„Ő maga volt a színház..." - Horváth Ádám írása Hofiról

Hofi Géza a magyar kabaréműfaj külön úton járó mestere, aki önálló produkcióival egyéni stílust teremtett. Sajnos, már kilenc éve nincs közöttünk, és nem kezdi így estjei belépőjét: Drága szíveim... "Nem volt folytatója semmilyen hagyománynak, s attól tartok, nem lesz utódja sem. Ne lepődjenek meg a meghatározáson: Hofi Géza igazi nagy drámai színész volt" - összeállításunkban Horváth Ádám írásával nosztalgiázhatnak olvasóink.

Ideális helyen áll a kompozíció. Közelben az Operaház, az Új Színház, a Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban, a Radnóti Színház, a Budapesti Operettszínház, a Moulin Rouge, a Thália Színház s szemben a Mikroszkóp Színpad bejárata, amelyre a színész-szimbólumokból komponált, köpenyes, halálfejű alkotás kinyújtott karja mutat, tenyerén tartva Hofi Géza fejének mását. Arra a bejáratra mutat, ahol a művész közlekedett több mint ezer alkalommal, elődásra menet és előadásról jövet. És itt ment be a közönség is. Aki Hofit ismerte, tudta, az egy-egy cím alatt futó produkciót negyedévenként újra és újra meg kell nézni, mert bár a színpadi környezet nem változik, a dalok is állandóak, a mondanivaló naprakészen cserélődik. Ahogy a politika, a társadalom állapota, a körülvevő világ eseményei változtak, úgy cserélődött minden Hofi-előadásban az aktualitás.

Azért is itt, ebben a színházi környezetben kell állnia a Színház című figurának és vele Hofi arcmásának, mert ő maga volt a színház. Nem volt folytatója semmilyen hagyománynak, s attól tartok, nem lesz utódja sem. Ne lepődjenek meg a meghatározáson: Hofi Géza igazi nagy drámai színész volt. Minden igazán nagy színész egyben bohóc, komikus és tragikus hős is. Ő képes volt arra, hogy a maga sajátos tehetségével nevettetve, sőt, röhögtetve a közönséget, a legtragikusabb eseményeket, a legkártékonyabb intézkedéseket, a legnagyobb ostobaságokat, emberi és hivatali balfogásokat humorrá formálja.

Jelenség volt. Érzékenyen figyelte a világot, semmi sem kerülte el a figyelmét. S míg nap mint nap telt házzal ajándékozta meg a színházat, egy ország várta izgatottan, milyen lesz Hofi szilvesztere a képernyőn. Mert az mindig új volt, mindig naprakész, mindig tökéletesen kidolgozott. Előre pontosan kiszámított, rögtönzésnek ható poénjai mellett a késleltetett csattanók, sőt, a két-háromszorosan késleltetett hatások tömegével operált. Mindezt hihetetlen könnyedén tette, a hatalmas test szinte lebegett, világszínvonalon énekelt és balett-táncost megszégyenítően táncolt.

Fotó: MTI

Miközben fenn állt a pódiumon, megmaradt annak, aki volt: egy közülünk való kőbányai ember, akit ugyanaz izgat, bánt, sért, zavar, mint bármelyikünket. És ezt tudta a maga varázslatos módján humorra, poénra, kritikára váltani napról napra, hétről hétre, évről évre.

Hofi ma is hat. Bár ő, mint ezt a szobor is ábrázolja, már a halál kezében van. Túllépett rajtunk, fizikailag megszűnt létezni, nem jön szembe az utcán, nem lép be a színpadra, de ha felvételei megjelennek a képernyőn, éneke megszólal a lemezen, ma is él és legyőzi a múlandóságot. Sőt. Minden szava időszerű. A világ alkalmazkodik hozzá, megőrzi őt örök aktuálisnak.

Az ünnepség előtt egy felvételét láthattuk-hallhattuk. „Lazítani" – mondja a dal, amelyet egy téren álló kőszobornak énekelt, de akár ennek a kompozíciónak is énekelhette volna. A rövid ünnepség végén pedig, a szobor leleplezése előtt elhangzott egy bánatosabb dal is – hiszen a Színház című szobor sem vidám, az emlékezést nem oldja fel a közénk személyesen már soha nem lépő Hofi humora –, az öreg vadászkutyáról szóló dal, amelyet utolsó tévés szilveszteri fellépésén énekelt: „az igazságból elveszett... az igazságból elveszett... az igazságból elveszett az »i«".

Forrás: Premier

Fotó: Farkasházy Bence