Szombaton zárult a Kisvárdai Fesztivál, melyről naponta tudósítottunk. Ha olyan töménységben néznénk előadásokat, mint ahogy ezt Kisvárdán Nánay István tette, akkor sem biztos, hogy észrevennék, hogy érdekesen kopírozódnak egymásra ötletek, megoldások, gesztusok az egymást követő produkciókban. Az már valószínűleg többeknek is feltűnne, hogy minden második előadásban előfordul részegség, vagy éppen ez az állapot áll a cselekmény középpontjában. Mai összeálításunkban Nánay a gesztusok kérdését boncolgatja, elolvashatják Czajlik József és Puskás Zoltán lánckérdését, végezetül bemutatkoznak a Kisvárdai Lapok szerkesztőmunkatársai.
Lánckérdés
Czajlik József válasza (a Kassai Thália Színház újonnan kinevezett igazgatója) Nánay István zsűritag kérdésére:
Mindenképpen szeretném, ha Kassa visszakerülne a vérkeringésbe, és a színház visszanyerné régi súlyát. Ebben az évadban tervezünk egy közös szlovákmagyar előadást a Kassai Szlovák Állami Színházzal együttműködésben, a Kacor királyt mutatjuk be, de ez nem mesejáték lesz, a mese csak a történet alapját képezi. Az előadás egyik része magyarul, a másik szlovákul megy majd. 2013-ban Kassa lesz Európa Kulturális Fővárosa, ami nagyban segíti a kulturális közeledést és együttműködést.
2013-ban Kassa lesz Európa Kulturális Fővárosa
Czajlik József kérdése Puskás Zoltánhoz (Újvidéki Színház igazgató): Szerinted van-e annak realitása, hogy összehozzunk valamit veled Kassán, akár koprodukcióban is?
Puskás Zoltán válasza:
Nem tudom, hogy híve vagyok-e a koprodukciónak, mert két ember nem feltétlenül gondolkozik ugyanúgy a színházról, nem feltétlenül beszéli ugyanazt a színházi nyelvet. Az együttműködés létrejöhet, de a siker már nem biztos. Még nem próbáltam, de nem is zárkózom el tőle. Azt viszont mindig kihívásnak, újabb állomásnak tartottam, hogy egy idegen társulattal dolgozzak.
Nánay István: Gesztus-klisék
Nánay István
Ha olyan töménységben nézünk előadásokat, mint ahogy ezt Kisvárdán tesszük, érdekesen kopírozódnak egymásra ötletek, megoldások, gesztusok. Például a Portugálban Retek az indulatát azzal fejezi ki, hogy nagyot sóz a falra. Ugyanígy tesz Anna Petrovna a Platonov harmadik felvonásában. S még néhányan más előadásokban is, csak nem a falat püfölik tenyerükkel, hanem az asztalt, a szekrényt vagy egyéb sík felületet.
A válogatás úgy hozta, hogy minden második előadásban előfordul részegség, vagy éppen ez az állapot áll a cselekmény középpontjában. A részeg ember alakítása mindig színészi és rendezői kihívás, hiszen részegség önmagában és általában nem létezik, a részegségnek fokozatai vannak, s egyénenként változó árnyalatai. A színpadon mégis többnyire egyen-részegeket látni. Az első korty után már kásásan beszélnek, a második után dülöngélnek, a harmadik után már elhasalnak, okádnak vagy vizelnek. Az evés-ivásnak is kialakultak a sémái: a magyar színpadon iváskor a poharat, csészét, kupát kiürítésük után erősen, koppantva verik az asztalhoz, az evés pedig az esetek 90 százalékában falást jelent.
A fesztivál-előadásokban a nemi vágy gerjedésének visszatérő gesztusa a női fehérneműk szagolgatása, a közeledés jelzésére a nők fenekének csapdosása, vagy a férfiak nemi szervének fogdosása szolgál. A tétovaság, a bizonytalankodás leggyakoribb jele, ha a szereplő tipeg, a férfias magabiztosságé a rugdosás (a Platonovban Grekova, illetve Cseresznyéskertben Lopahin és Trofimov, hogy csak a csütörtöki előadásokból szemelgessek).
Mindez csupán elenyésző hányada azoknak a visszatérő gesztusoknak, amelyeket napról napra tapasztalhatunk, s amelyek jelzik: általános színjátszást látunk. Egyértelműbben fogalmazva: ezek a jelek valószínűsítik, hogy az elemzéskor, a rendezői koncepció kialakításakor, a próbafolyamatban valami nem stimmelt, az elmélyült munka elmaradt. Ebbő következően az alakítások részben vagy egészében felületesek lesznek, s az előadás a nézőket nem állítja bonyolult befogadói helyzet elé.
Természetesen minden korszakban kialakultak azok a gesztusnyelvek amelyek biztosították a színpad és a nézőtér közötti áramkör létrejöttét A színháztörténet azt mutatja, hogy a gesztusnyelv – csak úgy, min minden nyelv – állandóan, de nem folyamatosan változik: hosszú kanonizálódás korszakok és lassú újító időszakok váltják egymást. Példáim is egyfajta kanonizált jelhasználatra utalnak, amely mögött azonban az igénytelenség és a tartalmatlanság húzódik meg.
Ellenpéldaként: mennyire másról van szó, mondjuk, A velencei kalmár és A kisinyovi rózsa két, látszólag hasonló gesztusánál! Az előbbinél az Antoniót játszó Mátray Lászlónak van egy jellegzetes, felvetett állú, merev fejtartása, amely önmagában is pontosan jellemzi a figuráját, de amikor arcát lassan elfordítja és valakire rápillant, az szavak nélkül is beszédes. Az utóbbinál egy adott pillanatban a négykézlábra ereszkedett, kifacsart testű Mészáros Árpádot a színpad előterében fonalakkal behálózzák és lekötik. A színész hosszan, szinte mozdulatlan létezik ebben a pózban, de amikor elfordítja a fejét, e mozdulatban és az ezzel együtt változó arckifejezésben egy sors jelenik meg.
Mészáros Árpád - A kisinyovi rózsa
Fotó: Molnár Edvárd
A Kisvárdai Lapok munkatársai
Demeter Kata: Csíkszeredai vagyok, Kolozsváron élek, és most államvizsgázom művészettörténetből. Ezen kívül teatrológiát végeztem, ezért (is) színházi kritikákat írok.
Fazakas Márta: Egy székelyföldi kisvárosból elindultam Kolozsvárra, ahol filozófiát tanultam, majd kicsit nyugatabbra, Nagyváradon telepedtem le. 2007-től a váradi színház Szigligeti Társulatának irodalmi titkára vagyok.
Kovács Dezső: Budapesten élek. A Kritika című lap szerkesztője, kritikus vagyok.
Köllő Katalin: A kolozsvári BBTE teatrológia szakán végeztem. A kolozsvári Szabadság napilap szerkesztője vagyok, a kultúra rovat vezetője.
Markó Róbert: Teológiát, filozófiát, magyart és pszichológiát tanultam. Színházi írásaim mellett a Kortárs Drámafesztivál Budapest munkatársa vagyok, angol és német nyelvből drámákat fordítok.
Mészáros Csilla: A szegedi egyetemen végeztem magyar szakon, színháztudományi szakiránnyal. A békéscsabai színháznál gyakornokoskodtam egy évig, jelenleg a Bárka Színház Hajónapló Műhelyében tanulok.
Sebestyén Rita: Dramaturgiát, angolt és színházesztétikát tanultam és tanítottam. Sokáig dolgoztam dramaturgként. Kutató és író lettem. Budapesten élek.
Selmeczi Bea: Dolgoztam a Filmkultúrában, a Magyar Hírlapban és a Népszabadságban, jelenleg a Vasárnapi Hírek állandó színházi kritikusa vagyok, publikálok a Színházban, valamint az Exindex képzőművészeti folyóiratban. Néhanapján dramaturgkodom.
Szkárossy Zsuzsa: Fotózom.
Szepesi Krisztina: Színikritikus vagyok és koreográfus, a Pesti Műsornak dolgozom.
Varga Anikó: Kolozsváron teatrológiát, Pesten esztétikát tanultam, majd Pécsett irodalomtudományi doktori iskolába jártam. Színikritikákat és színházi esszéket írok.
Zappe László: Színikritikus. Az ELTE magyar-orosz szakán végzett, sokáig a Kritika főszerkesztő-helyettese volt, mostanában főleg a Népszabadságnak ír.
Zsigmond Andrea: Kolozsváron, a BBTE Színház és Televízió Karán vagyok tanársegéd. Írok irodalomról és színházról; szerkesztek, leggyakrabban fesztivállapot. Lassan minden erdélyi folyóirathoz van valamilyen közöm.
Tovább a Kisvárdai Lapok 2011-es és korábbi lapszámaihoz>>>
Fotó és forrás: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.