2011. június 10.
A második napra már a sajtóiroda órájában is kicserélték a tavaly óta lemerült elemet, így a valós időt mutatja háromnegyed nyolc helyett, és lassan lélekben is megérkeznek a fesztiválozók. Én legalábbis most, ahogy a dzsámi lépcsőjén ülve írom ezt a beszámolót, mellettem egy napozó gyíkocskával, tömény hársfaillatban, úgy érzem, ideértem.
Túl vagyunk az első szakmai vitán. Hozott újdonságokat ez is, például azt, hogy Galambos Péter helyett idén Winkler Nóra vezeti. Az első napokban az opponensi tisztet Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka című folyóirat főszerkesztője és Sopsits Árpád rendező tölti be. Az idén amerikai színházi szakemberek is részt vesznek a beszélgetéseken, új nézőpontokkal gazdagítva a kínálatot. Bevallott célja a szervezőknek, hogy a hosszadalmas felvezetések helyett a hallgatóság bevonásával pergőbb vitát provokáljanak. A velencei kalmár esetében ez a törekvés még csak mérsékelt sikerrel járt. Bocsárdi László rendezőtől megtudtuk, hogy az előadást a „Szeresd a zenét!” tételmondatra építette fel, mert számára a darab legfontosabb üzenete az, amit a szerző Lorenzóval mondat ki: akire nem hat a zene, szélesebb értelemben véve a művészet, az nem lehet jó ember, attól óvakodni kell. A hozzászólók többsége az előadás térkezelését és az első felvonás – szándékolt – harsányságát, hangosságát elemezte, értelmezte. A Parasztopera esetében azonban Elek Tibornak tényleg sikerült provokálnia a közönséget azzal az álláspontjával, hogy Erdélyhez kötötte az előadást, és ennek kapcsán úgy érezte, hogy az hamis képet sugall az ott élőkről, másrészről vitatta a szereplőkkel való azonosulás lehetőségét is. Az alkotók ezt a megközelítést, a történet ennyire konkrét értelmezését elhibázottnak érezték. Hogy az amerikai vendégek mennyit értettek a vita mögött meghúzódó, sajátosan magyar viszonyokból, azt nem tudom, mindenesetre egyikük, Helen Shaw magát az előadást a „magyar karakter paródiájaként” értelmezte.
A felolvasószínházi programsorozat Szálinger Balázs 91 % című darabjának bemutatójával indult. A Pont(y) Műhely produkciójának érdekessége, hogy maga a szerző is színpadra lépett benne a lelkiismeret őrének szerepében, a férfi főszerepet pedig a rendező, Keszég László játszotta. A két dramaturg Perczel Enikő és a női főszerepet játszó Enyedi Éva volt. Nem tudom, hogy erről a darabról jegyezte-e meg Szálinger Balázs a facebookon, hogy négy nap alatt, gyakorlatilag alvás nélkül írta, mindenesetre sem az elsietettség, sem a készületlenség jeleit nem lehetett felfedezni rajta. A történet kicsit hajaz Az ember tragédiája alaphelyzetére: a Jó és a Rossz angyala vitázik benne, és vív harcot a középpontban álló házaspár lelkéért. A férj valószínűségszámítással foglalkozó elméleti fizikus, akit elcsábított egy mobiltelefonos cég, mert 91 %-os biztonsággal képes kiszámítani a potenciális ügyfelek fogyasztási-telefonálási szokásait. Tudását azonban nem csak a cég érdekében hasznosítja, hanem a felesége utáni magánnyomozás során is, és persze nem eredménytelenül. A „szimpla” megcsalás-történet helyett azonban – a szerzőtől nem szokatlan módon – világmagyarázatot, a jó és a rossz, a bűn és a lelkiismeret mibenlétét feszegető drámát kapunk, amelynek külön erénye a stiláris-hangulati sokszínűség, a hétköznapitól az ironikuson át (ilyen szövegeket különösen az adatlopási ügyben nyomozó Vicei Zsolt szájából hallunk) az erősen elemeltig, néha már-már himnikus magasságokig terjedő távolságok bejárása. Központi kérdés a darabban az anyaság is, lezárása e körben megint csak a Tragédiát idézi, de külön ki kell emelni a különlegesen szép második anyamonológot Baranyi Szilvia előadásában. A felolvasószínházi előadás zenéjét Márkos Albert szerezte, de neki is több feladat jutott: a zenei kíséret mellett A Hír angyalát is eljátszotta. A prózában és énekbeszédben előadott jelenetek váltakozását a színészek által szétszórt szövegkönyv lapjainak alig hallható surrogása kísérte, az előadás végére szinte teljesen beborították a színpadot.
A Színikritikusok Céhe rendkívüli sajtótájékoztatón jelentette be, hogy életműdíjat alapítottak, amit első alkalommal Törőcsik Mari kap majd meg az őszi díjátadó ünnepségen, amelynek ő lesz a védnöke.
Jordán Tamás itt, Pécsett is megszavaltatta a közönséget, még ha ez alkalommal nem is ezer, csak jó száz gyerek és felnőtt mondta vele együtt Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafához című versét, élükön a Szegedről érkezett középiskolásokkal, akik maguk is színjátszani jöttek a városba.
Jordán Tamás a főszereplője annak az életmű-kiállításnak is, amelyet a Király utcában, a Hotel Palatinus kirakatában tekinthetnek meg a járókelők. Kettős alkalom is kínálkozott apropóként: egyrészt idén ő a POSZT díszvendége, másrészt négy hónap híján ötven éve van a pályán. Simon István, akivel tíz évig együtt vezette a fesztivált, a kötetlen hangulatú beszélgetésen azt kérdezte tőle, melyikre emlékszik a legszívesebben a tíz közül. Jordán Tamás az elsőt említette, valamint a másodikat annak kapcsán, hogy akkor ásták el a politikai megosztottságot jelképező csatabárdot, és erre bizony ma is nagy szükség lenne. A beszélgetésbe bekapcsolódott a szállóból kifelé igyekvő Törőcsik Mari is, akivel felemlegették közös munkájukat, a Cserepes Margit házasságát. Szó esett még József Attiláról és arról az előadásról, amellyel közel harminc éve járja az országot Jordán Tamás és Sebő Ferenc, és amit ma este, itt a POSZT-on is bemutatnak, a Szólt az ember című összeállításról.
A versenyprogramban ezen a napon két előadás volt látható, a Bárka Színháztól a Nehéz, Bérczes László rendezésében, a Nemzetiből pedig a Három nővér (rendezte Andrei Serban). Az előbbiről lapunk 2010/12. számában olvashatják Tarján Tamás kritikáját.
TURBULY LILLA
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.