2011. június 17.
Emlékszem, tavaly a zalaegerszegi társulat előadását, A revizort úgy néztem, hogy ezt a csapatot így, ilyen összetételben most látom utoljára. Most Szűcs Katalin Ágnes kezdte ugyanezzel a hozzászólását az egriek versenyelőadásáról, a Prolikról szóló beszélgetésen, hozzátéve, hogy tízévnyi társulatépítő munka eredménye látszott a színpadon. A komoly és az egri színház utóbbi időszakát tekintve korántsem szívderítő események mellett szó esett azonban másról is. A másik opponens, Dávid Zsuzsa ugyanis a kis részletek felől közelített az előadáshoz, így szóba került, hogy mit jelez, ha egy szereplőn nincsen zokni (és vajon miért nem hordja ezt a ruhadarabot a darab rendezője, Máté Gábor sem az év egy részében), mennyire fontos lehet a karakterépítés szempontjából a smink, és hogy az egri nézők a három felvonásos darabokat szeretik (gondolom, a helybéli büfés legnagyobb örömére). A vígszínházi Mikve kapcsán a legtöbb szó a hasonló témafelvetésű (női traumák, családon belüli erőszak, bigottság és az ellene való lázadás), „jól megcsinált”, bár jelentős drámai értéket nem képviselő darabok fontosságáról és a színészi teljesítményekről esett.
Az utolsó felolvasószínházi előadás egy az előző napokéhoz képest új műfajjal, a dokumentumdrámával bővítette a kínálatot. Moisés Kaufmann A Laramie-projekt című darabja egy 1998-as bűntényt dolgoz fel az eredeti dokumentumok felhasználásával, ráadásul úgy, hogy a dokudráma szabályai szerint a szövegeket a szerző egyáltalán nem stilizálta. Merényi Anna, a PanoDráma vezetője és egyben a darab fordítója a bevezetőben szinte szabadkozva jegyezte meg, hogy sokaknak ez talán nem is lesz igazi színház, pedig semmi oka nem volt erre, sőt, az idei felolvasószínházi előadások közül – számomra legalábbis – messze ez volt a legemlékezetesebb. A bűntény egy Wyoming állambeli kisvárosban, Laramie-ben történt, ahol két fiatal férfi félig agyonvert, majd kikötözve sorsára hagyott egy alig huszonegy éves meleg fiút. A darabban megszólalnak az elkövetők, az áldozat családtagjai, barátai és mindazok, akik valamiképpen a bűncselekmény tanúivá vagy következményeinek szemlélőivé váltak. Az előadás során kivetítették a róluk készült fényképeket is, és ezeket látva az embernek az a határozott benyomása támadt, hogy Lombrosónak valamiféle igazsága mégiscsak lehetett, amikor összefüggéseket vélt felfedezni arc és jellem között. Ráadásul ezek a képek a maguk valóságosságával azt is folyamatosan tudatosították, hogy itt sajnos nem képzelt események szorítják el az ember torkát. A rendőrségi-bírósági jegyzőkönyvekből, sajtóhírekből és a szereplők vallomásaiból összeállított szöveg valódi drámai szövetté állt össze, és meggyőző bizonyítékát adta annak, hogy egy megtörtént esemény irodalmi-színházi feldolgozásának a dokudráma is reális alternatívája lehet. (Érdekes, hogy a nézők pár nappal korábban egy hasonlóan súlyos bűncselekmény teljesen más megközelítésére, irodalmi továbbgondolására is példát láthattak Borbély Szilárd Az olaszliszkai című darabjában.) A színészi megszólalások közül feltétlenül ki kell emelni Bezerédi Zoltán bigott lelkészét, és a meggyilkolt fiú édesapjának szintén általa előadott monológját.
Most, hogy közeledünk a fesztivál végéhez, egyre nyilvánvalóbb, hogy az idei egy kicsit légüres térben, múlt és jövő között lebeg, viszi tovább a tehetetlenségi nyomaték, de egyre többször és határozottabban merül fel a résztvevőkben a hogyan tovább kérdése. Márta István „jövő előkészítő művészeti vezető” ma délutánra éppen erről a jövőről folytatandó párbeszédre hívta össze a szakma és a város képviselőit. Nyitásként ő maga osztotta meg a hallgatósággal az elképzeléseit, vetette fel az újragondolásra érdemes kérdéseket, kezdve a versenyprogram jellegén (a legjobb előadások gyűljenek össze vagy országos keresztmetszetet nyújtsanak), kiválasztásának módján, folytatva azzal, hogy milyenek legyenek az off-programok, legyen-e tanácsadói testület, és ha igen, kikből álljon. Beszélt külföld felé nyitásról, az infrastruktúra és a marketing-kommunikáció újragondolásáról, és még egy sor gyakorlati, de fontos kérdésről, mint amilyen például a fesztiválidőpontok összehangolása. (Csak egy példa: nem keveseknek okoz gondot, hogy ma kezdődik a kisvárdai színházi fesztivál, holott még nem ért véget a POSZT – igaz, egy héttel később kezdődött a szokottnál, így adódott az összecsúszás.) Páva Zsolt, Pécs polgármestere leszögezte, hogy a fesztivál éppen úgy Pécshez tartozik, ahogy például Miskolchoz a maga Operafesztiválja, vagy Szegedhez a Szabadtéri Játékok, és azt is, hogy a város vezetése támogatja Márta István elképzeléseit. A szakmai kérdésekbe nem kívánnak beleszólni, a Zsolnay-negyed elkészülte pedig a fesztivál szempontjából is fontos előrelépés lesz, jelentősen javít majd a színpadkínálaton. Stenczer Béla fesztiváligazgató elárulta, hogy most, az utolsó előtti napon már kezd egy kicsit fellélegezni, de bizony voltak mélypontok, a június 14-i nap például rémálmaiban se jöjjön elő, és voltak az abszurditás határát súroló adminisztrációs akadályok, mint például amikor egy évek óta üresen álló épület kirakatában szerettek volna egy installációt elhelyezni, és ehhez egészen miniszteri szintig kellett elmenni. Csizmadia Tibor, a Magyar Színházi Társaság elnöke elmondta, hogy a tavalyi tervekből már van, ami megvalósult, mint az, hogy hárman válogattak, vagy a külföldi delegáció bevonása. A sértődések, félreértések elkerülése végett fontosnak tartaná annak dokumentálását, nyomon követhetőségét, hogy a válogatók mit néznek meg. És hogy valóban a válogatás és annak mikéntje a viták gyújtópontja, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy itt is e körül a kérdés körül alakult ki némi polémia Csáki Judit kritikus és Márta István között. Utóbbi ugyanis azt kérte a jövő évi válogatóktól, hogy „lehetőleg” egy színháztól, egy rendezőtől csak egy előadást válasszanak, Csáki Judit szerint viszont ez nem fér össze azzal, hogy a POSZT-nak mégis csak a legjobb előadások fesztiváljának kellene lennie. Feltette azt a kérdést is, hogyan került be hirtelen a jövő évi válogatók közé egy negyedik tag (Bicskei István), és a választ, hogy a Teátrumi Társaság és a Vidéki Színigazgatók Egyesülete kérésére, úgy értékelte, Pécs nem azt érdemli, hogy a fesztiválból az ennek is engedek egy kicsit, annak is valamennyit elv alapján „népfrontos cucc” legyen, ahol nem a minőség az elsődleges szempont. És már ott is voltunk a a politikánál, mert „ne tegyünk úgy, mintha a szakma megosztottságának nem politikai alapja lenne” – ahogy Szűcs Katalin Ágnes fogalmazott, hozzátéve még azt is, hogy legalább meg kellene próbálni, hogy a POSZT kizárólag szakmai alapon működjön.
Hát itt tart most a „jövő előkészítése”, mindenesetre a nap további programjai közül saját, egyszemélyes válogatásként először egy Kossuth téri, a délutáni forróságban is árnyékos teraszt választottam egy jó adag bazsalikomos limonádéval, ahonnan kiválóan rá lehetett látni A Tánc Napja címet viselő rendezvénysorozat bevezető programjára, a „táncoló szobrokra”, amin azt kell érteni, hogy a táncosokat mozdulatlanná merevedett állapotukból a nézőknek kellett a saját táncukkal kimozdítani. Majd este az Ifjúsági Házban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem mozgásművészeti szakos hallgatóinak Egy lakodalom története című előadását néztem meg (rendező-koreográfus: András Lóránt), és ez a nap legjobb választásának bizonyult. (Azok a szülők, akik nyolc-tíz év körüli gyermekeiket hozták el az erotikában korántsem szűkölködő előadásra, ahonnan aztán úgy félidő tájt távoztak, biztosan nem így gondolnak a saját választásukra.) A jeleneteket nézve az jutott eszembe, amit a verses drámáról szóló beszélgetésen kérdezett az egyik dramaturg: hogy akkor a vers, ha jó, egy közhelyes drámából művészetet teremt? Továbbgondolva: a tánc, ha jó, életünk olyan „banális” örömeiből és fájdalmaiból, mint a szeretet, vágy, vonzás és taszítás, rivalizálás és megcsalás, művészetet teremt? Hát persze, felelték ott, hát persze, feleltem itt magamnak, a mind hangütést, mind táncműfajt tekintve széles skálán mozgó előadást nézve.
Egy hosszú nap hosszúra nyúlt beszámolóját olvashatták, de ígérem, holnap a búcsú sokkal rövidebb lesz.
Képösszeállítás: Szkárossy Zsuzsa
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.