Színészosztály szerelembe esni?

Reggel fél 4. vagy ahogy vesszük. de mostmár nem halogatom tovább: New York ..., Európa. Neeeeeeeeemondjanekem senki! Ugyanolyan koszos, ugyanolyan hangos, ugyanolyan tégla [sőt!], és hát emberek laknak itt, nem ufók... Na jó. találkoztam néhány élő karikatúrával is [egy negyvenes szőke Donald-kacsa terelgetett a buszon, nála sokkal talpraesettebb tízéves lányokat, az egyik metrón pedig - nem azon amelyikre fel kellett volna ülnöm - Elmer Fudd mellett utaztam. jelmezben volt, erdészruhában!].

Szóval, néhány .. néhány .. néhány dologtól eltekintve NewYork egész európai, mitöbb, nagyon Balkán. Mmm, nem: annyira európai, hogy az már balkán.. inkább széthúz a két pólus. Első pillanattól kezdve. A reptérre megérkezve - a kifutópályák közepét jelző led-lámpáktól eltekintve - semmi különbséget nem fedeztünk fel Ferihegy és a JFK között.

Most már szépen sorban hámozzuk róla a rétegeket - ahogy ő is rólunk. Hatodik napja bomlik elénk NewYork, és még semmit nem mondtam. Csak éreztem.

Nem tudok szemüveg nélkül járni a városban, sajnos.. állandóan azt elemzem, mi ez a furcsa hangulat, ami elfog, ahogy ezek között a hatalmas téglaságok között mászkálok. Mintha sütne a fölényük. Azoknak az európai polgároknak a gondolkodása, akik egyszercsak nekifogtak megteremteni az 'Újvilágot'. Akiknek egyszercsak kevés lett Európa. Mosolyognak rám ötven, száz méter magasból, a tökéletesen szabályos téglalap alakú Central Park hatalmas tölgyfái mögül, hogy igen. Megcsináltuk. Áll, és tökéletes.

A másik pólus a természet. És ő mégjobban mosolyog, csak nem a park fái közül, hanem a járdán lakó szemeteskukák mögül. De csak épphogy a farkát látom... (gyorslábú kis jószág).

Dehát, mindez a minden, ez mind habzsolható!, gyönyörű, nyugodt és erőteljes. Ma haraptam bele először igazán.      

...Kenny Garrett koncert.. igaz, hogy a vége, sőt annak is az utolsó pár perce [mert ismét, megintcsak, újból lemaradtam], de akkor is. Jó volt, és kell még!

Megyek és folytatom.

[Kelni kellene már, de ha ébren maradtam, megnézem a napfelkeltét.]

Jóéjszakát.

Az osztály épp a washingtoni buszjáraton ül, fülekben zene. Mindenki végigaludta az út első felét, mivel elég korán kellett kelnünk. Tegnap egy fantasztikus new-yorki jazzclubban voltunk, hamisítatlan jazzt hallgattunk hamisítatlan környezetben, az üvegablakokban NY fényei, szóval tényleg mint a filmekben.
3 napra megyünk Washingtonba, majd egy éjszakára visszatérünk a new yorki "krishna-vendégházba" (a szerk. titkos infoja: jógáznak a tetőn, csöndben kell maradni és mindig van kaja: kenyér, narancslé, gyümölcs), és azt hiszem ez a háromnapos rehabilitáció rá is fér az ottani személyzetre. Érkezésünkkor, az általunk Pista bácsinak elkeresztelt főnök Buddha nyugalmával mondta el a tudnivalókat, amiket mi maximálisan be is tartottunk. De ilyen csoporttal szerintem még nem találkozott, akik a napból gyakorlatilag 20 órát használnak ki, és amikor hajnal 3-kor ötödször nyitja ki valamelyikünknek a bejárati ajtót, akkor Buddha nyugalma elillanni látszott. Ettől függetlenül ár-érték arányban szinte biztos, hogy a legjobban jöttünk ki a 'hol alszunk' kérdésből, a "tetőzés" (értsd a tetőn való esti tartózkodás) pedig lassan új fogalomként bevonul az osztály fogalomtárába.

Majdnem egy hetet töltöttünk NYC-ben. Nekem a legnagyobb élményem, hogy a mondás, miszerint "a város, ami sohasem alszik" abszolút igaz, nem túlzás. Itt teljesen mindegy, hogy hány óra van, nyitva tartanak az üzletek, járnak a metrók, buszok (néhány napja éjjel kerültünk forgalmi dugóba), dolgoznak vagy éppen szórakoznak az emberek. Itt a csendháborításnak, mint fogalomnak nincs értelme, mert nincs csend. Igaz, olyat sem hallottam, mint otthon, hogy kiesik az ablaküveg a brutálbasszustól, tehát tudatosan nem zavarják egymást az emberek. Amikor azt mondják a szabadság országa, vagy városa. Ebben is van valami, hiszen mi a szabadság, ha nem az, hogy bármelyik percben adott a lehetőség a szórakozásra, vagy esetleg más tevékenységre? Hogy ennek mi az ára? Hát az egy másik kérdés...