A mai összeállításunkban folytatjuk a fiatal színészeket bemutató sorozatunkat, illetve a zenés színház mibenlétéről is szót ejtünk. "Becsapós műfaj ez, hiszen van néhány olyan hatáseleme, amely minden esetben tuti siker" - mondja Nánay István.
Záróteremben a mesterisek
A 2009-ben Kolozsváron végzett színis évfolyam néhány tagja, Imecs Levente, Csepei Zsolt és Visky Andrej az alapképzés befejezése után megalapította a Váróterem Projekt színházi társulatot, melyet a mesteri tanulmányaikkal párhuzamosan működtetnek. Vetési Nándor – volt évfolyamtársuk – rögtön az alapítás után, míg Molnár Margit egy év múlva, a sepsiszentgyörgyi M-Stúdiótól visszatérve csatlakozott a csapathoz.
Azóta több adminisztrációs és technikai munkatárs is hozzájuk szegődött. A tagok itt-ott dolgozgatnak, legtöbben a kolozsvári Puck bábszínháznál... De elsődleges fontossága számukra a Váróteremnek van. A társulat eddig három előadást hozott létre. Az Ismered a Tejutat? címűt a tavalyi kisvárdai fesztiválon láthatta a közönség, ezt a színészek maguk rendezték. Az előadás két feltámadt emberről szól, akik kapnak még egy esélyt, hogy újrajátsszák az életüket. Az ő történetükkel párhuzamosan fut egy másik szál, ahol a két hullamosó igyekszik kitörni a hétköznapok szürkeségéből. Az előadás szuggesztíven világít rá a beilleszkedni képtelen, helyüket nem találó emberek problémájára. Második bemutatójuk a Sorsjáték (Faites vos jeux!) évfolyamvezető tanáruk, Hatházi András rendezésében.
Sorsjáték - a második bemutató
Az előadás Robert Cohen amerikai színházi szakember úgynevezett tartalom nélküli párbeszédein alapuló improvizációs játék, melynek a közönség aktív részese, döntően befolyásolja a színpadi történéseket, így igazán izgalmas élményben lehet része. Legutóbbi bemutatójuk egy gyermekelőadás volt, Lázár Ervin Szökevény szeplők című meséje alapján. Az előadás érdekessége, hogy a darab huszonegy szereplőjét mindössze ketten játsszák, egy 1x1x2 méteres forgó dobozban.
A Váróterem Projekt következő előadása október végére várható. A színészek nemcsak tervezik, de írják is és rendezik. Témája a kolozsvári egyetemista élet, a diák-lét és a bürokrácia mindennapos harca, a város. Mindez sajátos megvilágításban, sok humorral és élő zenével. Egyelőre ennyi biztos. Részleteket iskolakezdéskor.
De, hogy addig se unatkozzanak, kitaláltak még valamit a várótermesek: augusztus 19-én Kolozsváron megkísérlik lejátszani a Sorsjáték tizenkét órás, szabadtéri változatát, melyben bevallásuk szerint „a bukás lehetősége hatványozottan benne van”. Már csak ezért is érdemes figyelemmel követni a kísérletet. A idei fesztiválon anyagi okok miatt sajnos nem tudnak jelen lenni, viszont ha túlélik a maratoni kísérletet és a nyári kánikulát, akkor jövőre biztosan itt lesznek.
Cs. Zs.
Nánay István: Határvonalak
Mi, kritikusok (úgy általában) meg lettünk szólítva. Tegnap, a Finito szakmai vitájának vége felé Schlanger András, színész-rendező barátom örömét fejezte ki amiatt, hogy Csíkszeredában a közönség nem a Csókos asszonyt, tehát egy operettet, hanem Tasnádi István mai témájú verses darabját tartotta az évad legjobbjának. Ezzel azt a véleményét látta igazolódni, hogy nem műfajok, nem a művész- és a szórakoztató színház között húzódnak határok, hanem a jó és a rossz színház között. Véleménye szerint a hamis szembeállítás egyik, ha nem legfőbb okozói a kritikusok, akik fensőbbségesen, s sznobisztikusan elhatárolódnak a szórakoztató műfajoktól.
A körterem nyilvánossága előtt jeleztem: ez ügyben mélyen magamba nézek és önvizsgálatot tartok. Jelentem, megtörtént, s az eredmény: rám ez a megállapítás nem vonatkozik, én ugyanis szeretem a zenés színházat, a bulvárt, az intellektuális kihívást jelentő alternatívot, a gyerek- és bábszínházat, meg minden féle egyebet is. Persze, mindegyiket akkor, ha jól van megcsinálva. Tehát egyetértek Schlangerrel. Ám az eset mégsem ilyen egyszerű. Este ugyanis láttuk a Csókos asszonyt, tehát akár a csíkszeredai nézők, magunk is szavazhattunk – legalábbis képletesen. Bevallom, én szintén a Finitóra voksolnék. Miért döntenék így? Másként: vajon hol vannak a tényleges határvonalak? Maradjunk a zenés műfajnál, s ha már a példánk operett, hát annál.
Becsapós műfaj ez, hiszen van néhány olyan hatáseleme, amely minden esetben tuti siker. Az ismert zene, a kiszámítható történet, a nem túl bonyolult karakterek, a poénok akkor is hatnak, ha csak félig vagy annyira sem gondosan van a darab színpadra állítva. A közönség nagy része azt is megbocsátja, ha a színészek kevésbé jól tudnak énekelni vagy táncolni, ha a rendezés a minimális szakszerűségre sem törekszik, ha az estélyen nincs úri közönség, ha pompa helyett csupán jelzett díszletre futja, mert a néző élvezni akarja a muzsikát, a színészekkel együtt akarja dúdolni a slágereket, és várja a happy endet – egy rövid ideig felhőtlenül boldog szeretne lenni.
De ugyanilyen boldog akkor is, ha szakmailag maximálisan igényes produkciót láthat, sőt, akkor is, ha a várt élményen túl valami csavar, valami plusz is járul az előadáshoz. Ha kiderül, a rendező és a színház nem csupán kipipálja a szórakoztató igény teljesítését, hanem valamit gondol is arról, hogy mi az, amit e műfaj ma egy adott közönségnek jelent, s hogyan lehet korszerűen, azaz érvényesen közvetíteni valamit, egy gondolatot, egy életérzést egy zenés műben. Mint ahogy ezt tette – mint láthattuk – a Vajdasági Tanyaszínház. Paradoxonnak hat, hogy nehezebb a zenés, a szórakoztató műveket színpadra vinni, mint a súlyos tragédiákat, de az előbbinél olyan kötött formák vannak, amelyek egyrészt nagyon könnyen válnak üres klisékké, másrészt újításuk sok-sok fantáziát, leleményt és invenciót kíván. Egy klasszikus dráma nagyobb teret ad az önmegvalósításnak, a szöveg átértékelésének, az aktualizálásnak, azaz a művészi fogalmazásnak, vagy gyakrabban a művészkedésnek. A látszattal ellentétben tehát a zenés mű korszerű színpadra állítása az igazi kihívás. Kevesen birkóznak meg vele. S a kritikus – jelen esetben én – nekik drukkol.
Tovább Tasnádi István, a Finito c. darab írójának véleményéhez a csíkszeredai előadásról>>>>
A Kisvárdai Lapok - 2011. június 21-i számából válogattunk.
Fotó és forrás: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.