POSzT 8. NAP

2011. június 16.

Ahogy telnek a napok, egyre többeken látni a fáradtság és az alvásdeficit jeleit – legalábbis ezzel vigasztalom magam, ha saját ólmosodó és álmosodó közérzetemmel szembesülök. Bár annak a fiúnak, aki most ment el mellettem két tégladarabokkal tömött vödröt cipelve, itt a Cooltour Cafe kertjében, amíg én egy kényelmes fotelben, teázgatva cikket írok, biztosan más a véleménye munkáról és fáradtságról.

Időről, lassúságról, fáradságos munkáról ma délelőtt is sok szó esett, a második debreceni versenyelőadás, a Revizor vitáján, amely összehasonlíthatatlanul békésebb hangnemben telt a tegnapinál. Igaz, megváltoztak az opponensek is, Dávid Zsuzsa rendező és Szűcs Katalin Ágnes színikritikus váltották fel Anger Zsoltot és Pető Tibort. De nem elsősorban ez volt az ok, hanem az, ahogy Vladiszlav Troickij rendező az értő, alapos (igaz, túlnyomó részt elismerő) bírálatot megköszönve elmondta, hogy mit gondol Gogolról és a Revizorról, a gyors életről és a lassúság értelméről, hosszan kitartott csöndekről és arról, hogy a színésznek hogyan kell elkapnia a megfelelő pillanatot: mintha vékony jégen járna, ahol nem mehet se túl gyorsan, se túl lassan, mert különben beszakad alatta. És még azon sem sértődött meg, hogy Yun-Ceol Kim, a Nemzetközi Színházi Kritikusok Szövetségének elnöke az előadást az életében látott leghosszabb, és ennek következtében legunalmasabb Revizornak nevezte.

Tompa Gábor Leonce és Lénáját jómagam még a tavasszal, a kolozsváriak budapesti vendégszereplése alkalmával láttam, és ugyanaz volt a véleményem róla, mint Szűcs Katalin Ágnesnek első nézésre: hogy a forma túlságosan átveszi az uralmat a tartalom felett. Csodáltam az előadást, ámde nem szerettem. Most sajnos nem néztem meg újra, pedig lehet, hogy nekem is megváltozott volna a véleményem, és én is úgy találtam volna, hogy egyetemesebb érvényű, kiforrottabb előadást látok. Nánay Istvántól megtudtuk ugyanis, hogy a bemutatót mindössze két és fél hétnyi próbaidőszak előzte meg. Dávid Zsuzsától személyes vallomást hallottunk az előadás kapcsán, mert őt arra figyelmeztette, hogy vajon hány bőrt kell lehúznunk magunkról, amíg az igazi arcunkat meg tudjuk mutatni, ha meg akarjuk egyáltalán, és hogy mennyire vagyunk képesek a jelenben élni. A mai külföldi hozzászóló, Alice Georgescu román kritikusnő viszont azzal az új dimenzióval gazdagította a darabról való ismereteinket, hogy egy hetvenes évekbeli, azóta már legendává vált bukaresti előadásra, Liviu Culei Leonce és Léna rendezésére adott válaszként értelmezte, és ott érezte benne az 1989-es romániai forradalom sikertelenségét is, azt a tapasztalatot, hogy a diktatúrát a káosz váltotta fel.

A délutáni felolvasószínház egy német szerző magyarországi debütálását is jelentette egyben. Fritz Kater azonban nem csak drámaíróként ismeretes hazájában is, hanem a berlini Maxim Gorki Theater vezetőjeként is. Igaz, ott Armin Petrasként szerepel, így kívánva elválasztani kétféle identitását. Heaven című darabját Garai Judit fordította magyarra, és Forgách András rendezte, aki egyben a narrátori szerepet is magára vállalta. A Csákányi Eszter és Bezerédi Zoltán alakította házaspár még az NDK-ban élte le élete első felét. A férj pszichiáter, az asszony munkáját vesztett laboráns, és éppen költözni készülnek. Talán csak egy másik kerületbe, gondolhatnánk, de aztán úgy tűnik, hogy inkább a címben jelzett másvilágra. Kapcsolatukat jól jellemzi az a párbeszéd, amikor a férj Marxról szónokol, feleségét viszont jobban érdekli „a kolbászos vagy a sajtos zsömlét kéred” dilemma. Házasságuk banalitására azonban az író rávetíti Trisztán és Izolda történetét. A másik szál a férj egyik pácienséhez, a szintén öngyilkossági késztetésekkel küzdő Simone-hoz – Szandtner Anna játszotta – kapcsolódik, de felidéződik egy Marietta Blau nevű tudósnak, a kozmikus sugárzás feltalálójának a története is. „Az ember egy pillanat alatt lesodródik a szerelem sakktáblájáról” – mondta a darabbeli pszichiáter páciensének, nem minden szándékosság nélkül, én meg, bevallom, néhány ponton úgy éreztem, hogy nem értem a drámaíró egyik vagy másik (sakk)húzását, de a darabban emlegetett „rohadt germán vasárnapok” hangulat egész ismerősnek tűnt.

Nősorsok, ahogy egy zsidó rituális fürdőben megmutatkoznak. A Vígszínház versenyelőadásában, Hadar Galron Mikve című darabjában (rendezte Michal Dočekal) különböző életkorú és társadalmi helyzetű nők látogatnak el havonta egyszer a rituális fürdőbe, találkoznak egymással, követik a vallási előírásokat vagy éppen lázadnak ellenük, és lassacskán a velük élő, de a színpadon meg nem jelenő férfiak körvonalai is kirajzolódnak. A POSZT műsorfüzetében a válogatók közül Szilágyi Lenke ajánlotta a darabot a nézők figyelemébe, mégpedig azzal, hogy ha első látásra női darabnak tűnik is, több annál, mert olyan fontos kérdéseket vizsgál, mint a megalkuvás és a felelősség, és arra figyelmeztet, hogy ideológiák mentén nem lehet élni. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy mindehhez az irodalmi alapanyag inkább középszerűnek, mint erősnek mondható, értve ezen egyrészt a szöveg minőségét, másrészt azt, hogy sokszor túlságosan is kiszámítható, hogy mi következik. A sikert azonban garantálja a finom zenei eszközökkel, a drámaiság és a humor jó arányú ötvözésével és az ellenpontok értő elhelyezésével dolgozó rendezés, no meg a kiváló szereposztás. Pap Vera, Eszenyi Enikő, Börcsök Enikő, Igó Éva, Hegyi Barbara, Tornyi Ildikó, Kovács Patrícia, Stefanovics Angéla játéka – a verseny okozta, néhol érezhető izgalom ellenére is – igazi erőssége ennek az előadásnak.

Ennyi fért a mai napomba, pedig terveztem még Kossuth téri táncszínházat, és a Mesebolt Bábszínházat is szerettem volna megnézni a Jókai téren. És mindehhez kéretik még hozzáképzelni azt a meglepően intenzív hársillatot, amit az egész belvárosban érezni, és ami feltehetően nem csak az én emlékezetemben fonódik össze elválaszthatatlanul a POSZT-tal.

TURBULY LILLA