Az ellentmondó igazságok terepe - Interjú Mohácsi Jánossal

Mohácsi János a 11. POSZTon elnyerte a legjobb rendezés díját a Pécsi Nemzeti Színházban színre állított Parasztoperával. Egy másik darabbal, a Nemzeti Színházban bemutatott Egyszer élünkkel is bekerült a versenyprogramba. Ennek kapcsán beszélgettünk az előadásokról, esszenciális tévedésekről, a delirálásról, arról, hogy szög került a kaposvári koporsóba és a jövőről.

"Aki agyaggal dolgozik, annak agyaggal kell dolgoznia. Olykor sáros lesz, és a végeredményt olykor nem veszi meg senki, máskor meg szétfolyik a kemencében. Akkor ne csináljunk porcelánt soha? És ezt a színészek éppoly joggal kérdezhetik". (Mohácsi János)

Sztankay Ádám: "Akikkel kezdtél, Pintér, Schilling kőszínházi feltételeken kívül dolgoznak."

Mohácsi János: "Akikről beszélsz, annyira jók, hogy előbb-utóbb úgymond hivatalosan is lehetőséghez jutnak – mind áhítjuk a tehetségeket. Az idő meg. Az időt meg kell csinálni. Hülyeséget írok. Nem lehetőséghez jutnak, dőlni fog rájuk a gond. Ahogy az Apokalipszis mostban mondják: Mindenki megkapja, amit akar. Én egy küldetést akartam." 

Múlt évben említetted, hogy egy darab születésekor időnként őrjöngő leveleket írsz az Isónak (Mohácsi Istvánnak), és az utolsó próbaidőszakban delirálsz. Sor került ilyesmire az Egyszer élünknél?

Mohácsi János: Persze! A bemutatót kísérteties próbaidőszak előzte meg. Megcsúsztunk a munkával. Egyszerűen nem értem rá segíteni az Isónak, aki a szinopszist novemberre szülte meg. Bár nagyon jó kis kezdemény volt, messze állt egy darabtól. Belekezdtem Kaposváron a Játék a kastélyban rendezésébe, azalatt sem tudtam irogatni, keveset haladtunk. Meglepetésszerűen elérkezett az Egyszer élünk olvasópróbája, ahol az első felvonás felét tudtuk prezentálni. Szerintem a színészek kicsit jobban megijedtek mint én, pedig halálfélelemmel küzdöttem... Akkor kezdtem el melózni Perczel Enikő dramaturg zsarnoksága alatt, aki ütött-vert minket, nagyon jó fej volt! Összekalapáltuk az első felvonást, dolgoztunk a zenés részeken, minden délután egyeztettük a darab sztoriját, így alakult ki egy mesevilág. Rendesen deliráltunk.

Pedig sokszor találtad már magad hasonló helyeztben, hasonló körülmények között...

Mohácsi János: Nem tudnám feltárni az okait annak, hogy miért ér el ez az állapot. Valószínűleg elkerülhetetlen. Ennél a munkánál az Isó megijedt, miközben csinálta. Nem akart magára maradni vele. 

Régebben azt mondtad, senkitől sem idéznétek szó szerint egy darabban. Az Egyszer élünkben mégis ez történik.

Mohácsi János: Próbáltuk eltorzítani az idézeteket, de a „remény színháza” kifejezés megmaradt. (Blaskó Balázs, új egri igazgató nemrég közölte: „Jön a remény színháza”.) Maga a fogalom egy olyan esszenciális tévedés, ami megérdemelte, hogy bekerüljön a színpadra. A gondolkodás kizárólagossága érhető tetten benne. Ennél szebbet nem nagyon tudtam volna kifundálni.. (A remény színháza Kulka János szájából hangzik el a darabban. „Kulka János a hatalmi őrület három alaptípusát jeleníti meg. Az első felvonás orosz őrnagya mintha egy szatírjátékból toppant volna ide: pánsípot fújva, Nyizsinszkij módjára táncolva cinikusan és viccelődve vágja le tisztjének fülét, s vagoníroztatja be a színjátszókat. A második felvonás láger-felügyelő tábornoka, a Sztálin halálát követő enyhülésnek megfelelően már átprogramozott módszerekkel és stílusban, kedélyes tigrisként társalog az elítéltekkel. Félelmetes – és áthallásoktól nem mentes –, amikor az igazi Petőfit védve kéri ki magának a János vitézt mint daljátékot. A harmadik felvonásban Kulka egy egész korszakot magába sűrítő alattomos mosolya a hátborzongó” – írta Nánay István kritikus a darab kapcsán.) Elképeszt, ha valaki pontosan tudja, mi a jó színház, ugyanis nekem erről fogalmam sincs. Színházat kell csinálni és pont. Blaskó Balázzsal vagy nem egyezik a színházeszményünk, vagy nem ugyanazt gondoljuk a reményől.

Az Egyszer élünk sokszor az elmúlt időszak színházi botrányaira reflektál. (Ezt jól példázza az a jelenet, amelyben a Gulágon dolgoztatott magyarokkal eljátszatnák parancsnokaik a János vitézt. A magyarok erre hajlanak, hiszen ők még szülőfalujukban betanulták a darabot. Tábornokuk azonban egyre dühödtebb, követeli az "igazi" János vitézt. Erre a magyarok beismerik nem a Petőfi szöveget, hanem az az alapján készült daljátékot ismerik. „Alapján?!” Mi az, hogy alapján?” –merül fel a kérdés.) Mi a közös bennük?

Mohácsi János: Több törekvés irányulna arra, hogy kilúgozza az előadásokból a színház lényegét. A színház az ellentmondó igazságok terepe. Amikor a remény, a szépség, a jó és az üvegcipő a szó mesebeli értelmében kezd el tündökölni, akkor még egy dolog felcsillan: az unalom. Ha egy darabból kirántom a konfliktust, ha a nézőnek nem tudom azt mondani, képzelje bele magát mind Kreonnak, mind Antigoné helyzetébe, akkor nagy bajba jutok. Akkor nem színházon dolgozom, hanem valamiféle politikai programbeszéden.

Az Egyszer élünkkel kapcsolatban például Szász Zsolt dramaturgtól kaptál kritikát egy szakmai beszélgetésen. Szerinte üdvözlendő, hogy a hazai színpadon végre van helye a politikai pamfletnek, de ezt átcsaphat személyeskedésbe, azzal a veszéllyel jár, hogy a színházcsinálók elveszítik művészi identitásukat. Úgy látja, a halottakat nem sikerült eltemetni ebben a darabban. Mit gondolsz erről?

Mohácsi János: „Rózsaszín gondolkodásmódot” vár el tőlem, amire én alkalmatlan vagyok. Szász Zsoltot, mint nézőt elveszítettem. A darabban egyértelmű állásfoglalás történik. A véleményemet a személyes tapasztalataim alakították ki. Tudom, mi történt annó a mi családunkban, és más családokban. Tudom, hogy a kommunizmus, ami a fiatalkoromat meghatározta, hogy ugrott rá az országra.

Vártam, hogy feléled benned a nagyszerű mondás: „ne basszunk már szekéren". Az előző POSZT-on hallottam tőled elsőként, idén pedig mindkét előadásodba bekerült. Mi az oka ennek?

Mohácsi János: A Parasztoperán először a kaposvári főiskolásokkal dolgoztam. Ők szerették volna beilleszteni a darabba ezt a mai magyar valóságban igazán kifejező mondást. Kértem, hogy keressenek szövegrészletet, amelyen változtatni lehet. Egyébként nehéz feladatot adtam nekik, mert csodálatosan kompakt a Parasztopera. Én sem tudtam igazán belenyúlni. Csak egy-két helyen sikerült, például ott, ahol a mondást ismétlő állomásfőnök közli: „Fogsz még előttem térden csúszva csúszni”. (Az eredeti szövegben csúszni helyett mászni szerepel. A szerk.) Ez a tautológia nagyon mókás. Több hasonló poénnal dúsítottam a művet. A „ne basszunk már szekéren” az Egyszer élünkbe, János (Kulka János, a szerk.) beszédébe már szándékosan került bele. Időközben kiderült, hogy a mondás Hofitól származik, és teljes terjedelmében úgy hangzik, „ne basszunk már szekéren, mert ráz”.

Hogy szerettél bele a Parasztoperába?

Mohácsi János: Amikor megnéztem, hatalmas flash volt nekem. Sírtam a gyönyörűségtől, mert embertelen jó előadás volt. Hetekig énekelve beszéltünk azokkal, akik a kaposvári színházból látták. Kocsis Palinak (Kaposvári színész, a szerk.) említettem, hogy dramaturgiai problémákba bele lehetne kötni egy szakmai beszélgetés keretében, de annyira méltatlan volna, mert annyira szép a dolog. Félig nagyképűen, félig vicceskedve azt is közöltem: egyszer megrendezem, tanulja meg Pintér Béla, hol lakik az igazság. Nagyon érdekelt, hogy lehet másként megfogalmazni a darabot. Így kezdtünk el vele melózni a főiskolásokkal. Aki ismeri a Parasztoperát, tudja, hogy a történetben rengeteg pénz, százezer dollár szerepel. A szülők, tudtukon kívül saját fiukat ölik meg érte. A gyerekek két változatban játszották a vizsgát: az egyikben elköltötték a pénzt, a másikban nem. Azt hiszem a pécsi rendezésben nem válaszoltam meg a kérdést, mi lett a dollárokkal, úgyhogy érdemes lenne tíz év múlva újra színre vinni a Parasztoperát.

Miért lényeges kérdés ez?

Mohácsi János: Más jelentéssel bír, és más miliőt igényel az a verzió, amelyben a szülők elköltik a pénzt. A pécsi előadásban a gyilkosság estéjét flashbackként látjuk. Mire sor kerül rá, már az egész darab lejátszódott és a közeg nem árulkodott a százezer dollárról. Érdekes lenne egy rózsadombi helyen játszatni a Parasztoperát...

Ötletekben nem szenvedsz hiányt. Foglalkoztat az, hogy ez meddig marad így? Azért kérdezem, mert például a Béla feltette magának a kérdést, meddig futja a tehetségéből. Fél attól, hogy elfogy az, ami adatott.

Mohácsi János: Lehet, hogy fogyna a tehetségünk? Ha ezzel a kérdéssel törődnék, akkor a színházon kívül még sokmindenre maradna időm. Ha a Béla szeret ezen gyötrődni, kívánom, gyötrődjön minél egészségesebbet és jobbat. Én nem szeretek szenvedni. Foglalkozhatnék azzal is, hogy ha innen kimegyek, a fejemre eshet egy tégla - ráadásul ennek a valószínűsége egyáltalán nem zéró - mégse teszem. (Jánossal a Pécsi Színház büféjében beszélgettünk. A szerk.) Ha megakadok a szövegalkotásban, akkor az aggodalmak más kérdésekben jelentkeznek. Nem „mozgok” előre, a jövő felé, mert az komoly béklyót jelentene. Ahogy Bulgakov mondja, a történelem majd igazol bennünket.

Nemrég új szakasz kezdődött az életedben. Az előző POSZT alkalmával azt mondtad, soha nem fogsz napirendre térni afölött, hogy vége a kaposvári éveknek.

Mohácsi János: Azóta több szög is került a kaposvári koporsóra. Az utolsó a Játék a kastélyban bemutatóján, amikor Rátóti Zoltán igazgató jelezte - nehogy a sajtóból tudjam meg -, hogy nem akar velem dolgozni. Próbálta megindokolni a döntését, de engem nem érdekel, hogy mást akar csinálni, hogy mennyiben a saját döntése, hogy miként készült ez a csomag. Legyen az ő problémája, hogyan csomagolta be nekem. Megjegyzem, jó, hogy nem maradok Kaposváron, mert az komoly feszültséggel járna. Az ottani örökséggel más irányba indulnék el, de ez nem azt jelenti, hogy a Rátóti által kijelölt út járhatatlan.

A csomag olyasmi, amit cipelnek..

Mohácsi János: Hiányzik, hogy tartozzak valahová, mert a színházcsinálásnak társulati formában van igazán értelme. Kaposvár nem véletlenül volt az ami, sok ember, egy közösség tette érvényes műhellyé. Rendező és a színészek, illetve igazgató és a színészek nem válnak társulattá, ahhoz mindenkire szükség van. Most nem találok „egységet”. Kifejezetten rosszul estek Rátóti szavai, ahhoz képest, hogy előzőleg gratulációt, dicső jelzőket kaptam tőle és lehetőséget arra, hogy a Játék a kastélybant „hosszúra hagyjam”. De már túl tettem magam a történteken. Egyébként jól sikerült az utolsó kaposvári munka, amiben azt a kérdést vizsgáltuk, mi a jobb az életben, az igazság vagy a hazugság. Lenyűgöző, hogy mit művel a darabban a Kovács, a Kelemen, a Kocsis, a Grisnik Petra és a Takács Géza (Kovács Zsolt, Kelemen József, színészek, a szerk.).

A következő évadban négyet rendezel. Úgy tudom, Székesfehérváron ismét Csárdáskirálynőt. Miért?

Mohácsi János: Nem akartam négy darabot vállalni, de kettőből lehetetlen megélni. Hármat szerettem volna rendezni, de amikor kitört a fehérvári botrány, Quintus Konrád, megbízott igazgató kérte, hogy segítsek neki. A Csárdáskirálynő ötlete már az Alföldinél is felmerült, így került megint a képbe. Úgy érzem sokat változtam, máshogy gondolok a színészekre, mást kérek tőlük, jóval szofisztikáltabbanak tartom magam. Érdekelnek az új helyszínek, az, hogy mit változtatnak a darabon az új színészek. Általában kiderül, hogy mindennél van jobb és bárhol el lehet érni, hogy az adott társulatról is szóljon a darab.

Továbbra is vallod, hogy iszonyú erős hatásokra van szükség?

Mohácsi János: Minél komolyabb eszköztárt vetünk be, annál nagyobb hatás éri a nézőt. Dolgunk gyilkos dühvel rávetődni a lélekre, de ezt előmozdíthatja egy összegörnyedő színész is. Az erős hatást nem azzal tudom megteremteni, hogy rászakítom a csillárt a nézőkre, bár ezt nagyon szívesen megtenném. Az Egyszer élünk végén nem történik semmi, ezt mégis olyan erős befejezésnek tartom, mint a mozgalmas felvonászáró himnuszokat. Foghatok pisztolyt a nézőre - egyszer meg is tettem - de az a kérdés, hogy a következő pillanatban mit csinálok, meg tudom-e lepni újra.

Kapcsolódó anyag:

Befejezett levél - Interjú Mohácsi Jánossal

Félbemaradt levél - Interjú Mohácsi Jánossal

Tóth Berta/színház.hu