2011. június 12.
A háromnapos ünnepből annyit érezni itt, Pécs belvárosában, hogy szemlátomást megszaporodtak a ráérősen sétálgató turisták, és ezzel párhuzamosan jelentősen megcsappant a helybéli járókelők száma. A fesztiválprogramok viszont határozottan sűrűsödnek, még ha a tavalyi bőséget messze nem érik is el, most már többször kényszerülünk választásra, hogy mit nézzünk meg a párhuzamosan futó kínálatból.
Így a harmadik vitanapra az is kiderült, hogy a mostani opponensek közül Sopsits Árpád az, akire muszáj odafigyelni, annyira lényegi és pontos mondatai vannak. Most például a Nemzeti Színház Három nővéréről, legyen szó akár olyan – látszólag – szakmai-technikai kérdésekről, mint a világítás vagy a függönyhasználat, vagy olyan lényegesebbnek tűnőkről, mint az egyes szereplők monomániája. Winkler Nóra nem szólal meg sokszor, de akkor általában valami érzékletes képet, benyomást emel ki, ami megragad az ember fejében. A Három nővér kapcsán azt, hogy a színészek fizikai igénybevételét, erőfeszítéseit nézni is fárasztó, „megrohadsz a végére”, de ettől (is) lesz olyan jó az előadás.
A Szutyok vitájáról viszont lemaradtam, mert a mai nappal elkezdődtek a Nyílt Fórum rendezvényei is. Annak ellenére, hogy a teljes nevében az is ott van, a magyar dráma fórumáról van szó, az első beszélgetésen egy kortárs lengyel drámakötetet mutatott be fordítója, Pászt Patrícia és beszélgetőtársa, Lőkös Ildikó. A Kalligram Kiadónál megjelent, Fiatal lengyel dráma címet viselő kötet tíz, 2001 után írott darabot tartalmaz. Megtudhattuk, hogy az ezredforduló utáni évek fellendülést hoztak a lengyel drámaírásban, több válogatáskötet is napvilágot látott, amelyek közül a 2003-as Pornónemzedék című volt a legsikeresebb. Ebből a kötetből is bekerült néhány dráma a válogatásba, amelyek sötét tónusaikkal, brutalitásukkal, megváltozott nyelvezetükkel erősen eltérnek a korábbi, szimbolikus, szürreális iránytól. Lengyelországban a kötetben megjelent darabok közül a Tesztoszteront és a Tiramisut játsszák a legnagyobb sikerrel. Az első hét férfi, a második hét női szereplőre épül. Részleteket viszont nem ezekből, hanem a Homokozóból és a Koronázásból hallhattunk Földes Esztertől és Almási Sándortól. Mindkettő egy férfi-nő párbeszéd volt, ismerős játszmákkal különböző életkorokból. Végül megtudhattuk azt is, hogy Lengyelországban kortárs szerzőink közül legtöbbet Spiró György, Háy János és Egressy Zoltán darabjait játsszák. Hogy a kötetben megjelent kortárs lengyel drámák közül melyiket láthatjuk a közeljövőben színpadon is, azt még nem tudni.
A lengyel kötet után egy negyvenéves magyar sorozat, a Rivalda (Magvető Kiadó) legújabb kötetét mutatta be szerkesztője, Péczely Dóra és az egyik válogató, Radnai Annamária. A kötetben – tekintettel a terjedelmi és anyagi korlátokra – öt dráma kaphatott helyet: Háy Jánostól a Völgyhíd, Németh Ákostól a Deviancia, Térey Jánostól a Jeremiás avagy Isten hidege, Závada Páltól a Magyar ünnep és Vörös Istvántól az Ördögszáj. Az elmúlt évben (ezen a januártól decemberig terjedő időszakot és nem a színházi évadot kell érteni) bemutatott hatvanegynéhány magyar drámából választottak ki először huszonnégyet, aztán kilencet, végül ötöt. Az eredmény – hogy egy másik antológia címét idézzem – kör- és kórképet ad a mai magyar rögvalóságról éppúgy, mint arról, hogy mit gondolunk itt és most a történelmünkről.
A felolvasószínházi sorozatban Maruszki Balázs Dono Rea, avagy az odaadás című darabját ismerhettük meg Csizmadia Tibor rendezésében (dramaturg: Radnóti Zsuzsa). A szerző Végevégevégemindennek című apokalipszis drámája két évvel ezelőtt szerepelt a Nyílt Fórum Füzetekben, sőt, meg is nyerte a Vilmos-díjat. A Dono Rea teljesen más hangütésű darab, két napon belül pedig a második, amelyben Az ember tragédiája többszörösen megidéztetik, sőt, itt jóval hangsúlyosabb szerephez is jut, mint Szálinger Balázs művében. A harminchárom éves Dono Rea áruházi feltöltő a „Koszkó”-ban, egyedül neveli hatéves, mozgássérült fiát, akit őssejtterápia segítségével szeretne meggyógyíttatni. Ehhez viszont sok pénz kell, amit legfeljebb béranyasággal vagy valamelyik szervének eladásával vél megszerezhetőnek. Az egyes jelenetekben Rea szervei (mája, szíve, méhe, tüdeje stb.) vitáznak egymással, legfőképpen pedig a luciferi szerepet eljátszó epével. Végül Dono Rea összes szerve átkerül valaki másba, és az az önzetlen szeretet és odaadás, amit a fia iránt érez, szerveivel együtt átszáll a befogadókba, megjobbítva így a világot. Vagyis, Lucifer ezúttal is egy anyától szenved vereséget, és a 91% után ismét egy olyan darabot láthatunk, ahol a jó és a rossz harcának kimenete az anyák kezébe kerül. Érdekes a darab nyelvezete is, hiányos mondatok sorát halljuk, általában az állítmány hiányzik belőlük, de kiegészítésük éppen hétköznapiságuk, közhelyességük miatt nem okozhat gondot. Ez a nyelvi ötlet eleinte hatásos, később egy kicsit egysíkúvá válik.
Végül ismét egy szabadtéri programról: a Még Színház Drót Gyuri köznapiságában is viszontagságos életét vitte ki a járókelők közé a Kossuth térre. Gyuri – valójában Józsi – egy drótból készült emberke, akit a társulat tagjai kedves-harsány, az előadás előkészületeit is a közönség elé táró játékkal, zenével, egy viharvert kórházi vasággyal és néhány cirkuszi eszközzel szerettettek meg az odacsapódó és szívesen ott ragadó nézőkkel.
A versenyprogramban ismét a Nemzeti Színház következett, ezúttal a Mohácsi János rendezte Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadással, valamint a színművészeti egyetemisták Zsótér Sándor rendezésében a Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban című lakásszínházi előadást mutatták be, amely a kis befogadóképességű nézőtérre való tekintettel 15-én és 16-án még összesen négyszer lesz látható a POSZT-on.
Képösszeállítás: Szkárossy Zsuzsa