Álviták és mesés férfiak - Interjú Szász Zsolttal és Pálfi Ágnessel

Szász Zsolt Blattner-díjas bábművésszel, dramaturg-rendezővel és Pálfi Ágnes költővel a Mesés férfiak szárnyakkal szakmai beszélgetése után találkoztunk, amelyről Vidnyánszky Attila, a Debreceni Csokonai Színház igazgató-rendezője indulatosan távozott. A felkért opponensek, Anger Zsolt színész-rendező és Pethő Tibor kritikus, újságíró voltak. Előbbi kifejtette, hogy közhelyesnek, ugyanakkor követhetetlennek találta a darabot.

Szerintetek mi áll ennek a drámai jelenetnek a hátterében.

Szász Zsolt: Vidnyánszky Attila idestova fél éve nemtelen támadások kereszttüzében áll. Egészen pontosan meg lehet mondani a dátumot, hogy ez mikor kezdődött: 2010 december 16-án adott egy interjút az Origónak, melyben kritikusan nyilatkozott a Nemzeti Színház működéséről. Az akkor még futó Alföldi-rendezés, a Kacsoh Pongrác-féle János vitéz kapcsán azt a fajta szellemiséget utasította el, amely a másságot, a devianciát, a kurvaságot viszi színre, tolja előtérbe. Ezt az interjút használták föl egyesek arra, hogy a sajtóban kirobbantsanak egy Vidnyánszky kontra Alföldi álvitát, amely a politikai-művészi szabadságjogok körére is kiterjeszthető, és újra nevesíthető általa a vidék–főváros, népi–urbánus ellentét. Hangadó kritikusok és esztéták asszisztáltak ehhez a kampányhoz. Amikor nem sokkal a februári bemutató után megnéztem Mohácsi János Egyszer élünk… előadását, számomra nem volt kétséges, hogy Attilát személyében figurázzák ki benne, mint „Irgumburján” orosz tábornokot, aki jobban ismeri Petőfit, mint a magyarok. Az nagyon is üdvözlendő szerintem, hogy a hazai színpadon végre van helye a politikai pamfletnek, akár ebben a személyes formájában is. Más oldalról viszont ez azzal a veszéllyel jár, hogy a színházcsinálók idegen terepre tévednek, elveszítik művészi identitásukat. Mert nagyon nehéz megtalálni azt a keskeny mezsgyét, ahol ez a személyesség még nem csap át méltatlan személyeskedésbe. Engem Mohácsi attitűdje arra emlékeztet, amikor az anyaországiak lerománozzák vagy leukránozzák azt a magyart, aki Erdélyből vagy Kárpátaljáról jött. Miközben mint szakmabeli tisztában vagyok azzal, hogy a rendező óvatos és rafinált módon az egri új színházigazgatótól, Blaskó Balázstól vett közvetlen egyenes idézeteket ad a tábornokot játszó Kulka János szájába. Tehát itt nagyon direkt utalások vannak a napi csetepatékra is (amit egyébként a recenzensek sem hagynak szó nélkül).

Fotó: Simara László (forrás: poszt.hu)

Láthattuk, hogy ez a mesterségesen generált műbalhé nem tett jót a magyarok image-nak sem az EU-elnökség idején. Pedig észnél kéne lennünk, most, amikor a színházi szakma az életéért küzd, és már a napi működése van veszélyben. Év elején zároltak 50 milliárd forintot a kulturális költségvetésből. Debrecenben is létszám- és pénzstop van. Úgy hallom, Pécsett is hasonló a helyzet. Az egri társulat és a József Attila Színház pedig az elmúlt hetekben esett szét. Jobb hát, ha tudjuk, hogy ezek a meccsek, amik egy-egy ilyen szakmai beszélgetésen zajlanak, nem babra menő dolgok. Ezek a történések jelenleg sajnos fölülírják az esztétikai szempontokat.

Mindenkinek az volna hasznára, ha a színházi szakmának erős érdekképviselete lenne. Akikkel beszélgettem, a Magyar Színházi Társaság tagjai is így gondolják.

Szász Zsolt: Kulturálisan az egész Magyarországot újra kellene fogalmazni. Az összes terület (a költészettől a filmművészetig, színházig, képzőművészetig), az egész magyar kultúra iszonyú nagy bajban van, az oktatást is beleértve. Miközben elkerülhetetlen a paradigmaváltás úgy a gazdaságban, mint a kultúrában, a magyar szellemi elit nem tud fogalmazni, nem tudja bebizonyítani, hogy szükség van rá. Ez a nagy baj. A tematizálás terepét egyelőre a politikusok uralják a maguk korlátozott nyelvi készletével. A színháziak ott tolták el a dolgot, hogy az elmúlt 20 év alatt a szabadság illúziójába ringatva magukat lemondtak a társadalmi diskurzus alakításának jogáról. Pedig a színház egy olyan különleges fórum, amely nagyon közel van a politikához, és mint társadalmi intézmény a parlamenthez és a bírósághoz hasonlítható. Ugyanakkor a nyelve jóval összetettebb, rétegzettebb, és emberibb is. A mai színházról nekem az a benyomásom, hogy ha nem vigyázunk, elveszítjük ezt a nyelvi többletünket. De az esztétikai fogalomkészletünk is alkalmatlanná vált. Ezért vagyunk kijátszhatóak egymás ellen.

Szász Zsolt

A szakma érdekképviseletéhez szerinted esztétikai felvértezettségére lenne szükség?

Szász Zsolt: Igen. Nem véletlenül használtam ebben a szakmai beszélgetésben a paradigmaváltás fogalmát. Azt akartam jelezni vele, hogy a színházi formanyelv olyan óriási átalakulásban és fejlődésben van, amire egyelőre nincsenek adekvát szavaink, olyanok, amelyek alatt mindnyájan ugyanazt értenénk. Még emlékszünk 1848-ra, amikor egyben volt az ország, és ki lehetett mondani azt, hogy magyar, mert mindenki ugyanazt értette alatta. Most már ez nincsen így. Az újabb és újabb generációk teljesen másként és másra szocializálódnak, egyre inkább világpolgároknak tekintik magukat, akik számára az önérvényesítés és a személyes szabadságjogok a legfontosabbak. Ugyanakkor Nyugat-Európa láthatóan már azon dolgozik, hogy saját régmúltját, nemzeti értékeit visszahozza a köztudatba. A televíziós csatornákon történelmi sorozatok mennek, a színházban a barokk opera a sláger.

Pálfi Ágnes: A Mohácsi-előadás vitáján arról volt szó, hogy el kell számolni (vagy le kell számolni) a múlttal, el kell takarítani a hullákat, s hogy nekünk ez valamiért nem megy. Pedig a darabban a János vitézre való hivatkozásnak köszönhetően nemcsak erről van szó, hanem a hallhatatlanságról is, amire nemcsak a mitikus hősnek van esélye. Hadd hozzak egy példát. Amikor József Attila meghalt, az egész ország egyszerre döbbent rá arra, hogy kit veszített el a személyében és mit nyert a költészete által. Két vastag kötetet tesznek ki a halála kapcsán született nekrológok és memoárok. Tadeusz Kantor, akit Zsolt fölemlegetett a beszélgetésben, ennek a „halálszínháznak” volt a nagy mestere. Hogy amikor valami elmúlt, akkor válik megtörténtté. Hogy az életünkben sohasem lehetünk igazán benne. Csak amikor visszahozom a múltat, akkor válik jelenidejüvé, akkor történik meg az életem. A színház dolga végső soron nem is más, mint hogy ezt a paradoxont föltárja és folyamatosan a színen tartsa.

Pálfi Ágnes

Hogyan jelenik meg ez a problematika Vidnyánszky darabjában? Milyen inspirációkból született meg az előadás?

Szász Zsolt: Oleg Zsukovszkij (aki ebben az előadásban a negyedik, a „kis király” szerepét játssza) hozta a Ciolkovszkijról és a szovjet-orosz korszakról szóló dokumentumokat. Róla annyit kell tudni, hogy mint fizikus-matematikus, elméleti ember a rakéta-elv megalkotója volt, és egyben olyan utópista, aki egy gigantikus társadalmi reformterven dolgozott élete végéig. A második réteg a nők vonala, ezt egy Szénási Miklós nevű debreceni irodalmár hozta be. A misztikus sík egy orosz apokrif hagyományra visszavezethető szöveg a kisded Jézushoz igyekvő kis orosz királyról, amely katolikus körökben Nyugat-Európa szerte ismert. Attilának egy apáca adta ajándékba egy tavalyi pécsi előadás után. Ez utóbbi rántotta össze – és ellenpontozta ugyanakkor – a másik két réteg motívumait. Attila számára innentől kezdve vált személyessé a történet, az ember repülési vágya a kezdetektől napjainkig. Fizikai és misztikus értelemben is ez a darabban a nagy felhajtó erő.

Pálfi Ágnes: Nagy hangsúllyal van jelen a színpadon az is, hogy milyen durván erőszakolta ki zseniális alattvalóiból a szovjet hatalom az űrutazást. Számára ez presztízs-kérdés volt Amerikával szemben. Amire az amerikaiak azzal válaszoltak, hogy ők mentek fel elsőként a Holdra. Egyszerre látom az alkotó erőt és a megvalósítás irracionális voltát a primitív, embertelen körülmények között. Gagarin személye körül egy máig elevenen élő új mítosz keletkezett akkor, épp ötven esztendeje . Tegnap, amikor bementem egy kocsmába, láttam egy lapot, nagy betűkkel az volt a címoldalán, hogy Gagarin nem is járt az űrben. Tehát ami a tényeket illeti, azok valóságos voltában nemigen bízhatunk. Jobban tesszük tehát, ha inkább a művészetben bízunk. Mert ebben az előadásban mégiscsak megszentelődik a repülés azáltal, hogy megérkezik a negyedik király – igaz, nem a születés, hanem a halál pillanatában. Tehát közben eltelik egy emberöltő, 30 év a születéstől a halálig, ami úgy is olvasható, hogy az Ember elérkezett felnőtté válásának küszöbéig.

Mesés férfiak szárnyakkal

Szász Zsolt:  Vidnyánszky pályáján szerintem ez egy kulcsdarab. Azt feszegeti benne, hogy a színpadi nyelvvel le lehet-e bontani e dimenziók közötti határokat, megjeleníthető-e a mitikus és a történeti téridő közötti léptékváltás, az ember egyszerre egyetemes és személyes jelenléte a világban.

Ritkán látni ilyen típusú szerepazonosságot, meditatív vagy extatikus létezést a színpadon, mint ebben az előadásban. Ez több mint csapatmunka, mert a színészek játékában az egyéni spirituális többlet is képes megjelenni. Ez itt a nagy izgalom tárgya véleményem szerint, és ez az, amit érdemes lenne méltó módon tematizálni. Mert ez már valóban a jövő színházáról, a megmaradásunkról szól.

Tóth Berta/színház.hu