2011. június 16.
A tegnapi szakmai vita már előrevetítette, hogy a színházi életünkben is meglévő megosztottság és konfliktusok előbb-utóbb ezen a fórumon is felszínre kerülnek. A debreceni Csokonai Színház Mesés férfiak szárnyakkal című előadásán aztán ez meg is történt. Vidnyánszky Attila költői látomásszínháza (és ezen nem csak a mostani előadást értem, hanem például a Halotti pompa vagy a Szarvassá változott fiú kiáltozása című darabokat is) nem tartozik a könnyen befogadható és értelmezhető színházak közé, vannak feltétlen hívei és értetlen szemlélői egyaránt. Anger Zsolt opponens azzal kezdte a beszélgetést, hogy számára nem állt össze egységes egésszé a tegnapi előadás, nem sikerült összerakni magában, közhelygyűjteményként tudta értelmezni. Ekkor hátulról, ahol ültem, csak valami robajt lehetett hallani, majd Vidnyánszky Attila – érzékelhető felindultsággal – elhagyta a termet, és mint később kiderült, a várost is. Ez az epizód sokat elárul arról a nehezen szavakba önthető légkörről, amitől az idei POSZT valahogy más, kevésbé barátságos és oldott hangulatú fesztivál, mint mondjuk a tavalyi, és amit Márta István a délutáni szakmai vita bevezetőjében úgy fogalmazott meg, hogy „frusztrált a hangulat és mindenki ideges”. Szász Zsolt, a debreceni színház dramaturgja azt tette hozzá a történtekhez, hogy egy színházi fesztivál kereteibe a dráma is belefér. A rendező távozását követően Ráckevei Anna színésznő válaszolt az előadással kapcsolatban feltett kérdésekre. (A vita pontos szövege elolvasható és meghallgatható a fesztivál honlapján, a poszt.hu-n.)
Délutánra is jutott egy szakmai beszélgetés: Alternatívok ég és föld között címmel a független színházak szerepéről, kilátásairól beszélgettek a felkért rendezők, színigazgatók: Zsótér Sándor, Máté Gábor, Csizmadia Tibor, Erős Balázs és Schilling Árpád, és a beszélgetést vezető Márta István. (Felkért hozzászólóként Vidnyánszky Attila is hivatalos volt a Teátrumi Társaság elnökeként a rendezvényre, a fenti okból azonban nem volt ott.) Szó esett a fiatal színészek lehetőségeiről, arról, hogy kénytelenek a saját sorsukat kezükbe venni, a kultúrpolitika hiányáról, a pályázati rendszer álságosságáról, az egyre szaporodó törésvonalakról, amelyek közül „csak” az egyik a kőszínházi struktúra és a független színházak közötti, az előadóművészeti törvény módosítása körül lecsapódott konfliktus.
Ezekhez az izgalmakhoz képest lényegesen nyugodtabb vidékre csöppent, aki átsétált a Művészetek Házába, ahol „csak” drámákról és költészetről esett szó a Nyílt Fórum utolsó napján, amikor is Szöllősi Mátyás Lassan, visszatartva című darabját vitatták meg, szélesebb keretbe, a verses dráma újjászületéséről szóló beszélgetésbe illesztve azt. Márton László saját drámáit is példának hozva keresett választ arra a kérdésre, hogy „mire jó a vers a színpadon?” , a másik felkért hozzászóló, Pinczés István rendező pedig az utóbbi évek verses drámáit vizsgálta verstani szempontból, a metrumok szövegre gyakorolt hatását is elemezve. Szöllősi Mátyás darabjának főszereplője, Lajos élet közepi válságban szenvedő zongoraművész, „egy nyavalygó pasas, akiből mindnyájan ismerünk legalább egyet” – ahogy Csáki Judit, a beszélgetés vezetője fogalmazott. Az ismerősnek mondható élethelyzetre épülő darabot azonban a szerző többszörösen megemelte, egyrészt a versformával, másrészt a szöveghez illesztett, Beethoven műveire épülő zenei kompozícióval. A történetet ráadásul ráépítette a thébai mondakörre, de mindezt úgy, hogy egy krimiszerű, eldöntetlenségében izgalmas vonalat is beleszőtt. Ahogy Márton László mondta, kezdeti kételyei után, mire a darab végére ért, az egy érdekes, erős mű benyomását keltette benne. Aki pedig ismeri és kedveli a szerző verseit, ebben a drámában is megtalálja ugyanazt a pontos és érzékeny költői nyelvet.
Ahogy az már a Nyílt Fórum végén hagyományosan lenni szokott, kihirdették, hogy a három, nyomtatásban megjelent dráma közül melyik kapta meg a Vilmos-díjat. A szavazás végeredménye alapján az idei nyertes Székely Csaba Bányavirág című darabja lett.
A magyar darabok után most három napig külföldi kortárs drámák kerülnek felolvasásra, mégpedig a PanoDráma szervezésében. Első alkalommal Ché Walker: Krézi láv című drámáját hallhattuk (fordította Hárs Anna, aki egyben a dramaturg is volt, rendezte Bagó Bertalan). Igazi női darab a Krézi láv, három barátnő beszélgetését halljuk, hol az egyikük monológját kommentálja a másik kettő, hol kettőjük dialógusát a harmadik, és így, a nézőpontok között folyamatosan ugrálva a 45 perces játékidő alatt is kirajzolódik a három karakter, köszönhetően a három színésznő (Kovács Patrícia, Sárosdi Lilla és Pető Kata) a felolvasószínházban megszokottnál messze jobban kidolgozott játékának.
A versenyelőadások közül a HoppArt Társulat Chicagóját néztem meg (rendezte Zsótér Sándor). Az amerikai musicalt a kőkorszaki szakik, sőt, itt szukák látványvilágával ötvöző, groteszk módon elrajzoltvilág remekül működött azon a furcsa hangulatú helyszínen, amit a szervezők találtak neki. Az első félórát, amelyben a szereplők az alaphelyzetet egy börtönkoncert keretében rajzolták fel, szabadtéren, a volt Zenepark omló-romlófélben lévő nézőterén nézhette-hallgathatta a közönség, betonrésekből feltörő parlagfűcsomók társaságában, miközben a szomszédos társasház egyik lakásában fiatalok buliztak, talán egy sikeres vizsgát ünnepelve. Aztán az előadás a Park mozi méretes, szocreál hangulatú belső terében folytatódott. A mellettem ülő, lélekben valószínűleg a hagyományos musicalváltozatra felkészült nézők érezhetően meglepődtek a szakállas, szőrös lábú dívákon, de aztán ők sem tudtak ellenállni az előadás humorának és a kiválóan zenélő-táncoló-éneklő társulatnak.
Hazafelé a taxis az esti híreket kommentálta nekem, és akkor jöttem rá, hogy már egy hete csak színházi híreket hallgatok-olvasok, de valahogy egyáltalán nem is hiányzik a többi. A nap is meg a hold is elfogyott, mire hazaértem.
TURBULY LILLA
Képösszeállítás: Szkárossy Zsuzsa