Meddig futja a tehetségből? - Interjú Pintér Bélával

"Pintér Csővára kondenzált Magyarország. Félig sikerültek élik elégedetlen életüket. Pótszerekkel töltekeznek. Kevesebb alkohollal, irodalmi színpaddal, drámaírással kábítják magukat. A szeretetlenség, vagy a szeretni ügyetlenség keltette kínokat takarják jóindulatukkal, ami alól hamarosan előkopik mohóságuk, minden becstelenségre elszántságuk" - írja MGP a Pintér Béla Társulat Szutyok című előadásáról, amellyel a csapat az idei POSZTon versenyez. A darab kapcsán beszélgettünk Pintér Bélával.

Máshol mache a 12 méteres uszály, a maszk. Itt nem. Marcel Marceau szerint nem a nem létező kardot szuggerálni nehéz a színpadról, hanem a létező kelléket megeleveníteni, lélekkel megtölteni. Itt ez történik. És közben: „cigánykérdés”, gyerekkérdés, szutyok-gárda…
(Vekerdy Tamás)

Hogy értékeled a szakmai beszélgetést?

Pintér Béla: Az ilyesmi mindenképp jó.. Winkler Nóra is megerősítette azt, amit gyakran tapasztalunk, hogy a mi előadásainkról beszélnek a legtöbbet. Minimum egy órát.

Tehát tiétek a legtöbb megjegyzés... Egy felkért hozzászóló, talán Sopsits Árpád felhívta a figyelmet arra, hogy a nagy művek mindig ítéletet mondanak, akárcsak a Szutyok..

Pintér Béla: Dosztojevszkijt és Shakespearet hozta példának. Igen... Szerintem a nagy művek életszerűek, de nem ítélkeznek, csupán kitűnik belőlük az alkotó véleménye. A Szutyokban is tetten érhető, hogy mit gondolok a problémákról, amiket feldolgoz az előadás, de ettől függetlenül a nézők azért minden figurával együtt tudnak érezni.

Nemrég úgy fogalmaztál, „kegyetlenebb színházra vágyom”. Hogy értetted ezt?

Pintér Béla: Kerekebb színházra?

Lehet, hogy a kegyetlenebb kerekebb is...

Pintér Béla: Hm... Ha valós kérdéseket teszünk fel, talán az lehet kegyetlen. Akkor sajognak a sebek, amiket fel kell tépni. Nem biztos, hogy jól fogalmaztam, amikor a kegyetlen szót használtam. A fájdalmas találóbb. Minden második ember arról faggat, szeretnék-e nagyobb színházban dolgozni. Erre mindig azt válaszolom, nem, de pontosabb, erősebb, humorosabb és – artaudi értelemben- kegyetlenebb színházat szeretnék csinálni, olyat, amilyet most is képviselünk. Az elmélyülés lenne a cél.

Vágyad milyen változásokban érhető tetten?

Pintér Béla: Nehéz kérdés. Talán abban érhető tetten, hogy megszületett a Szutyok. Időközben rájöttem, hogy nem lehet mindig megugrani a lécet. A Párhuzamos óra kevésbé sikerült. Az ember képtelen szüntelenül kifordítani magát. Lehetetlen egyfolytában harakirit elkövetni a színpadon. Van, amikor egyszerűen nem megy olyan mélyre a kés... Min nevetsz?

Legutóbb a Démon gyermekeihez forgattam veled egy videót, az akkori beszélgetésünk során is a harakirihez lyukadtunk ki...

Pintér Béla: (Nevet.) Igen? Az könnyen lehet… Ez a japán kultúra iránti vonzalmam miatt alakulhatott így.. Az ősi japán kultúrában megtalálok valamit, a magyar, népi, tradícionális lepusztultból....

(Nevetünk.)

Pintér Béla: Letisztultat szerettem volna mondani..

.

Egy kicsit fáradtnak tűnsz. Hogy „bírod” a társulatvezetést, az alkotást? A társaid segítenek a munkában? Ezt azért kérdezem, mert azt nyilatkoztad, hogy már csak a munkán keresztül érintkeztek egymással.

Pintér Béla: Vége a huszas, harmincas éveinknek, amikor minden óránkat együtt töltöttük. Az a fajta élet, amit akkor űztünk, nem folytatható a végtelenségig. Ismerjük egymást, de senkivel nem állok már olyan szoros kapcsolatban mint akkor, de így is elég jó előadásokat tudunk együtt létrehozni.

Úgy fogalmaztál „külső és belső kényszer előadást csinálni”.

Pintér Béla: Igen, de állandóan kérdések motoszkálnak bennem: meddig futja a tehetségből, meddig tudok jó darabokat írni, meddig engedi ezt a jóisten? Félek attól, hogy elmúlik, elfogy az ami adatott, mert rosszul gazdálkodtam vele. Csak reménykedhetek abban hogy, jön újra olyan pontos és jó sugallat, mint amilyen például a Szutyok volt. Az ember lát pozitív és negatív példákat, én Bunuelét szeretném követni. Utolsó leheletéig fantasztikus filmeket készített, minél vénebb, annál élőbb, nagyobb, érvényesebb lett.

Vannak egzisztenciális félelmeid?

Pintér Béla: Igen. A félelem találó szó. Jó esetben is csak annyit fogunk kapni, mint a megvonás után. A függetleneknek megítélt 10 százalék, lecsökkent nyolcra. A színházi törvényt meg fogják változtatni, új kategóriák születnek: lesznek nemzeti, kiemelt és egyéb színházak. Utóbbi váltja a hatos kategóriát, amibe eddig is bekerült boldog boldogtalan. A mi társulatunk 13 éve működik, ezért egy kicsit rosszul esik ez az „egyéb”, de ez van.

Támogatás, amit kaptok nem feltétlenül nevezhető „egyébnek”.

Pintér Béla: Olyan értelemben nem, hogy nekünk jutott a legtöbb pénz a kategóriában, de ezt én természetesnek tartom, mivel mi játszunk a legtöbbet, nekünk van a legnagyobb közönségünk, díjak és elismerések tekintetében is nehéz felvenni velünk a versenyt. Ne feledjük el, hogy a megvonás után a megítélt 69 millió helyett negyvenötből gazdálkodhattunk. A független érában így is nálunk lehet a legjobban keresni, de azt tudni kell, hogy a színészeink, állandó fizetés helyett próbapénzből, előadásgázsiból élnek, maguknak fizetik a tb-t, az adót, a nyugdíjat. Továbbá, ebből a negyvenötmillióból a repertoár mellett csak egy bemutatóra futja. Idén azért tudtunk mégis kettőt létrehozni, mert a Teather Der Welt beszállt a Szutyok költségeibe. Tehát ennyiből elméletileg csak egy lesz jövőre, amit én nem akarok elfogadni! Lenne tehát miért sírnom! Sírok is, csak nem tudok olyan jól, mint például Gáspár Máté, és Schilling Árpád. Tényleg csodálom őket azért, hogy annó képesek voltak hatékonyan érvényesíteni az érdekeiket.

Pénz nincs, munka van. Ez lehet a lepusztult magyar tradíció, amire „utaltál”... Most készülsz új darabra?

Pintér Béla: Már próbáljuk. Egy éve, amikor a Szutyokról kérdeztek, dióhéjban fel tudtam vázolni egy szerkezetet, de az új ennél sokkal bonyolultabb. Lehet, hogy ez a hibája. Küszködöm az anyaggal, éppen át kéne írnom. Mondjuk van egy ötletem, hogy hogyan...

Nem mondod el mi a téma?

Pintér Béla: Na jó. A tizennegyedik aradi vértanú lánya, aki soha sem találkozhatott az édesapjával, egy szeánsz keretében visszakerül 1848-ba. Már létezik televízió, a Kaisers Tefau Ungarn, ott dolgozik riporterként. Rájön, hogy az apukája nem is volt olyan nagy hős, mint amilyennek képzelte.Valami ilyesmiről fog szólni. De még nagyon alakul...

Tóth Berta/ színház.hu