Itt megváltozik a klíma - Nietzsche és a Carmen

"Itt megváltozik a klíma, minden értelemben. Itt más erkölcsök jutnak szóhoz, más érzékenység, másfajta vidámság. Ez a zene is vidám, de nem úgy, mint a francia, vagy a német. Az ő vidámsága afrikai jellegű: ott áll lesben a végzet, a boldogság rövid, váratlan és nincs pardon. Irigylem Bizet-t, hogy volt bátorságe ehhez a szenzibilitáshoz, amire a művelt Európának eddig még nem volt nyelve – erre a déliesebb, barnább bőrű, perzselő szenzibilitásra..." - írja Nietzsche a Carmenről. A filozófus, Bizet remekműve című, személyes írását abból az alkalomból idézzük fel, hogy július 29-én és 30-án műsorra tűzi a darabot a Szegedi Szabadtéri Játékok.

Ha hiszik, ha nem, tegnap huszadszor hallgattam végig Bizet remekművét. Most is kitartottam, csendes áhítattal, most sem szaladtam el. Mily meglepő, hogy képes vagyok legyőzni nyughatatlanságom! Ó, hogy tökéletesedik az ember az efféle műtől! Mintha hallgatása közben ő maga is „remekművé” válna.

Igen, valahányszor csak hallottam a Carment mindig úgy éreztem, hogy mint filozófus több és jobb lettem, mint különben vagyok: oly türelmes, oly boldog, olyan, mint egy hindu, oly nyugton ülő... Öt órát ülni egyfolytában: ezért megérdemli az ember, hogy szentté avassák. Merjem kimondani, hogy Bizet zenekari hangzása majdnem az egyetlen, amit még képes vagyok elviselni?

Bizet zenéjét tökéletesnek tartom. Könnyed, hajlékony, elegáns. Élvezetes, nem izzasztja meg az embert. „Ami jó az könnyed, az isteni kecses lábakon lebben”: így szól Esztétikám első mondata. Ez a zene indulatos, rafinált, sorsszerű: ám mégis érthető – rafinériája egy faj rafinériája és nem az egyéné. Ez a zene pontos. Szervezetten építkezik, s máris kész: ellentétben ama százkarú zenei polippal, a „végtelen dallam”-mal. Hallható volt-e valaha színpadon ennél fájdalmasabban tragikus zene? S hogyan lesz azzá? Semmi fintor! Semmi álság! Semmi hazug, nagyszabású stílus! S végül: ez a zene művelt, zeneértő embernek tekinti hallgatóját, s ebben is ellentéte Wagnernek, aki, bárhogy van is, mindenesetre a világ legudvariatlanabb zsenije volt. (Wagner úgy vesz bennünket, mintha csak értenénk a zenéjét, s ezért addig-addig ismétel egy dolgot, míg az ember kétségbeesik és elhiszi neki.)

Ismétlen, jobb ember leszek, amikor Bizet szól hozzám. Jobban értem a zenét, jobb hallgatóság vagyok. Egyáltalán: lehet-e még jobban odafigyelni rá? Beletemetkezem a zenéjébe, s hallom a zene eredetét. Mintha a megszületésénél lennék jelen – reszketek a veszedelemtől, ami minden merész tett kísérője, s el vagyok ragadtatva a szerencsés fordulatoktól, amelyekben Bizet vétlen.

S mégis, mily különös! Voltaképpen nem is tudatosul bennem, hogy mily nagyon gondolok rá. Mert merőben máson jár az eszem egséz idő alatt... Észrevették-e már, hogy a zene felszabadítja a szellemet? Hogy szárnyakat ad a gondolatnak? Hogy az ember annál inkább hajlik a filozófiára, minél inkább zeneértő? Az absztrakció szürke égboltja mintha villámok fényétől rándulna össze újra és újra, a fény megvilágítja a dolgok apró részleteit, a nagy kérdéseket már-már sikerül megoldani, mintha hegytetőről tekintenénk le a világra.

Lám az imént sikerült definiálnom a filozófiai pátoszt. Hirtelen ölembe hullottak a válaszok, mint a bölcsesség és a megoldott kérdések jégesője... Hol is hagytam abba? Igen, Bizet termékenyítőleg hat rám. Minden, ami jó termékenyítőleg hat rám. Ez a hálám azért, ami jó, s ez a bizonyítékom rá.

Ez a mű feloldoz, nem csak Wagner „oldoz fel” egyedül. Ezzel a művel egyszer s mindenkorra búcsút veszünk a borongós északtól, a wagneri eszme mindenféle gőzös párájától. Már az opera cselekménye is elold ettől. Szenvedélyességében megvan Merimée logikája, történetének tömörsége és megmásíthatatlan szükségszerűsége, s legfőképpen az, ami ott vibrál a forró égövi levegőben, a limpidezza, a pusztító szárazság.

Carmen - Célestine Galli-Marié, 1875

Itt megváltozik a klíma, minden értelemben. Itt más erkölcsök jutnak szóhoz, más érzékenység, másfajta vidámság. Ez a zene is vidám, de nem úgy, mint a francia, vagy a német. Az ő vidámsága afrikai jellegű: ott áll lesben a végzet, a boldogság rövid, váratlan és nincs pardon. Irigylem Bizet-t, hogy volt bátorsága ehhez a szenzibilitáshoz, amire a művelt Európának eddig még nem volt nyelve – erre a déliesebb, barnább bőrű, perzselő szenzibilitásra...

Basilides Mária Carmene 1912-ben

Mennyire jól esnek Carmen boldogságának aranyló délutánjai! Közben ki-kitekintünk: volt-e a tenger valaha is nyugalmasabb? És mily megnyugtató látvány a mór tánc! S még szemérmetlen melankóliája is mint mutatja meg telhetetlen mohóságunknak, mi a csömör! Végül pedig a szerelem! Nem egy „fennkölt szűz” szerelme! Hol van itt Senta szentimentalizmusa! Itt a szerelem fátum, végzet, cinikus, öntudatlan, rettenetes – és épp itt a természet! A szerelem, ami eszköz a nemek harcába, s lényegében e harchoz húzza a gyászzenét! Nem ismerek még egy művet, amelyikben a komikus tragédia, a szerelem voltaképpeni lényege oly erővel jutna kifejezésre, oly elrettentően öltene alakot, mint Don José utolsó feljajdulásában, az opera végén:

Én öltem meg őt, Ó Carmen, drága szerelmem!

Németh Anna, mint Carmen 1950-ben, a Magyar Állami Operaházban

A szerelem efféle felfogása (az egyetlen, ami méltó egy filozófushoz) ritka: egy műalkotás általa emelkedik egy másik fölé. Mert a művészek általában félreértik a szerelmet, ugyanúgy, mint mindenki, sőt, még jobban, Wagner is félreértette...

1965, Szabó Anita és Melis György az Operaházban

Azt gondolják, hogy önzetlenek, mert egy másik lény javát akarják, gyakorta saját kárukra... S ez alól Isten sem kivétel. Ő sem mondja azt, hogy „mi közöd hozzá, ha szeretlek is” – nem, rettenetesen lesújt, ha nem szeretik viszont. L’amour est de tous les sentiments la plus égoiste, et par conséquent, lorsqu’il a blessé, le moins généreux. (Minden érzelem közül a szerelem a legönzőbb, ezért, ha megsértik, a legkevésbé nagylelkű) (B. Constant) – ezzel a mondással lehet igazságot tenni istenek és emberek között....

(Részletek A Wagner ügyből, Kajtár Mária fordítása)