Femme fatale+lírai szerelmes+bátor férfi=tragédia - Carmenre hangolva

„A Carmen bukása ellenére is az a véleményem, hogy örökéletű művet hallottam" - írta Csajkovszkij, aki az operát a párizsi bemutatásakor látta. „A 4. felvonás után, amelyet az első jelenettől az utolsóig fagyos közöny fogad, már üres a színpad... Csak három-négy igaz barát marad Bizet mellett. Mindnyájan megkísérlik, hogy nyugtassák és vigasztalják, de tekintetük szomorú. A Carmen - fiaskóval végződött" - emlékezett az ősbemutatóra Henry Meilhac, a librettó egyik szerzője. A kritikus és műelemző Fodor Géza, másképp látta ezt: „Közhely, hogy a Carmen az 1875. március 3-ai, párizsi ősbemutatón megbukott. Ez legenda." 

Fodor Géza: Az "operettsiker"

Közhely, hogy a Carmen az 1875. március 3-ai, párizsi õsbemutatón megbukott. Ez legenda. A közönség és a kritika tartózkodón fogadta, de nem barátságtalanul. Abban az évben 45 elõadás, a következõben háromszor annyi, ez nem bukás. Az õsbemutatót mindössze fél évvel követõ bécsi bemutató (a prózadialógusok helyett Ernest Guiraud recitativóival) egyértelmű és azóta töretlen sikert hozott - a Carmen máig a legtöbbet játszott opera, színházi zsargonnal: operettsiker. Minden együtt van benne, amit a nagyközönség szeret: erotikából fakadó nagy szenvedélyek, szerelmi háromszög, kacérkodás a halállal és gyilkossághoz vezetõ féltékenység, hispanizmusból és cigányromantikából kevert couleur locale, s mindezt megkoronázó elementáris, dallamos, világos formák jóvoltából könnyen felfogható zene.

Ugyanúgy lehet triviális melodráma, mint emberi alaptörténet, s hogy az elõadásban mivé lesz, az alkotóelemek arányosításától függ, és attól, hogy a zene még egy - látszólag ellentétes - sajátossága: rafinált?, zseniálisan egyszerű? választékossága, a francia géniusz ugyanolyan mértékben érvényesül-e, mint az elõbbiek.

Georges Bizet

Nagy a kísértés a szimplifikáló és látványos színrevitelre. Femme fatale+lírai (hõs?) szerelmes+bátor és robusztus, igazi férfi=tragédia. Megannyi félreértés. Carmen és Escamillo esetében az alulértelmezés, Don Josééban a felülértelmezés dominál. Don Josét a nagyközönség számára a Virágária jelenti, s gyakran ahhoz is választják a tenoristát. De a szerep kulcsa nem a Virágária, Don José súlyosan problematikus figura. Elõször is hidalgó, s a spanyol középnemes különös lény. Casanova emlékirataiban van egy jellemzõ eset: bizonyos Don Diegóról megtudja, hogy lábbelit készít eladásra, és csináltatni szeretne vele egy pár cipõt; ez azonban lehetetlen, mert cipõmértéket kéne venni róla, és a hidalgó ezzel megsértené nemesi mivoltát: senkinek nem foghatja meg a lábát, hacsak hozzá hasonló nemeseknek nem, de szerencsére nem cipész, aki ezt nem tudná elkerülni, hanem foltozóvarga, viseltes lábbeliket szívesen rendbe hoz - öt nemzedék óta űzik ezt a mesterséget apáról fiúra, a legméltányosabb áron.

A szegényes, alacsony, Don José esetében már-már paraszti élethelyzetnek és a nemesi öntudatnak ez az ellentmondása fontos sajátossága a figurának. Papnak készült, de egy szerencsejátékban konfliktusa támadt valakivel, és embert ölt. Jámbor és a féktelenségig indulatos. A katonaságban talált menedéket. Ha "az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja", úgy nem az: anyafüggõ. Katonaként belsõ parancsa a katonai fegyelem. Másrészt erõsen érzéki. Carmen iránti szerelme valójában teljes szexuális függõség. Bárhonnan nézzük: heteronóm, ellentétes kötöttségek által meghatározott, nem öntörvényû személyiség. A megjelenése mást sugall. Nem daliának kell elképzelnünk, mint Mérimée írja: "fiatal, középtermetű, de keménykötésû, komor és büszke tekintetû férfi"; külsõre férfias, Carmennak tetszik. Sérti a hiúságát, hogy a fegyverzetével foglalatoskodik, míg õ a csodálóinak produkálja magát. Elcsábítja. Jó szerelmi partnert lát benne, de már a II. felvonásban kiderül, hogy a fizikailag és érzékileg erõs férfi valójában gyenge ember, kicsiny lélek. Egyenruhájának színérõl: kanárimadár. De van egy nagy pillanata: amikor mindazt az érzést, mely egy hónap fogság alatt felgyûlt benne, mintegy kegyelmi állapotban, ki tudja fejezni. Ez a Virágária. Életének csúcspontja. Önmaga fölé emelkedik, többnek látszik, mint amennyi. Még Carment is megtéveszti. Az ártatlannak tûnõ operasláger drámai helyén tragikus tévedés forrása, végzetes következményekkel jár. Azt mondtam: Carmen iránti szerelme valójában teljes szexuális függõség - a III. felvonástól azonban az is világossá válik, hogy birtoklás. Mérimée-nél Carmen pontosan jellemzi: "Olyan vagy, mint a törpe, aki óriásnak hiszi magát, mert messzire tud köpni."

Escamillo vele szemben pompás alkat, a hódító férfiasság, a bátorság, az erõ megtestesülése. Ám a torreádor nem csak ennyi. A modern gondolkodás értetlenül és fölényesen áll szemben a bikaviadallal. De García Lorca mesteresszéje, A "duende" megvilágítja: archaikus és gyökeres kultusz, liturgia. "Egy nép kultúrája és roppant érzékenysége testesül meg itt.

Frederico Garcia Lorca

A bikaviadal felszínre hozza az emberben rejlõ legnemesebb haragot, a legmélyebb keserûséget, a legtisztább sírást. Sem a spanyol tánc, sem a bikaviadal nem szórakozás. [...] A bikának megvan a maga uralmi köre, a torreádornak is a magáé.

                    Részletek a Szeged Szabadtéri Játékok 2010-es Carmenjéből

És a két uralmi kör között van egy veszélyességi pont, amelyen a szörnyű játék tengelye forog. [...] Az aréna közönségét vakmerõségével ijesztgetõ torreádor nem mûvésze mesterségének, csupán olyan nevetséges dolgot művel, amire bármely férfi képes; az életével játszik. De az a torreádor, akibe belemart a duende, püthagoraszi zenébõl ad leckét, és elfelejti, hogy bármely pillanatban a szarvak hegyére vetheti a szívét." Escamillo szerepére a lehetõ legmaszkulinabb baritonistát szokták választani, aki jól elbömböli a torreádordalt. Pedig a torreádordal a bikaviadal felidézésének intelligens, elegánsan fölényes, attraktív mesterműve. Escamillo nemcsak a hódító férfiasság, a bátorság, az erõ megtestesülése, hanem egy rítusé, egy kultúráé, a kifinomultságé, a hajlékonyságé, a szellemé is. Fellépése, szólama mindig elegáns, és különös figyelmet érdemel Carmennal a IV. felvonásban énekelt kettõse, mely végképp nem egyeztethetõ össze egy robusztus figurával, hanem egy mély szerelem bensõséges, megállapodott és nyugodt harmóniáját fejezi ki.

Lorca rajza a duendéről

Az opera Carmenja már-már két ember. A legismertebb, a szexis cigánylány csak az I. és II. felvonásban létezik, a III.-tól eltűnik, és egy tragikus hõsnõ bontakozik ki helyette. Nincs nagyobb félreértés, mint femme fatale-nak, végzetes - érzéki megjelenésû, a férfiakat romlásba sodró, de hideg, számító - nõnek látni. Ha Carmen valakire nézve végzetes, az önmaga. Érzékisége és ellenállhatatlan nõiségének öntudatából fakadó hiúsága elhomályosítja az emberismeretét; tudja, hogy José "est trop niais", túlságosan együgyű, de nem érzi meg az együgyûség és a felgyújtott szexus együttesében rejlõ veszélyt.

A II. felvonás Don José betoppanásától az opera legfontosabb szakasza, felfogásának és elõadásának világossága minden elõadás kulcskérdése. Carmen tánca Josénak: egyértelmű szexuális elõjáték. Mikor a takarodót hallva a férfi félbeszakítja és ott akarja hagyni, a sértett és felhevült nõ iszonyú haragra gerjed. Ekkor jön az engesztelõ és õszinte Virágária.

                  Részletek a Szeged Szabadtéri Játékok 2010-es Carmenjéből- 2

Carmenra hat José ihletettsége, érzelmi intenzitása. Azt hiszi, érdemes folytatni, s romantikus szabadságmítoszával megpróbálja elvarázsolni, életformájába magával ragadni. Ami itt történik, nem más, mint a klasszikus, arisztotelészi hamartia, tragikus lépése az olyan embernek, "aki erénye és tisztessége folytán nem emelkedik ki, de nem is alávalósága és gonoszsága miatt váltott át balsorsba, hanem valamilyen tévedése (hamartia) folytán, valaki a nagy dicsõségben és jó sorsban levõk közül". És Carmen talán gyors egymásutánban még kétszer, de még egyszer mindenképpen elköveti a hamartiát.

Mikor erotikájának és szabadságmítoszának varázsából José ismét kitépi magát és elmenne, megjelenik Zuniga; a hadnagy megalázza a lefokozott közlegényt, s az elveszti a fejét, kardot ránt és felettesére támad; "átkozott féltékenység!", kiált fel Carmen és segítséget hív. Lehet szó szerint venni, de úgy is felfogható a fordulat, hogy Don Joséban ezúttal nem a féltékenység lángol fel, hanem a hidalgó megsértett nemesi önérzete; van olyan rendezés, amelyben Carmen újra az igazi férfit látja meg benne, imponál neki - úgy ez a második hamartia.

A történtek után José nem térhet vissza a katonasághoz, s Carmen kérdésére, akkor hát velük marad-e, kedvetlenül mondja: kénytelen. Nem éppen hízelgõ válasz, konstatálja Carmen, mégis - és ez az újabb hamartia! - megint felidézi számára a szabadság perspektíváját; a csempészek csatlakoznak hozzá és szabadsághimnuszuk Josét is magával ragadja. Carmennak nem lehetnének illúziói, s ha azt képzeljük is, hogy a II. és III. felvonás történései közti idõben egy darabig megvolt a kölcsönös szerelmi vagy inkább szexuális vonzalom, a III. felvonásban már világos, hogy José szerelme - mint teljes szexuális függõség és birtoklás -, illetve Carmen szabadságvágya, szuverenitása kizárja egymást; José el fogja pusztítani Carment, akinek nincs más lehetõsége, mint önmagához híven, hazugság és megalkuvás nélkül, a hozzá méltóbb új szerelmet és sorsát vállalva, hõsnõvé magasodva végigmenni az útján. Pedig a IV. felvonásban Escamillóval énekelt kettőse azt sejteti, hogy életében lezárult a szerelmi kalandozások kora, és révbe ért, lecsillapodott, konszolidálódott - ezt nem szokás jelentõségének megfelelõn realizálni.

(...)

Muzsika 2006. június, 49. évfolyam, 6. szám, 28. oldal

Kerényi Miklós Gábor „élményopera" rendezése, a Carmen, a tavalyi Szegedi Szabadtéri Játékok 2010-es évad legsikeresebb előadása lett. Nem volt kérdés, hogy idén visszahozzák a produkciót új szereposztással, július 29-én és 30-án.

Előadásidőpontok:

2011. júlus 29. péntek 21.00 Dóm tér

2011. júlus 30. szombat 21.00 Dóm tér

JEGYVÁSÁRLÁS>>>

Forrás: www.muzsikalendarium.hu