„Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz." – ezeket a mondatokat persze nem Coriolanus (de akár ő is mondhatná), hanem a mű első magyar fordítója, Petőfi Sándor intézi ahhoz a néphez, amely a márciusi hőst vasvillával kergeti el ahelyett, hogy parlamenti képviselővé választaná.
Azt a Petőfit, aki talán nem is oly véletlenül a Coriolanust választja Shakespeare drámái közül, hogy magyarra átülteti. Mindezek ellenére se magyar, se szlovák nyelvterületen nem túl gyakran nyúltak a drámához, ismert a Katona József Színház Székely által rendezett emblematikus előadása (igaz, azt Eörsi István fordításában adták), s jövőre az Új Színházban Bagó Bertalan készül színre vinni. Szlovákiában először csak 1967-ben vitték színre Eperjesen, míg 1997-ben a nemzetközi hírű Roman Polák mutatta be a saját verzióját Turócszentmártonban. S játszották Révkomáromban is, 1986-ban a Magyar Területi Színházban Takáts Emőd rendezésében, Dráfi Mátyással a címszerepben. Pár évvel ezelőtt Pozsonyban is vendégszerepelt a prágai Nemzeti Színház, ahol Ivan Rajmont rendezésében mutatták be a darabot, s még egy érdekesség, csak kevesen tudják, hogy 1972-ben Ján Cikker szlovák zeneszerző operát is írt a tragédiából.
Shakespeare utolsó történelmi drámája a Coriolanus, s valamikor 1608-09-ben írhatta. Az, hogy megszületett, akár összefüggésben is lehet I. Jakab abszolutisztikus törekvéseivel. Bár talán kevesebbet ölnek benne a nyílt színen, mégis a borzalmakban oly gazdag szerző egyik legvéresebb s legreménytelenebb tragédiája.
De a kérdésre még mindig nem válaszoltunk, vajon Petőfi miért ezt választotta (a szlovák fordítás Ľubomír Feldek veretes munkája), míg Vörösmarty a Lear királyt, Arany pedig a Hamletet. Petőfi talán nem véletlenül érez rokonszenvet Coriolanusszal, aki igencsak kellemetlen, s első hallásra nem túl szeretnivaló figura, de mégis számos tulajdonságával kitűnik kortársai közül, nem beszélve az akkoriban Rómát irányító néphatalom képviselőitől. Egy mindenkiért – idézhetnénk akár Madách-Miltiádeszt is, akinek szintén nem bírják megbocsátani, hogy „különb" mindenkinél. Butasággal átitatott gőg vagy csak a leereszkedés képességének teljes hiánya?
A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban nem így merül fel a kérdés. A szlovén vendégrendező, Diego de Brea Coriolanusa már nem méltó a pozitív figyelmünkre, nemhogy a szeretetünkre. Brea világa szinte már képtelenül sötét, gondoskodnak erről a hatalmas vasfalak és ajtók, a belámpázott játszótér (mintha csak egy hatalmas vallatószobában lennénk), s a jelmezek is (Sisa Zubajová) félelmet keltenek bennünk. Ez alól csak Virgilia (Bárdos Judit) hófehér ruhája a kivétel, igaz, ő reménytelenül jár-kel ebben a számára vadidegen s megszokhatatlan térben, s Coriolanus (Milan Ondrík) is kényelmetlenül tolja el magától. Kár, hogy ebben a rendkívül meghúzott szövegű Shakespeare-előadásban a látvány és a többé-kevésbé működő rendezői ötletek javára elvesznek az egyes szereplők közötti kapcsolatok. Igaz, ez valószínűleg rendezői koncepció is, hisz Brea világában nem igazán találkozhatunk pozitív jelzésekkel, ez a világ már velejéig romlott, s teljesen mindegy, hogy a megalkuvó, a saját orránál tovább nem látó, s mindig a győzteshez dörgölődő népről van-e szó (ennek legszebb példája Vladimír Obšil lakája, aki szinte szó nélkül jár-kel, s mindenkit, minden helyzetben kiszolgál), vagy magáról Coriolanusról, aki elveszítette emberi mivoltát, s gépként öli a vélt avagy valós ellenséget.
S amikor sokadszor is engedvén az anyjának, rájön, hogy végleg nevetségessé vált, a nyílt színen erőszakolja meg, így állván gyáva bosszút a vaskezű matrónán. Anna Javorková hűvös, a végletekig számító Volumniája, – akit csak fia előremenetele érdekel, s pótolja az abban lévő ambícióhiányt – , a két-csúszó-mászó, s gátlástalanul bajkeverő, ugyanakkor a köpönyegét percenként kifordító tribunusa (Emil Horváth és Richard Stanke), az előadásban legtisztességesebbnek mutatkozó, s életének önkezével véget vető Cominiusa (Jozef Vajda), a már csak a rómaiak elleni bosszúszomjával törődő Aufidiusa (Marián Geišberg), a még Coriolanusban nem csak pénzért hívő, régi vágású Menenius Agrippa szerepében Dušan Jamrich, s a három hol ide-hol oda polgárt adó Dušan Cinkota, Peter Brajerčík és Marián Viskup (bár ez utóbbi kettő meglehetősen hadilábon áll az érthető beszéddel) első alkalommal is otthonosan mozognak Brea meglehetősen hideg és sok jót nem kínáló világában.
Az utóbbi évek legkegyetlenebb és legdurvább előadását adják a pozsonyi Nemzetiben (zárójelben, s félve kérdem, hogy vajon mit szólnának hozzá a budapesti parlamentben???), s még az sem vigasztalhat bennünket, hogy csak a való világot látjuk. Petőfi ezt a változatot látván valószínűleg nem sietne a fordítással, bár Shakespeare történelmi drámáit elnézve, sok választása (főleg ha még napi betevőért tenné) nemigen maradna. Shakespeare a darab végén Aufidiusszal még elmondat egy Coriolanust legalább holtában dicsőítő mondatot, Breánál már ez is elmarad. Aufidius ül a „legyilkolt, mindenkit megbecstelenített" színpadon, s egyedül a győzelmi mámor foglalkoztatja. Holott sekély e kéj.
Juhász Dósa János
fotók: Martin Geišberg
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.