Egy magyar álma Gagarin űrrepüléséről

Csodálatos képzeletvilágú, folyamatosan megújuló színpadi invencióval bíró előadás – írja a Mesés férfiak szárnyakkal című debreceni előadásról Jean-Pierre Thibaudat, a neves francia fesztiválszervező és színházkritikus a Rue89 című internetes újságban.

Három kamasz, akik az űrbe vágynak

Ötven évvel ezelőtt, 1961. április 12-én Gagarin lett az az ember, aki először repülte körbe a Földet. Távol a szokványos megemlékezésektől, amelyekből nincs hiány, ez az esemény termékenyítően hatott egy nagy magyar színházi emberre, Vidnyánszky Attilára.

Debreceni színházi társulatával – ugyanazzal, amellyel Valère Novarina színre vitte Képzeletbeli operett című darabját, amelyet az évad elején láthattunk az Odéonban – létrehozta Mesés férfiak szárnyakkal című egészen különleges előadását dokumentumokból, egy legendából, valamint improvízációkból. Néhány hónappal ezelőtt mutatták be Debrecenben. Ott jártunk mi is.

Az előadás cselekménye több párhuzamosan futó történetből fonódik össze :

a főszál a három orosz űrhajós, Gagarin, Tyitov és Nyeljubov története, akik kamaszkoruk óta arról álmodoznak, hogy egyszer majd repülni fognak;

a másik, a hozzájuk vezető szál, a mérnököké, akik kidolgozzák az űrrepülő szerkezeteket, és akik Gulágon végzik életüket, valamint Konsztantyin Ciolkovszkijé, a rakéták atyjáé, aki egy új emberiségről álmodik ;

és a hatalom szála, először Sztálin, majd Hruscsov személyében.

A negyedik király és Leonardo da Vinci mint meghívott sztárvendég

Ellenpontot képez pedig egy történet, amelyre Vidnyánszky Attila mondhatni véletlenül bukkant rá, de amely végül az előadás gerincét alkotja : a negyedik király orosz legendája.

Egy csillag leszáll, hogy mutassa az utat a kiskirálynak. Az felugrik lovára, és mindent elhagy, hogy kövesse, de útközben időről időre megáll, hogy segítsen a szegényeken, addig addig, míg a csillag egyszercsak kihúny. Ezután kóborlásai közepette gályarab lesz a királyból. Végül Jeruzsálembe ér. Itt lát három keresztfát, és felismerve a középsőre feszített embert, ráébred, hogy útja nem volt hiábavaló, és nem is érkezett túl későn.

Egy másik visszatérő elem, egy festő, aki inkább szellemeket fest, semmint embereket, és akiből egy jelenet erejéig Leonardo da Vinci lesz, akinek repülőszerkezete átvonul az előadáson, mindebből pedig kibontakozik egy meglepő párbeszéd da Vinci és Sztálin között.

Itt kell megjegyeznünk, hogy nagyon erősen zenei előadásról van szó. A király történetét énekelve adja elő egy fiatal lány, miközben magát a királyt egy színész alakítja, aki meglepetten, sőt szinte hallucináltan néz a külvilágra (a nézőkre). Orosz dalok az egyiptomi halottas könyv zsoltárainak szomszédságában, és egy harmonikás (Pál Lajos – ugyanaz, aki Novarinával is dolgozott) végigkíséri az előadást elejétől a végéig.

Az űr meghódításának elmesélése néhány szál madzag segítségével

Így felsorolásszerűen összefoglalva, komplikáltnak és zavarosnak tűnhet az egész. De semmi ilyesmi nincs benne. Az előadást szép egyszerűség jellemzi, és ebben Vidnyánszky Attila invenciózus és mesteri rendezése nagy szerepet játszik.

Valamennyi színpadi eszköz Ikarosz álmának metaforáit sugallja, amely álom minden gyermekben megvan, tehát a három jövendő űrhajósban is, akiket minden, ami repül, lenyűgöz, és akik keresik a módját, hogyan repülhetnének ők maguk is. De minden repül ám, még a harmonikás sapkája is.

Nagyon szép, hogy a repülő ember e modern eposzának elbeszéléséhez Attila a legarchaikusabb eszközöket használja (például a két mérnök egyben kovács is), a legegyszerűbbeket, a legkönnyebbeket, mint amilyen a papír, a vásári luftballon, a tollak.

A közönség – száz ember – a debreceni színház 13 méter átmérőjű forgószínpadának felén elhelyezett emelvényen ül. A színpad lassan forog egyik vagy másik irányba, kis életszigeteket felfedeztetve a nézőkkel: az űrhajós kiképzőközpontba, a mérnökök lakásába stb. láthatunk bele. Semmi naturalizmus, minden mintha összebarkácsolva lenne (bizonyos szempontból Vidnyánszky Attila engem Matthias Langhoff-ra emlékeztet).

Sztálin és az égitestek mérnökei

Sztálin egy magas őrbódén áll. Messzilátóval felfegyverkezve vizslatja a világot, és szüntelenül hívja telefonon mérnökeit, hogy megtudja, hol tartanak, hiszen elsőnek kell lenni, meg kell előzni az amerikaiakat.

1953-ban, amikor Sztálin meghal, a terv még nem teljesedett ki. De, jó színészként, halála után is tovább él az előadásban – ahogyan sok ex-szovjet fejében is.

Az űrhajót egy építés alatt álló hajótest jeleníti meg, amely a színház nézőterén van felállítva, a földszinti széksorok fölött, amelyek ily módon hajófenékként szolgálnak. A nézők feje felett két különös harang lóg elektromos vezetékekből, amelyek csillagos éggé változnak. Csodálatos kép.

Az előadás befejezése megrázó erejű: láthatjuk, amint a három űrhajóst beöltöztetik a repüléshez, alufólia-szkafanderekbe, melyeket a két kékruhás szovjet varrónő szemünk láttára szab ki. Közeledik a fellövés órája, a két űrhajósnak, akik végül nem repülnek fel, letépik az öltözékét. Marad Gagarin, szkafanderéből előbukkanó babaarcával. Elindul, széttárja kezeit, és füstben meg Arthur Honneger szerű csillagközi hangok közepette elrepül a hajótest felett. Majd visszatér a földre egy hajókötélen lógva a levegőben.

Gagarin beszél barátjához, Tyitovhoz, szól neki, hogy nagyon szeretne már lejönni.

Az előadás úgy fejeződik be, ahogyan elkezdődött : Gagarin odafordul a lányhoz, majd hátra megy.

Egy év próba és az előadás felrepül

A próbák több mint egy évig tartottak. Eleinte, másfél hónapon keresztül Attila és a színészei csak beszélgettek, dokumentumokat olvastak együtt, melyeket nagyrészt Moszkvából gyűjtöttek be, némelyiket az interneten találták. „A színészeket megtermékenyítette ez a történet" – mondta nekem Attila.

Némelyik jelenet valós tényekből indul ki :

A levél, amit a három kiválasztott űrhajós kap, ugyanaz, amit a valóságban is fel kellett olvasnia a felrepülő kozmonautának;

A bajkonuri robbanás sokáig eltitkolt drámája, amelyben kétszázan vesztették életüket;

Gagarin kiválasztása, aki nem a legtapasztaltabb volt hármójuk közül (az Tyitov volt), de azért került rá a sor, mert a másik kettő nevével probléma volt : az egyiké nem orosz volt, a másiknak pedig a jelentésével volt baj.

Nem tudom, hogy ez a csodálatos képzeletvilágú, folyamatosan megújuló színpadi invencióval bíró előadás – amely megérdemelné, hogy az egész világot beutazza – eljut-e majd Franciaországba egy napon.

(fordította: Rideg Zsófia)

*

A RUE 89 volt az internetes újságok egyik úttörője Franciaországban. Rendkívül széles skálán mozog, független és szabad tájékoztatást nyújt hazai és nemzetközi politikai, gazdasági, kulturális eseményekről. Havonta egyszer nyomtatott formában is megjelenik. Jean-Pierre Thibaudat a Libération egykori tudósítója „Théâtre et Balagan" címmel külön kulturális rovatot vezet, amely elsősorban a kelet-európai színházi előadásokról tájékoztatja a francia közönséget, de közben naprakészen reagál a hazai színházi életre is. A neves színházi kritikus az idei DESZKA Fesztivál meghívott vendége volt, a beregszászi társulat pedig az ő javaslatára került a májusi Passages Fesztivál műsorára két Vidnyánszky Attila rendezéssel (Három nővér, A szarvassá változott fiú).

Linkek:

„Ces merveilleux hommes ailés": un Hongrois rêve le vol de Gagarine

Jean-Pierre Thibaudat a 2011-es DESZKA Fesztiválról