Hogyan kapott nevetőgörcsöt az író?

"Ha olyan darabról van szó, ami már számtalanszor bizonyított, akkor is kíváncsi vagyok, hogyan nyúltak hozzá" - mondja Tasnádi István a Finitóról, amelyet a Csíkszeredai Csíki Játékszín mutatott be Kisvárdán. A mai összeállításunkból megtudhatják, hogyan kapott nevetőgörcsöt az író, és a szakmai beszélgetésről készült rövid összeállításban kiderül, hogyan fogadták a rovatunkban már ismertetett  Eastwicki boszorkányok c. előadást és A falu rosszát. 

Tasnádi István a Finitóról

„Szerettem volna korábban is megnézni az előadást, de Csíkszereda messze van. Ha olyan darabról van szó, ami már számtalanszor bizonyított, akkor is kíváncsi vagyok, hogyan nyúltak hozzá. Különösen, hogy tudtam, van itt egy alapvető dramaturgiai beavatkozás, hiszen kényszerűségből kihagyták az anyós szerepét. Csomó újdonság van benne számomra, ami nagyon jó volt. Csak a műsorfüzetet láttam előtte fotókkal, amiből nem derült ki például az, hogy ennyire jó a díszlet. Hogy a dobozokban mennyi gondolat van, mennyi teret képesek kialakítani belőle.

Tasnádi István

Fotó: kultúra.hu

A színészek mondták, hogy Frunza ért magyarul és azt mondta nekik az elején: ez egy „szövegdarab” és a szöveg van elöl. A magyar rendezések általában többet bíznak a szövegkomikumra, itt azért mindig meg voltak fejelve a poénok egy gesztussal vagy egy képpel, ami nagyon jót tett nekik. Frunzának gyakran elszáll az agya és a dekonstrukcióból kijön valami nagyon izgalmas vagy pedig szétejti az egészet. De erre egyik se jellemző. Az azért látszik, hogy ő a show részeknél van igazából elemében, mert az például elképesztő, amikor behozzák a tehenet és rodeózik rajta az énekesnő, miközben a gyászéneket nyomja. Akkor sírtam a röhögéstől. Rengeteget nevettem, mert vizuális gegek kísérték a poénokat. Amikor Blondin a költőtől megkapja a Cserbenhagyásos álmodozás című verset és hirtelen a hatása alá kerül, elkezdi szavalni és addig ismételgeti, amíg az övé nem lesz és aztán átöleli a költőt, az egy nagyon szép új gondolat, amit eddig senki nem csinált azelőtt.

A showműsor nem fővonala a darabnak, hiszen az csak a második rész végén jelenik meg. Amikor írtam, egyébként magam is azt gondoltam, hogy kevésbé lesz időtálló, de a tévé és ez a sok mocsok még akkor is itt lesz velünk, amikor már talán színház sem lesz. Szívemből gyűlölöm ezt a világot, mert óriási veszélyt jelent az emberekre, amiről egy értelmiségi nem beszél, mert még az is méltóságon aluli lenne. És akármilyen egyenlőtlen a harc, dolgunk ezt felmutatni. Fontos nem úgy beszélni mai problémákról, hogy eleve el tudja utasítani a néni a kiskosztümben. Miközben nevet, észrevétlenül lásson egy történetet arról a világról, amiben ő is él. A csíkszeredai igazgató mesélte, hogy az évad közönségszavazásán ez az előadás nyert, pedig mindig az operett szokott. Jó volt érezni, ahogy már az első jelenetben megtört a nézői bizalmatlanság, ami törvényszerű, ha egy számára ismeretlen darabról van szó. Ez egy moliére-i stílusú verses szöveg, amitől a néző először zavarba jön, de aztán ráismer, hogy ezek az ő szavai, fordulatai, és az első felszabadító nevetésnél átszakad a gát, és odaadja a bizalmát. Itt nem éltek vissza a nézői bizalommal, ezért nagyon jó este volt nekem.”

Lejegyezte: Szepesi Krisztina

Demeter Kata: Az infernális előadásról és a (nem)létező népszínműről

A szakmai beszélgetéseken kezd helyreállni a mérleg a fölösleges tiszteletkörök és a hasznos és érvényes hozzászólások között. Kicsit hízelegtünk – bár nem akartunk – Tasnádinak és Hernyáknak, aztán az Eastwicki boszorkányok kapcsán az első dolog, amit leszögezett a beszélgetés vezetője, hogy az előadás szereplői nem magyarok, „nálunk elpusztulnának, az hótziher”. A három „szociológiailag deprimált szinglimodellt” formáló nőalaknak reális vágyai vannak. Ebben megegyeztek a beszélgetés résztvevői, abban viszont már kevésbé, hogy mennyire akarják ezeket igazán megvalósítani és mennyire a világ hibája, hogy ez nem jön össze nekik. Kicsit csehovian moszkvás a dolog. A dörgedelmes erkölcsi bosszú története ez? Az elfajult világon való megtorlás, úgy, ahogyan a műsorfüzetben „ígéri” a rendező? Az előadások elkészülése előtt „összehadovált rendezői nyilatkozatok”– fogalmazott Nánay – sokszor elcsúsznak az elkészült előadás mellett, ő személy szerint nem is szokta elolvasni őket. Jelen helyzetben is félrevitt az értelmezésben. Többen egyeztek véleményében, hogy az előadásban szó sincs morális, mély dolgokat feszegető tartalmakról.

Nánay szerint nincs komolyan véve semmi, mindenki karikatúra. Ez egy szórakoztató bohózat – a nézők reakciói is ezt bizonyították –, ami lehetőséget ad az egyébként zseniális, briliáns színészeknek a kibontakozásra. Felmerült még a tér problémássága, hogy már az első pillanatban lelövi a poént, első perctől tudjuk, hogy pokolban vagyunk, szinte tudjuk, hogy mi fog történni. Sokan nehezményezték, hogy a vetített jelenetek nincsenek igazán összekapcsolva a játékkal. Proics Lillát megzavarták a képkockák, Nánayt nem zavarták, mert nem látta őket. Perényi meg értette a mögöttük levő szándékot, de nem hagyta megzavarni magát. Inkább nem nézett oda.

A falu rosszáról Budai Katalin egy vallomással kezdte a beszélgetést. Elnézte az előadás kezdési időpontját, negyedórás késéssel ért csak a várba. Ezzel nem is lett volna baj, ha nem épp Magyar Attilába botlik, így már fel sem merülhetett a dolog elhallgatása. Kicsit hízelegtünk a Tanyaszínháznak is – bár feltehetőleg ezt sem akartuk – aztán kezdődhetett a Beszélgetés.  

Hajdú Tamás (A falu rossza)

Miután kiveséztük, hogy mi is ez a Tanyaszínház, kiknek készül és hogyan, végeláthatatlan bizonyítványmagyarázásba kezdett mindenki. Proics Lilla vs. mindenki más. Szociológiai pozicionáltság van-e benne? Egyáltalán kell-e legyen? Létezik ez a műfaj vagy sem? Egybehangzó vélemények voksoltak amellett, hogy igen. A nézők reakciója is emellett szólt. Nem kell a dolgokat érfelvágósan tálalni, épp elég az, ha úgy távozik a néző, hogy életkedvvel van tele. Mint kiderült, Magyar Attila a kijáratnál vigyázott az előadás „sikerére”. Csak merte volna valaki elhagyni a nézőteret! De nem is akarta. Működő, szerves, energikus, kidolgozott, elaborált formanyelvvel, kifinomult mozgásvilággal és borzasztó nagy energiákkal dolgozó előadás. Mert a Tanyaszínház nem bukhat meg!

A Kisvárdai Lapok - 2011. június 20.-i számából válogattunk

Tovább a teljes lapszámhoz >>>

Fotó és forrás: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja