Egy mezítlábas sziklamászó - beszélgetés Bérczes Lászlóval

"Mindenki hülyének néz bennünket, azok is vagyunk. Sokba kerül, hogy azt láthassuk, hogy az emberek jók és tudnak örülni, találkozni. Azt sokszor látjuk, hogy az emberek rosszak, én is, persze. De azokban, akik ott vannak lent a Katlanban, és persze azokban is, akik épp nem, ott van a lehetõség hogy felcsillanjon az emberségük, hogy odaforduljanak egymáshoz, hogy örüljenek" - mondja Bérczes László, akivel Hodászi Ádám beszélgetett a 4. Ördögkatlan Fesztivál kapcsán. Így került szóba, a happy endes story, az, hogy vigyázni kell, ne törjön össze egyetlen tojás sem, és hogy miért fordít magyarról magyarra Bérczes Laci. 

Bérczes László: A 4. Ördögkatlan Fesztivált szervezve, bár ez túlzás természetesen, de egy ideje napi 24 órán át dolgoznunk kell, és ez így lesz biztosan augusztus 8-ig. Egy ilyen, kicsit mezítlábas szervezés, mint a miénk, az nagyon sok emberrel folyamatos kapcsolatot, egyben folyamatos konfliktuslehetõséget jelent. A konfliktusokat nem csak kikerülnöm kell, hanem a mások között fölmerülõket is nekem kell ügyesen föloldani. Csak a mostra szabad koncentrálnunk. Néha fantáziál az ember a jövőről, de olyankor eszembe jut az a mese, amiben az asszony tojásokat visz a piacra, és tervezgeti, hogy majd mi mindent fog venni az árából. Aztán végül összetörik az összes tojás. Szóval most vigyázunk, ne törjön össze egyetlen tojás se.

Azt mondod, hogy piac, mennyire készül a fesztivál a kulturális piacra?

Bérczes László: Mondhatnám, hogy nem oda készül, de közben meg pénzbõl lehet csak megcsinálni. 40 milló forintos a költségvetés, amibõl csak 21 milliót tudtunk megszerezni pályázatokból, innen-onnan, 19 milliós mínuszból indulunk. Amikor csináljuk a programot, akkor úgy is kell gondolkodni, hogy az visszajöjjön a jegyekbõl. Mert nem áll mögüttünk egyetlen intézmény sem, ha nem jön vissza, akkor nekünk kell kifizetni.

Neked és Kiss Móninak?

Bérczes László: Igen. Mindenki hülyének néz bennünket, azok is vagyunk. Sokba kerül, hogy azt láthassuk, hogy az emberek jók és tudnak örülni, találkozni. Azt sokszor látjuk, hogy az emberek rosszak, én is, persze. De azokban, akik ott vannak lent a Katlanban, és persze azokban is, akik épp nem, ott van a lehetõség hogy felcsillanjon az emberségük, hogy odaforduljanak egymáshoz, hogy örüljenek. Hogy örüljünk, hogy élünk.

Ha több pénz volna rá, hosszabb fesztivált csinálnátok?

Bérczes László: Nem a hosszúság az érdekes, hanem hogy arányosak legyenek a programok. Színház-irodalom-zene-tánc-képzőművészet... Idén úgy érzem, a tánc eléggé alulképviselt lett, komolyzenébõl is szerettünk volna többet. De majd, ha lesz majd, szeretnék például egy Bach-Passiót a Szoborparkba. Fekszünk a fűben, nézzük a csillagokat, és hallgatjuk a János Passiót. Évek óta ábrándozok erről, egyszer csak összejön. De azért lesznek szép temploni koncertek mindhárom faluban, idénre sikerült felújítani a kisharsányi református templomot, ott a Sator Quartettel kezdünk.

Abban énekel Lovasi András, a fesztivál díszvendége. Hogyan lett õ díszvendég?

Bérczes László: Lovasival már régóta ismerjük egymást, Pulára is jöttek a Kispállal, õ pécsi, én is Pécsre járok Mónihoz. De szintén díszvendég Korniss Péter, akit kevesebben ismernek, pedig nagyszerű fotómûvész. Azt szeretnénk, hogy megszólíthatóak legyenek az úgynevezett művészek. Hogy azok, akik fellépnek, maradjanak, ha tudnak. Maradjanak, beszélgessenek, nézelõdjenek. Ma már nem megszólítható senki, a hírességek sem, de te sem meg én sem, maximum a facebook-on. Kiss Tibi például, aki tavaly volt díszvendég, gyönyörûségeket csinált egy épületben képzõmûvészekkel közösen Nagyharsány központjában, mondta, hogy idén is folytatná. A két keramikus lány, Edit és Edina különben Lovasi kezébe is nyomna egy ecsetet, hát szerintem nem tud õ festeni, de azért jó lesz. Szóval a díszvendégeket igyekszünk megdolgoztatni, lesz Kiscsillag koncert, Lovasi és a Véletlen, Háy János is beszélget vele.

Õk most dolgoznak együtt Kaposváron egy zenés játékon.

Bérczes László: Igen, az én ötletem volt, hogy össze kellene hozni őket. Háy János egyik regényébõl, A bogyósgyümölcskertész fiából születik a mű, Lovasi írja hozzá a dalokat. Göttinger Pali fogja rendezni. Egy fiatal srácról szól, aki kicsit szorongva, félve, ahogy mindannyian kamaszként, meg később is különben, szeretné megfogni egy lány kezét. Azt is elárulom, hogy happy endes lesz a sztori. Végre. Háy Jancsi az utóbbi idõben egyre szomorúbbakat írt. Ezzel a darabbal a zenés játék műfaját lehetne rehabilitálni, és a fiatalokat behívni a színházba.

Szabadkán mit rendezel?

Bérczes László:  Október végén lesz a Cseresznyéskert bemutatója. Azt hiszem, ez nagy bátorság tõlem. Lehet, mondani, hogy még nem tudok annyit, még tanulok, majd egyszer. De nem tudom, hogy mennyire van majd egyszer. Mégha nagyon késõn is kaptam bele ebbe a rendezésesdibe és ritkásan is gyakorlom. Nem is tudom, hogy volt-e ilyen valaha, hogy két munka között csak egy év telik el – merthogy tavaly ősszel volt a Nehéz bemutatója. A mai színházi helyzetben azt mondhatom, hogy rendkívüli sikerrel végigjátszottuk az évadot, eljutottunk a huszonötödik elõadáshoz. Közben állandóan változtattunk, néha-néha próbáltunk. Egy év múltán elmondhatom, hogy úgy nagyjából „kész van" az előadás. Közben a Posztra is beválogatták, Mucsi Zoli megkapta a legjobb férfi fõszereplõnek járó díjat.

Olvastam az interjút, amit Tóth Berta készített veled a POSZT-on, az is kiderül belőle, hogy elkerülsz a Bárkától. Nehéz döntés volt elmenni?

Bérczes László: Rám nem jellemzõ a gyors döntés, más esetleg inkább azt kérdezné, hogy nem volt bátorságom már korábban erre. Megsegítette a döntést, „bátrabbá” tett, hogy hívtak máshová. A döntésben fontos szerepet játszik két szó: bizalom és bizalmatlanság. Ahol nincs bizalom, ott nem jól érzed magad. Oda mégy, ahol bizalmat kapsz. Ezt kaptam Rátóti Zolitól, a kaposvári igazgatótól. Kaposvárra megyek tehát. Életem meghatározó színházi élményei Kaposvárhoz is kötődnek. Sokan mondják, hogy fel kell nõjek azokhoz, akik annak idején megteremtették a kaposvári legendát. Már most megmondom neked, hogy nem fogok tudni felnõni azokhoz az emberekhez. Két okból. Egyrészt valóban kivételes tehetségû alkotókról beszélünk: Zsámbéki, Ascher, Ács János... Másrészt ma mások sem, kivételes személyiségek sem tudnak a színházban oly módon hatást elérni, ahogyan a nyolcvanas években hatást lehetett elérni. Ez nagyon összetett dolog, és a színház szerepének megváltozásával függ össze.

A színház szerepének a megváltozásáról mit gondolsz abban a társadalmi helyzetben, ami Magyarországon egy-két éve kezd elég csúnyán alakulni? Persze régebb óta van ez, csak mostanában kerül ki például a facebookra is, jelentsen az bármit…

Bérczes László: Én, aki magamat egy go-between-nek, közvetítõnek tekintem, aki magyarról magyarra fordít, általában azt éltem meg eddig, hogy ha nehezen is, de tudok közlekedni a Magyarországon mindig is létező szekértáborok között. Össze tudtam kötni a szakadék két oldalát. Talán mert közel volt még egymáshoz a kettõ, vagy nem is szakadt szét teljesen. Voltak hidak, ösvények, kötelek, gázlók... szóval át lehett csúszni-mászni, kúszni, ugrani. Most ez úgy szakadt ketté, hogy a közvetítõk bezuhantak a szakadékba. Lent vagyok a szakadékban, és próbálok felmászni. De bármelyik oldalon elindulok, azonnal "oda tartozom". Trükközni kéne, felrepülni. Vagy ha még elég közel vannak a falak egymáshoz, úgy felmászni, hogy mind a két oldalon kitámasztom magam. Ezt próbálom, mászni fölfele és ha sikerül, és hallótávolságba kerülök, akkor próbálok tovább tolmácsolni. De valójában kiiktatni szeretném saját magamat, az a cél, hogy õk egymással közvetlenül beszéljenek. Ha egyik sem beszél, csak üzen, vagy úgy szólítja meg a másikat, ami méltatlan hozzá, akkor nagyon reménytelennek látszik ez a közvetítõi feladat. De mivel reménytelen a helyzet, azt is mondom, hogy ha valamikor, akkor most van szükség közvetítõkre. Színházi (és emberi) szempontból az lesz a tragédia, ha már nem tudnak gazdag, összetett, az élet egészét tenyerükbe vevõ elõdások születni, ha csak az egyik vagy másik oldal elõadásai születnek meg. Mert akkor már nem színház történik. Nem tudom, mi lesz az, de az már engem nem érdekel.Mondok konkrétumot. Ebben a pillanatban számomra a két legmeghatározóbb rendezõ, miközben kedvencem Ascher Tamás, az Vidnyánszky Attila és Mohácsi János. Nem a nyilatkozataikról beszélek, hanem az előadásaikról. A teljességrõl érzékien beszélni, azt megérinteni, úgy, hogy mindig az egészet lássuk – jobb munkáikban ezt tudják ők. Amíg ilyen előadások születnek, sorolom, és direkt keverem: Mesés férfiak szárnyakkal, Parasztopera, A szarvassá változott fiú, Egyszer élünk..., addig van remény. Nem a facebook fontos, nem is a nyilatkozatok, hanem az előadások.

Hodászi Ádám