoktól. Milyenek voltak a kaposvári nézők, amikor először játszottál?

Kovács Zsolt:  Amire én idejöttem, a közönség már megtanulta a színházat. Ha valaki elvitte volna bármelyik korszakos előadását egy másik vidéki színházba, egy-két előadás után nem biztos, hogy talált volna közönséget. Ami nem von le az előadás értékéből, hanem arról szól, hogy az értő közönség a színház része.

- Jó, ha a közönségnek véleménye van – akkor is, ha az nem egyértelműen pozitív?

Kovács Zsolt:  Persze. Éppen akkor jöttem be először a színészbüfébe, amikor a televízióban lement Mohácsi János Csárdáskirálynője. A széles közvélemény meglepődött: a tévénézők által írt levelek itt álltak az asztalokon halmokban, egyfelől a „Menjetek kapálni!" tematikában, másfelől pedig az egekig magasztalták az előadást. Mohácsi véleményezhető színházat csinál.

A Bolha a fülbe c. előadásban

r.: Mohácsi János, 2004.

fotó: Klencsár Gábor

- Az Istenítélet után te minden előadásában játszottál, jellemzően fontos szerepet. Nem untátok néha egymást?

Kovács Zsolt:  Néha, dehogynem. Ugyanakkor óriási előnye egy ilyen munkakapcsolatnak, hogy egyre kevesebbet kell magyarázkodni, s egy idő után már félre se érted a másikat.

- Mit tanultatok meg egymástól?

Kovács Zsolt:  Megtanultuk egymást elviselni.

- Ennyi közös munka után tartoztok egymás iránt szakmai felelősséggel?

Kovács Zsolt:  Olyan értelemben feltétlenül, hogy magamból mindig a lehető legtöbbet adjam, mert minden bizonnyal ő is így számol velem – és gondolom, ez fordítva is így van.

- Persze nemcsak vele dolgoztál itt.

Kovács Zsolt:  Szinte kivétel nélkül figyelemreméltó rendezőkkel és kollégákkal dolgoztam – ez a vezetőség komoly szakmai megfontolásának volt köszönhető. Ekként sokféle rendezői karakterrel dolgoztunk.

Jelenet az Oidipus c. előadásból
r: Rusznyák Gábor. 2009
fotó: Klencsár Gábor

- Amikor ideszerződtél, akkor már lehetett hallani azokat a véleményeket, hogy ez már nem az a „Kaposvár jelenség" időszak, ez már annyira nem is jó. Mit gondolsz erről?

Kovács Zsolt:  Rendkívül tehetséges, felkészült színházcsinálók jöttek ide fiatalon a világ végére – ők ma már az ország legelismertebb művészei –, és az alkotómunka éveken át ideális körülmények közt folyt, így egy kivételes dolog jöhetett létre. Aztán közülük sokan visszamentek Pestre, de az igazgató, Babarczy László és a főrendező Ascher Tamás továbbra is megőrizte az évek alatt kialakult szellemiséget, amihez új embereket kerestek. Valószínűleg én is így kerültem ide. Egyébként, amikor érdekesnek ígérkező bemutatónk volt, vagy vendégjátékra mentünk Pestre, akkor a volt kaposváriak mindig megnéztek minket – mintha még mindig hozzánk tartoznának.

- Szóval ez egy folyamat, amelynek egy ideje te is a része vagy.

Kovács Zsolt:  Igen, bár nem tudom, hogy van ez, mert korábban valamiért mindenhonnan továbbálltam, pedig mindig jó szerepeket kaptam – és innen tizenöt éve nem megyek el. Annak ellenére sem, hogy az utóbbi években nagy volt a kavarodás. A váltásokat mindenki nehezen éli meg, mi is. S ha nem lennének továbbra is olyan rendezők, kollégák, akikkel érdemes dolgozni, akkor már továbbálltam volna. Persze, még minden mozgásban van, de nem félek, mert egyet biztosan tudok: a tehetséget nem lehet eltüntetni, legfeljebb ideiglenesen lehet akadályozni. Ha egy erős alkotót valahonnan elküldenek, akkor majd máshol fog dolgozni.

- Azért itt csak egy új korszak kezdődött – az utóbbi két év műsortervére gondolok. Ez mindenképpen más, mint eddig, amit nem lehet olyan egyszerű elfogadni.

Kovács Zsolt:  Egy ilyen helyzetben mindig káosz van, mi sem természetesebb. Félelmek, dühök, keserűségek kerülnek elő és alakulnak ki, de ezek le fognak tisztulni egy idő után. Ez a társulat továbbra is színházat akar csinálni, és amíg van erre esély, addig nem fogja feladni.

- De a nézők más színházat kapnak, mint régebben.

Kovács Zsolt:  Igen, ahogy a világ is más már. És ahhoz, hogy legyen színház, meg kell keresnünk az utat a nézőkhöz. Mindig az éppen járható utat.

Proics Lilla