A bizalom súlyai - Interjú Bérczes Lászlóval

"Mindig az egész élet érdekel. Ha valakivel annak kapcsán beszélgettem, hogy megkapta a Jászai-díjat, 50 éves lett vagy most készül Lucifer szerepére, akkor azt csak apropónak tekintettem. A Nehéz története is apropó. Ahhoz, hogy talpra állj, hogy megnevezd önmagad és kimondhasd, én én vagyok, el kell szakítani kötéseket, például kiszakadni otthonról, olyan erős gesztust kell tenni, mint az orvosnak, aki elvágja a köldökzsinórt. A főszereplőnk tragédiája, hogy ez nem jól valósul meg, hogy vissza kell súvadnia abba a közegbe, ahonnan elindult" - mondja Bérczes László, rendező. A POSZTon találkoztunk vele, ahol a Bárka Színház Nehéz című előadásával képviselti magát. Elárulta azt is, hogy "van még egy köre".

"Mert hát nem könnyű itt senkinek, nagyon nem az. A Feleségnek, aki húsz éven át tűr: először a szép remények lassú szétfoszlását nézi végig, utána meg a Férfiból áradó, napról napra erősödő acetonszagot kénytelen elviselni. A (színpadon nem megjelenő) gyerekeiknek sem könnyű: ha hallják, hogy apjuk éjjel hazadülöngél, inkább úgy tesznek, mintha már rég aludnának. Nem könnyű a Tanszékvezetőnek, akinek a valaha (talán?) volt barátság és beosztottját, a Férfit érő panaszok-támadások, meg saját pozíciója megtartása között kell ügyeskedve lavíroznia, de azért végül muszáj a sarkára állnia, s a Férfit elküldenie a tanszékről. Nem könnyű az Anyának, hiszen a rosszindulatú falubeliek kíváncsi kérdéseire nem tud (nem mer) őszintén felelni, hiszen ő minden, a városból érkező pletyka és mendemonda ellenére úgy érzi, minden tőle telhetőt megtett a gyerekéért. Meg különben is sokszor mondta, hogy a Férfi vigyázzon a hídon, aki végül ennek ellenére…" (Részlet Jászay Tamás kritikájából)

Jól vagy, Laci?

Bérczes László: Hát… Hosszú volt az éjszaka. Éjfélkor lett vége a második Nehéznek, utána kicsit megünnepeltük magunkat.

Hogy érzékelted a szakmai beszélgetést? Úgy értem, kaptál-e olyan visszajelzést, amit hasznosítani tudsz?

Bérczes László: Én megfelelő alanya, résztvevője vagyok az ilyen jellegű beszélgetéseknek. A színházakban a főpróbahét elején szokott következi az úgynevezett megnézés, amikor négyen-öten beülnek az összpróbára. Az igazgató, a főrendező, a dramaturg: a megmondók. Ilyenkor ül a rendező a „bizottság” előtt és mindenki mondja. Ez egy érzékeny helyzet, ilyenkor fáj. Én ilyenkor - és a szakmai beszélgetés is hasonló helyzet - arra törekszem, hogy ne mindenáron védekező álláspontot foglaljak el, ne húzzam le a rolót, hanem nyitott maradjak, hogy a hasznos javaslatokat be tudjam építeni a munkába. Ha ugyanis az előadás kontextusán belül marad a kritikai megjegyzés, annak hasznát lehet venni. Itt most a darab furcsa szerkezetét kifogásolták néhányan, és való igaz, amióta kézhez kaptam a példányt, azóta én is ezen rágódom. De hoztam egy döntést: megtartottam az eredeti, sajátos szerkezetet. Most is így döntenék. A beszélgetés alatt nyitott maradtam, de ezt nem mindenkin éreztem. Az opponensek fújták a magukét. Sebaj. Sok jóleső, sőt megrendítő hozzászólás érkezett. Nem gyakori eset az, hogy az előadás másnapján megszólal egy néző, és nem tudja elmondani a véleményét, mert még mindig az előző napi élmény hatása alatt áll, és csak sír folyamatosan. Ettől függetlenül is jó élmény volt a beszélgetés, mert pezsgő, izgalmas, szabad helyzet volt, amiben jófajta módon olvadtak össze az úgynevett szakmai és nézői megnyilvánulások.

Hogy találtál rá a történetre?

Bérczes László: Korábban, talán nem rosszul, megrendeztem A Pityu bácsi fiát és A Gézagyereket. Ez az előzménye annak, hogy Háy János úgy döntött, ír nekünk -Mucsi Zolinak meg nekem- egy darabot. Ez óriási bizalom, ennél jobb és nehezebb nem történhet. Annak a súlya nehezedett ránk, hogy megfelelünk-e Jánosnak, illetve egy ősbemutató elvárásainak: végleg elbuktathatunk vagy hosszútávú pályára indíthatunk egy új művet. Ki merem mondani, Kapa bizonyosan megfelelt, sőt – ahogy azt Szilágyi Tibor hozzászólásában kifejtette – olyan kivételes alakítást nyújtott, hogy színész legyen a talpán, aki ezek után vállalni meri ezt az óriási szerepet. Ez persze túlzás, mert rengeteg nagyszerű színészt találni.

Személyesen van közöd ahhoz, amit elmesél a Zoli?

Bérczes László: Részben igen, de alapvetően A gyerek című regényre és a Nehéz című novellára épül a történet: egy ember, akárki élete születéstől a halálig – és benne a folyamatos megfelelni akarás, szorongás, görcs, alkoholizmus. Benne rejlenek motívumok Háy, Mucsi vagy Bérczes életéből is, de nem rólunk szól a Nehéz. Ez bárki története lehet.

Lehet, hogy elnagyolt megállapítás, de mintha téged a valóságszagú történetek nyűgöznének le igazán. Ezt bizonyíthatja, hogy néha riporterként élettörténetekben kutakodsz.

Bérczes László: Mindig az egész élet érdekel. Ha valakivel annak kapcsán beszélgettem, hogy megkapta a Jászai-díjat, 50 éves lett vagy most készül Lucifer szerepére, akkor azt csak apropónak tekintettem. A Nehéz története is apropó. Ahhoz, hogy talpra állj, hogy megnevezd önmagad és kimondhasd, én én vagyok, el kell szakítani kötéseket, például kiszakadni otthonról, olyan erős gesztust kell tenni, mint az orvosnak, aki elvágja a köldökzsinórt. A főszereplőnk tragédiája, hogy ez nem jól valósul meg, hogy vissza kell súvadnia abba a közegbe, ahonnan elindult. A szakadás nehéz, mert rengeteg háló köti az embert. Szeretnénk fészekben maradni, mert onnan csak az idegenbe, ismeretlenbe vezet út, oda, ahol próbálod, „igazítod magad”, ahol nem bújhatsz el egy ölbe.

Bevallom, kissé furcsán érint, amit mondasz. Nemrég arról kellett döntenem, elengedem-e azt, amit eddig építettem, ami nagyon fontossá vált. Neked is kellett erről döntened az utóbbi időben?

Bérczes László: Igen. Meghoztam egy fontos döntést: elszakítottam egy nagyon erős szálat, ami a Bárkához kötött. Eljöttem. Kaposvárra szerződtem művészeti vezetőnek. Visszajárok majd, sok barátom dolgozik ott, de már soha nem leszek igazán otthon a Bárkán.

Miért döntöttél így?

Bérczes László: Alapítótagként 15 évet töltöttem ott, idén 60 éves lettem. Úgy gondolom, van még egy köröm. Talán izgalmasabb, ha az ismeretlenbe belevetem magamat. Persze nem pék, vagy APEH ellenőr válik belőlem, de azért új terep számomra a kaposvári színház. Tartok is tőle, izgat is. De ha nyílik egy ajtó, kíváncsi leszel és benyitsz. Egy másik ajtót pedig becsuksz magad mögött. De én a Bárkára nem haraggal, hanem szeretettel nézek vissza.

Mi az, amit mérlegelned kellett?

Bérczes László: A veszteség métékét. Sok szeretnivaló kollegát hagyok magam mögött. Ki kell iktatnom azokat a reflexeket, amik a lábaimat automatikusan a Bárka felé vitték: biztos sokszor eltévesztem majd az irányt és az Orczy-kertben veszem észre, hogy a Déliben kellett volna felszállnom egy IC-re. Ez csupa fájdalommal jár, mégis úgy gondolom, jól döntöttem.

Rátóti Zoltánnal hogy találtatok egymásra?

Bérczes László: Háy Jani révén. Egyszer betévedtem a Bogyósgyümölcskertész fiára, Zoli önálló estjére, ami elementáris élményt jelentett. Háy szövegeit nála érzékletesebben még senkitől sem hallottam. Nem mondom, hogy összebarátkoztunk, de kapcsolatba kerültünk, így hívott tavaly ősszel Kaposvárra. Csak tanácsadói munkát vállaltam, mert azt éreztem, nem tudom feladni a Bárkát. Azóta eltelt egy közös félév. Azt éreztem, teljes bizalmat kaptam tőle. Olyasfajta bizalmat, mint Jánostól, amikor elküldte a Nehéz példányát. És a bizalom, bármekkora súllyal nehezedik is az emberre, alapvető. Döntésemnek ez a kulcsa. A kaposvári társulat természetesen még várakozó állásponton van. Az ő bizalmukért meg kell dolgozni. Igyekezni fogok.

Tóth Berta/ színház.hu