2011. június 14.
„Vigyázat, csalok!” – mondhatnám én is Rodolfót idézve a mai napi beszámoló kezdetén. Hogy miért Rodolfót? Mert éppen száz éve született, és a centenárium alkalmából kiállítást rendeztek róla, akárcsak a szintén 1911-ben született Kiss Manyiról és Básti Lajosról. Az előbbieket még nem tudtam megnézni, az utóbbit viszont igen, és mindjárt be is számolok a látottakról, de előbb még arról, hogy miért is csalok. Azért, mert a mai nap nagyobbik részét nem a POSZT-on töltöm, így friss hírekkel csak a délelőtti szakmai beszélgetésről szolgálhatok.
Szokatlanul sokan gyűltünk össze az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című Mohácsi-darab (Nemzeti Színház) vitájára. A két opponens, Anger Zsolt és Pethő Tibor egyaránt igen nagyra értékelték a darabot, és mindketten a múlttal való szembesülést, az identitáskeresést, a nemzeti traumákkal kapcsolatos kérdésfelvetéseit tartották legnagyobb erényének. Ugyanezen a véleményen volt Thomas Irmer német színikritikus is, aki elmondta, hogy náluk is késve, a háború után jó húsz évvel indult meg ez a szembenézési-feldolgozási folyamat. A hozzászólók közül egyedül a debreceni színház dramaturgja, Szász Zsolt képviselt markánsan eltérő álláspontot, amikor a kérdésfelvetés helyett a határozott állásfoglalást kérte számon az alkotókon: „Az kevés, hogy magyarok, menjetek vissza gondolkodni!” Vekerdy Tamás viszont, a versenyelőadások egyik válogatója, azon a véleményen volt, hogy Isten óvjon minket a határozott művészi állásfoglalásoktól, a görög drámáktól sem azt várjuk, hogy a rendező határozottan elítélje példának okáért Oidipuszt, és egyébként sem dönteni kellene jó és rossz között, hanem kibírni egymást. A tapsból az derült ki, hogy a közönség túlnyomó többsége vele értett egyet. Szó esett még a Mohácsi-drámák közismert hosszáról. Yun-Cheol Kim, a Nemzetközi Színházi Kritikusok Szövetségének elnöke a maga részéről még hozzátett volna a közel négyórás előadáshoz pár órát, mert szerinte a legjobb variáció színház és idő vonatkozásában a hosszú és jó előadás, de lehet, hogy ha hosszabbítási javaslata szavazásra kerül, ezzel a véleményével kisebbségben marad.
A Básti Lajosról szóló már jelzett kiállítás a Művészetek Házában tekinthető meg a fesztivál végéig. Az 1911-től 1977-ig tartó életutat fényképekkel, filmbejátszásokkal és a színművésszel készült interjúk részleteivel idézik meg. Utóbbiakból megtudhatjuk, hogy az „első számú veszedelem fiatal színésznél, ha elég jó külsejű”, a második pedig az, ha túl nagy szériákat kell játszania. Bástinak kijutott mindkettőből, az előbbit a fiatalkori filmekből származó fotók bizonyítják, például az 1935-ös Szent Péter esernyőjéből való, amelyben Wibra Gyurit játszotta, utóbbit a Pygmalion, majd később a My Fair Lady Higgins professzoraként eltöltött évtizedek. A rendezők, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársai persze végigvezetik a látogatót a teljes művészi pályán, amelynek vége felé Básti Lajos ahhoz a paradox végkövetkeztetéshez jutott el, hogy „Ez a pálya még akkor is rémes, ha nem sikerül, – hát még ha sikerül!” Ezek szerint, neki szegénynek, nagyon-nagyon rémes lehetett.
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak Úton című kiállítására, amely a Király utcában, a volt zálogház épületében látható, teljesen véletlenül vetődtem be. Esetemben biztosan hatásos volt az a nézőcsalogató „trükk”, amivel a kiállítás rendezői éltek, és amiről a kedves teremőr hölgy is mesélt, nevezetesen, hogy valami mellbevágó, de legalábbis meglepő látvánnyal kell beinvitálni a látogatót. A földszinten ugyanis két óriási, lufiszerű valami lebeg a plafonra rögzítve. Bevallom, elsőre teheneknek véltem őket, de kiderült, hogy óriási padlizsánok, előző életükben azonban nyugdíjasok voltak, akiket a sajtó abszurd hírei változtattak „tragikus hirtelenséggel” lila zöldséggé. Glaser Kati ötlete így, a szöveggel együtt alkot szellemes, humoros-ironikus egységet.
Ugyancsak szorosan hozzátartozik a mellékelt történet Gáspár Anita Deák Ferenc utca 28. című alkotásához, amely – szintén felfújt, életnagyságú műanyag figurákkal – egy disznóvágásos jelenetet örökít meg. A történet pedig arról szól, hogy ilyen pillanatokat vidéken élő nagyszüleinél láthatott gyermekkorában, amikor ő inkább az amerikai sorozatok bűvöletében élt, és a disznóól helyére egy úszómedencét szeretett volna. Aztán nagyszülei házát amerikaiak vették meg, akik azóta meg is építették a kislánykorában megálmodott medencét. A parabolaantennaszerű valamik viszont, amelyek pontosan úgy működnek, mint némely templomban a szenteltvíztartókat összekötő boltívek (ha az egyikbe halkan belesuttogsz, a másiknál álló tisztán hallja, amit mondasz) nekem idézték meg egy gyerekkori, a novai templomhoz fűződő, hasonló élményemet.
Mára tehát ennyi jutott a POSZT-ból, de reggel utazom vissza Pécsre, és ígérem, akkor már semmi bűvészkedés!
TURBULY LILLA
Képösszeállítás: Szkárossy Zsuzsa
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.