Nem égett ki a csoda - Interjú Bocsárdi Lászlóval

Bocsárdi László: Arra, hogy kis térben finoman kell játszani, nagy térben durván. Azon szórakoztam, hogy 20 éve, amikor először találkoztam a színházi szakmával, ugyanezt mondták nekem. Akkor a Kasimir és Karoline-t rendeztem egy zárt térben, erőteljes színészi játékkal, amelyen sokan felháborodtak.

Hogy érintettek most a kritikák?

Bocsárdi László: Nekem már az alaphelyzet - az, hogy egy rendező nyilatkozik egy másik rendező szubjektív világáról - idegen. Nem tudom elképzelni, hogy Silvio Purcarete munkájáról Andrei Serban beszéljen. Magyarországon ez szokás, de szerintem kényes dolog. Úgy érzem, itt túlagyalják a művészetet. Van aki úgy tesz, mintha egy műalkotás lényege a megfejthetőség volna. Akad, aki pontosan tudni véli, hogyan kell színházat csinálni, de szerintem egy mű szembesítése bizonyos elvárásokkal nem szerencsés. Hagyni kéne érvényesülni a mű szubjektivitását. A színházcsinálók vért izzadnak, hogy megteremtsenek egyfajta költői dimenziót, ami az örömérzésünk megtalálásában segíthet. Rá lehetne feküdni az előadás keltette hullámokra.

Otthon mit tapasztalsz?

Bocsárdi László: Mifelénk a beszélgetések megpróbálják kibontani az előadás belső struktúráját, nem a minősítésről szólnak. Ami Romániában expresszív, az Magyarországon bántó. Ami Magyarországon coolnak, értelmiséginek számít, arról Romániában kimennek. Az eltérő befogadói attitűdöt a temperamentumbeli különbségek okozhatják.

„A jó közönség nem az élet utánzását várja el, hanem az élet szellemi aspektusát kívánja megélni a színházban” – ezt egy régi interjúban mondtad, ahol kifejtetted, olyan színházat szeretnél csinálni, ami meglepi a nézőt, és olyan közönséget szeretnél a színházadba szoktatni, amelyik elvárja, hogy meglepjék. Ez megvalósult?

Bocsárdi László: Ez bonyolult kérdés. Annyit jelenthetek ki, hogy a saját közegükben jól működnek az előadásaink, de máshol banálisnak tűnhetnek. Ez azon is múlik, hogy a nézők miben szocializálódtak. Ha úgy nézünk meg egy nó előadást, hogy nincs kulcsunk ehhez a színházi nyelvhez, egyszerűen megvadulunk, elviselhetetlennek érezzük. Ha tudjuk miről van szó, akkor kiesünk az ablakon. Ezt akkor éreztem meg, amikor Duró Győző dramaturg mutatott egy nó előadást, elmagyarázta miről van szó, milyen viszonyban állnak a kosztümök a gondolkodásmóddal, és így tovább. Azt, ahogy egy nyolcvan éves ember belebújik egy tizenéves lány bőrébe úgy is értékelhettem volna, hogy fejhangon, követhetetlen módon nyivog valaki, de ehelyett átadott egy lelkületet. Éreztem, hogy elszállok, elbőgöm magam. Ez is a szocializálásról szól. Azt a Talheimer előadást, amiben 15 percen keresztül mondanak egy monológot, Berlinben pisszenés nélkül, megrendülten figyelik. Nálunk azt mondanák, hogy a színész semmit nem csinál. Az európai színjátszás a német felé hajlott el, nem véletlenül. Ők megtalálták azt a hideget, amely már éget. Mi nagy bajban vagyunk, mert náluk kiérlelt pillanatról, nálunk pedig utánzatról van szó, a színészeink hidegek maradnak. Az utóbbi időben ez a fajta teatralitás rányomja a bélyegét a színjátszásunkra.

Ez számodra miért okoz problémát?

Bocsárdi László: A legnagyobb problémám az, amikor arra gondolok, nehogy utánozzam a németeket. A színházi érzékenységem átalakulóban van, keresem azt, aminek köze lehet az intenzitáshoz. A lélektaniság, a „mintha” felfüggesztése, a banális felfüggesztése: ezek utak, de nem célok. Annak idején, Brook Lear királya bejárta Európát, mindenkit lenyűgözött. Anekdotázós, matyóhímzéses, csipkés világunkban döbbenetesen hatott, ahogy bőrruhákban, üres terekben, kőkeményen játszották Shakespeare szikla tömörségű költészetét. Ennek az lett a következménye, hogy mindenki bőrruhában kezdett el szerepelni. Én most azon dolgozom, hogy elhagyjam a csipkéket.

Bocsárdi László

Mire és hogyan készülsz?

Bocsárdi László: A Bánk bánt rendezem otthon. Nagy tét, hogy ne elmeséljem, hanem egy érzetet közvetítsek arról, amit a mai magyarságunkról gondolok. Kutatom az összetevőket, amik a lelkünket meghatározzák. A nemes és a király, a magyarság és a királyi korona viszonya nem csak a darabban, mostanában is kulcskérdés. Akárcsak a Velencei kalmár esetében, a Bánk bánnál is próbálom majd elkerülni, hogy minősítsek.

Miért tartottad ezt fontosnak a Velencei kalmárnál?

Bocsárdi László: Shakespearet sokszor vádolják antiszemitizmussal, de ez baromság, hiszen amikor a Velencei kalmárt írta, 300 éve nem éltek zsidók Angliában. Shakespeare zsenialitása, hogy egy olyan problémáról is szólt, ami később nőtte ki magát. Tévedés volna ennél leragadni, mert a mű nem a zsidókérdésről, sokkal inkább a másság kérdéséről szól. Mégis a legfontosabbnak azt tartom, hogy a Velencei kalmárt áthatja a gondolat: mindezen felül lehet emelkedni. Az a fajta irracionalitás, amit Shakespeare a darabjain keresztül jelez gyönyörű. Felhívja a figyelmet arra, hogy nem a legnagyobbak közül valók az említett kédések. A legnagyobb titok az életben a másik dimenzió, amit, ha szerencsénk van sokszor megélünk: a gyermekünk születésekor, egy hozzánk közel álló halálakor, a szerelemben, akkor, amikor minden felfüggesztődik. Ilyen alkalmakkor jövünk rá, hogy az élet értelme ezekben a pillanatokban rejlik. Szerintem ezt a nagy művészek is tudják, és szem előtt tartják. Egy előadás is hozhat ilyen élményt, ha úgy érezzük, hogy meglátogatott, megérintett minket valami, valaki. Az az alkotás, ami a hétköznapi konfliktusok önmagukban való jelentőségét akarja bizonyítani, számomra banális és teljes tévedésnek tűnik.

14 éve azt nyilatkoztad: „kiégett a csoda”, csomagolt nihil, műanyagvilág van. Most úgy látom, számodra nem égett ki a csoda.

Bocsárdi László: Nem égett ki a csoda. Ezért is rendeztem meg nemrég a Csoda című előadást.

Mi felé változol?

Bocsárdi László: Nehéz megfogalmazni... Ahogy idősödöm kikerülhetetlen a változás.. Hat rám az, ami történik a színház világában. Egy sor megoldás, megközelítés amiben hittem, átalakul.. Sokkal egyszerűbben szeretnék fogalmazni, a színész jelenlétét szeretném más összefüggésekben meghatározni. A Velenceiben tettünk efelé lépéseket, megpróbáltunk egy esszét úgy elmondani, hogy ne tűnjön „ragasztottnak”.

Bocsárdi László

Miért szükséges ez?

Bocsárdi László: Azért, mert fontos, hogy a színészek annyira telítődjenek „tartalommal”, hogy egyenértékűvé váljanak a tárgyakkal. Vasziljev szerint a színház az ember világban való helyét keresi, és ha a színész intenzív, akkor közelít a tárgy igazságához. A tárgy igazsága, hogy önmagában az, ami. Rájöttem, hogy lényeges a regiszterek cserélése, mert az életben is váltakoznak. Gyönyörű lányok mellett ülök, de a következő pillanatban beronthat egy részeg. Kétféle jelenség más regiszterben, de egy helyen létezne. Úgy gondolom, a színház feladata a különböző poéziseket egymás mellé helyezni. Az a fajta színházi tradíció, ami még mindig működik bennünk, hamis, mert nagyon különbözik az élettől. A szakmai beszélgetésen kifogásolták azt a váltást, amikor a Velencei kalmárban felmegy a függöny és elénk tárul egy hatalmas tér. Azt jegyezték meg, hogy ezzel megszűnik egy tér. De én azt kérdem, ha elutazom a tengerpartra a hegyekből, akkor fel kell háborodnom, hogy hol a hegy? A dolgok hitelesek önmagukban, a színésznek is annak kell lennie. Nehéz erről beszélni. Nemes Levente mesélte nekem, hogy egyszer Bukarestben találkozhatott Liviu Ciulei-jel egy színházi összejövetelen. Ez a színházi óriás nem pózolt, töredelmesen bevallotta, nem tud mit mondani a színházról. Mit lehet mondani egy gyönyörű párducról? Csodálni lehet, meghúzódva nehogy elszaladjon. Grotowski azt mondja, figyeljük meg, micsoda gyönyörűség, amikor egy férfi és egy nő csöndben ülnek egy tó partján. Ez a gyönyörűség addig tart, amíg az egyik meg nem jegyzi: szép a hold. Ezért veszélyes a dolgokról beszélni. A „végtelen érzést” nehéz konkrétumokra lefordítani, ebben az értelemben szeretném megtalálni azt a színházat, ami a végtelenről beszél, de struktúrájában nyitott.

Tóth Berta/ színház.hu