Angolok se tudnák így csinálni, Bill! - Bilicsi Tivadarra emlékezünk

"Bill! - ha csak elhangzik a színház folyosóján, már mindenki fölkapja a fejét, abbahagyja a mondókáit, és vár valamit. Mint amikor egy texasi füstös fogadóba belép a környék igazi cowboya, élet, izgalom, vibrálás tör a levegőbe.
"Bill - brill!" - írtam annak idején Az Öreg című darabom bemutatóján hálateli soraimat neki. Várkonyi végigviharzott az öltözőkön, hogy üdvözölje. "Ezt tanítani kéne. Megszületett a magyar abszurd. Angolok se tudnák így csinálni! Bill! Hol vagy?" - a Színház.hu Gyurkovics Tibor írásával emlékezik Bilicsi Tivadarra, aki 30 éve, 1981. július 11-én hunyt el.

Ott állt egy jóságos és kedves civil ember, azzal a szerénységgel, amit csak a megélt sors és az eredendően jóravaló alkat tud ajándékul adni az embernek, s amit annyira szeretnek a nézők is, a színésztársak is. Egy ember állt ott az öltözőben, aki ma is fél hatra bemegy a színházába, hogy szoktassa magát a fellépésre.

A néma levente Beppojaként, 1936

Persze, nem kellett már elbűvölnie a közönségét akkor. Évtizedeken át barátjává lett, egyik legjobb barátjává. Vidám szerepei, énekei miatt, de a nagy súlyosságú Dürrenmatt-szerep miatt is Az öreg hölgy látogatásában. Ez a szerep mégis új volt, a legmodernebb színjátszás terméke. Mit csinált Bill? Wintert, a szomszédot alakította, aki egyedül él a kutyájával, gyűrött, büdös ruhájában, élete vegetatív magányában. És valóban "szaga" volt ennek az alaknak, "szaga" volt a besüppedt életnek, a ravasz érdeklődésnek, a vacsorára leütött halnak, ahogy Bill bejött könyékig fölgyűrt zakóujjban, nehézkes léptekkel. Anélkül hogy szimbolikus jelentést akartunk volna adni a figurának - mindenki egy kicsit az "örök szomszédot" érezte benne.

1938, Bilicsi Tivadar, Kiss Manyi, Kabos Gyula a Beszállásolás című filmben

Pedig Bill egyáltalán nem absztrahált, nem talált ki új módit az alakításhoz. Sőt. Ízes hangján ejtette ki az azóta legendává lett szót, a "faanyagot". Valahogy összerántotta a szót, amiből "fa-nyag" lett. Vagy, ahogy a fűtenek helyett nyomatékosan "füttenek"-et ejtett. S ez volt a lényege. Azt hiszem, sokan tévednek, mikor a modern abszurd színjátszást valami ál-európai stilizáltsággal tévesztik össze. Azt hiszem, az igazi abszurd valami lemeztelenített természetesség. Ellentétben a handabandázó és vadul beleélő naturalizmussal, valami "hanyag" természetesség, mely föltárja a színész belső világát. Persze, ha van mit föltárni, ha van a színésznek belső súlya, egyénisége. S ez Bilicsi titka. Ez a belső világ. Nem a színjátszása, hanem az egyénisége. Ugyanakkor persze úgy kell érteni a mesterségét, mint a hegedűművésznek, hogy azt varázsolja elő lélekhegedűjéből, amit csak lehet. Ehhez az igazi kabaré nagy iskolája kell, mikor bukfencet tudunk vetni lelkünk színpadán. S ez a mesterség Bilicsi hegedű-kisujjában van.

Képeslap 1940-ből

Ez a belső világ egy emberszerető, jó szándékú, istenáldotta világ - Bilicsit nem azért szólítják meg gyerekek, lányok, öregek, járókelők, mert egyszerűen a nagy művészre kíváncsiak. Hanem mert emberi kisugárzása van, ők is érzik, hogy Bilicsi is kíváncsi rájuk, nem idegen, hanem nagy rokon ezen a földgolyón.
 Ez a belső világ teremtette meg csodálatos alakításában Badarit, a Nagyvizit című darabomban. A mohó, sosem igazán élő, most a halálos ágyon az életszerepet eljátszó öregembert, aki mindenbe beleszólhat végre, betegsége, életveszélye halhatatlanná, királlyá teszi őt betegtársai közt, aki okvetetlenkedhet kedvére, aki bizakodhat, aki eleszi társa elől az ebédet, aki a főorvossal is úgy beszél, mintha a világtörténelem egyetlen kérdése lenne az ő halhatatlan lúdtalpa. Arcára figyelő értetlenkedés ült, fölfoghatatlan csodálkozás a betegágyban: hát ilyen nagyszerű az élet? Ilyen nagyszerű betegnek lenni? Akadékoskodik, gyűlölködik, intézkedik, tanácsot osztogat, de a végén ő menti meg a társát az öngyilkosságtól, akár saját halála árán is. "Még jó, hogy maga megmenekült" - suttogja végső perceiben.

Bilicsi Tivadar a Rómeó és Júlia Lőrinc barátjaként

Mert az élet szép.
 Mi adja ezeknek a felejthetetlen alakításoknak a nagyságát? A humor. A játéktechnika. A hanganyag. A belső természetességű gesztusok. De főleg - a mögöttes élet, a lélek háttere, melyben hit van, csalafinta, játékos bizakodás. Ebben a nehéz huszadik században, a katasztrófákon, válságokon túlmutató tanítás a legtöbb, amit a színházból tanulhatunk. Hogy érdemes.

Forrás: Gyurkovics Tibor: Színház az egész - nem is - világ

Bilicsi Tivadar rövid életrajza:

1901. szeptember 6-án született Budapesten. Kereskedelmi érettségi után 1919-ben a Budapesti Színházban lépett először a világot jelentő deszkákra, de statisztált az Operában is. Rákosi Szidi színiiskolájába járt, majd vidéki évek után 1925-ben elvégezte az Országos Színészegyesület színiiskoláját is. Szegedre szerződött, aztán egy évadot a Király Színháznál, egyet a Belvárosi Színháznál töltött, 1929-1931 között Miskolcon játszott vezető buffókomikust Sebestyén Mihály társulatánál. A direktor fivére volt Sebestyén Géza, a Fővárosi Operettszínház és a Városi Színház igazgatója, aki egy bemutatót megnézve közölte öccsével: leszerződteti Bilicsit. Az épp születésnapját ünneplő idősebb Sebestyén csak azt kérte ajándékul: még egy évig maradhasson társulatánál a népszerű színész.
    

Az operett után a Terézkörúti Színpad következett, 1933-tól 11 éven át az Andrássy úti és a Magyar Színháznak volt a tagja. A világháborút követően a Belvárosi és az Operettszínházban lépett fel, 1954-től haláláig a Vígszínházban játszott.
    

Bilicsi táncos buffóként kezdte és drámai erejű karakterszínészként fejezte be hat évtizedet átölelő pályafutását, amelynek lendülete és belső aránya egyaránt harmonikus volt. Groteszk báj, humor, emberség áradt alakításaiból. Minden műfajban otthonosan mozgott, az igazi nagy clownok közé tartozott. A Néma Leventében 1936-ban eljátszott sokszínű, derűs alakítása (Beppo) óta tanulták meg értékelni azok a nézők is, akik addig csak mulattak az operettek, filmek könnyed figuráin. Ettől kezdve senki sem csodálkozott, ha Bilicsi Shakespeare-, Moliere- vagy Dürrenmatt-darabokban bonyolult alakokat keltett bravúrosan életre. Tökéletesen hiteles tudott lenni a tragikum és komikum határán lebegő jelenetekben. Egy rendezője így jellemezte: nagyon korszerű színész, minden eszközét mozgósítja, pontos, toleráns, ugyanakkor célratörő.
    

Hetvenöt filmben alakított főleg komikus szerepeket. Olykor a televíziók sugározzák azokat a régi filmeket (Az új földesúr, Te csak pipálj, Ladányi stb.), amelyekben látható alakja, hallható jellegzetes, nazális hangja. De mulattatott a Csinn-bumm-cirkuszban, s ki ne ismerné a szülői gyengédségtől sugárzó dalát: "Apu, hod med be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába?"
    

Négy lányával 1952-ben egy csendes budai utcába költözött, az otthoni gyerekzsivaj miatt gyakran készült szerepeire egy-egy közeli padon. Súlyos betegsége miatt a János Kórházat is gyakran látogatta, ott is egy padon ült, amikor közelében egy házaspár összesúgott: "Nézd, ez a Bilicsi". Aztán amikor elhaladtak mellette, ezt hallotta: "Hát így közelről már nem is hasonlít".
    

1962-ben érdemes, 1975-ben kiváló művész kitüntetést kapott. Könyve megjelenését már nem érhette meg, Hol vagytok ti régi játszótársak? című visszaemlékezése 1982-ben látott napvilágot.