Itt ki lehet teregetni, meztelenül - Nézőtér

"Örömmel tudatjuk olvasóinkkal, hogy Kosztolányi Dezső, a kiváló fiatal író, belépett lapunk munkatársai sorába" - e szavakkal indult el 1904-ben, a 19 éves Kosztolányi Dezső újságírói karrierje, aki megküldte Bécsből első cikkeit a Bácskai Hírlapnak. A költő elsősorban hírlapíróként kereste később is a kenyerét, írásai azonban nem voltak egyszerű újságcikkek. A most következő Nézőtér, Az élet primadonnái c. kötetben jelent meg, melyben azon munkáit összegezték, amelyeket sem a költő életében, sem azóta nem olvashattunk. A Színház.hu Kosztolányi sorozattal várja a következő évadot. Készüljön velünk!

Kosztolányi Dezső: Nézőtér

Nézem a nézőteret. A nézőtér nem arra való, hogy nézzék, hanem, hogy nézzen. Épp ezért nézem én.

Sohasem láttam igazán, noha hozzávetőleges számítás szerint életemben vagy kétezerszer lehettem már színházban. Mindannyian felületesek vagyunk, elmulasztjuk az igazán érdekes látványokat, s meghalunk anélkül, hogy magunk köré tekintenénk.

Kosztolányi Dezső a szerkesztőségben

A mai este alkalmas a megfigyelésre. Részint a színpad mindig világos, s teljes fény verődik a nézőtérre is, részint pedig a barátomnak a darabját játsszák, amely oly unalmas, hogy lehetetlen csak egy másodpercig is figyelni a színpadra, az alakjaira, kiket nem tud mozgatni, és valami érdekeset keresve önkéntelenül a nézőtér felé fordulok, a nézők felé, kiket határozottan tud mozgatni, nem minta színpad, hanem mint a nézőtér rámaírója. A ház tele van.

Emeleti páholyban ülök, onnan készítem jegyzetemet. Mindenekelőtt a fejek. Mennyi fej. Ha levágnák, s indián módra egymásra raknák a koponyákat, azt hiszem, a gúla a mennyezet csilláráig is fölérne. Mindenféle fejek. Labdafejek, görögdinnyefejek, sárgadinnyefejek, kókuszdiófejek, de leginkább jóindulatú, rokonszenves tökfejek. Ezekben agyvelő van, a sörteszerű, sárkefeszerű, lábtörlőszerű, csirketollszerű, piheszerű hajak alatt valami fehér-szürke, langyos, 37 fokos nyák, mely gondolkozik azon, amit lát és hall. Különös, nagyon különös.

Szegedi Nemzeti Színház

Most következnek az arcok. A néző arca buta. Föltétlenül buta és bárgyú. Ez mindenkire áll, kivétel nélkül. E sorok írójára is, amennyiben nem a nézőteret szemléli, mint most, hanem a színpadot. Amint fölemeli a fejét, és arcát odatartja a színpad felé, oly gyermetegen, hogy pofon lehetne csapni, jobbról is, balról is, oly kereken és gömbölyűen, hogy akár rá is ülhetne vele a zártszékre, konok ostobaság nyilatkozik meg rajta, kotnyeles fontoskodás, angyali tájékozatlanság, s nevetőingeremet úgy csiklandozza, hogy elkacagom magam. Ilyen elmés gondolatokat látok rajta: „ejnye", „mi lesz", „no most", „kis hamis", „ojjé", „hallatlan". Minden arc meghízik a kíváncsiságtól, a sovány is. Minden ormány elfitul, fölpisztul a figyelemtől, még a görbe orr is, a sasorr is, a karvalyorr is.

Fönn az orrtő körül kirajzolódik a szigorú omega-ránc, de különben a hús petyhüdt, a vonások lottyadtak, mert az emberek érezve, hogy nem törődik velük senki, nem pózolnak, nem öltik föl azt a tükörkifejezést, melyet még akkor sem tesznek le, mikor egészen egyedül vannak. Csak az alvó arcok lehetnek ilyenek, sötétben, hogy senki nem kíméli őket. Most azonban erre a népes társaságra, mely együtt a tömeg képzelet-álmát alussza, ébren, éles világosság derül. Köztük egy igazi alvó is, egy kövér úr, kék lüszterkabátban, ki mázsás feje után hajolva, mely folyton előre vonja a törzsét, minden pillanatban bele akar zuhanni az alvás jótékony örvényébe, de szegény tartva attól a balítélettől, hogy színházban nem illik aludni, minden pillanatban felriad.

Ezerszemű Cézár. Ilyen közelről. Külön-külön a szem is nevetséges. Mihelyt figyel, elveszti érdekességét, nyílt, becsületes, bamba lesz. Isteni nőszemek, boszorkányos leányszemek, melyektől megtébolyodnék, ha csak nékem játszanának, minden varázs nélkül valók, mint az üvegajtók kék vagy barna ablakocskái. Kitárulnak a csodákra, semmit se adnak maguktól, csak be akarnak valamit fogadni. A férfiak szeme meg éppen rettenetes. Kerek hajóablakok, kipuffadó kerti golyók vagy lapos szörnyűségek. Leginkább két tükörtojás egy zsíros rostélyoson. Ha sírnak, és itatják az egereket, akkor elfog a düh. Zsebkendők repülnek elő, a szemek kivörösödnek, mint a temetésen. Eddig, tekintve, hogy ezren felül ülnek itt, vagy másfél liter sósvizet locsolhattak el. Lekiáltok hangosan, hogy vigasztaljam őket, beleszólok az előadásba, hogy nem igaz az egész, sose búslakodjatok, de ők rám se hederítenek.

Aztán a nevetés. Jaj, a nevetés százféle hangja, ezerféle fintora. A kuncogás, vihogás, nyihározás, ökrendezés, röhögés skálája. Ez a kacaj úgy bugyog ki ennek a fruskának száján-orrán, mint a szódavíz. Micsoda köpködése és okádása a jókedvnek. Micsoda sípolás és sivalkodás. Micsoda cincogás és vinnyogás. Malacvisítás és disznóröfögés, galambturbékolás és kígyószisszenés. A derű nyávogása, a vidámság tüsszögése, a humor náthája. Vigyori szájak fülig futnak, s hápognak, levegőért kapkodnak. Görcs szorítja a torkot. Mindjárt következik a gutaütés. Belevörösödnek, mint halvány szűz, kinek egészen halkan valami trágárságot súgtak a fülébe, vagy az akasztott ember, a kivégzés első másodpercében. Édes, kedélyes este. Kitűnően mulatnak.

Édes, kedélyes este. Kitűnően mulatnak...

Milyen kíváncsiak. Két és fél óra óta nem lohad kíváncsiságok, mely utcán, úri társaságokban illetlen, hacsak pillanatra is fölébred. Itt ki lehet teregetni, meztelenül, hisz mindenki egyformán kíváncsi. Nem szégyellik magukat? Már a harmadik felvonás vége felé járunk, és ők még mindig bámulják a színpadot, akárcsak én őket.

Én azonban dolgozom, ritka, tárgyilagos észvételeket, nemes megfigyeléseket gyűjtök, hogy majd megírjam. Kenyeret keresek.

Színházi Élet, 1923. május 27-től július 25-ig

Forrás: Kosztolányi: Az élet primadonnái