Mi volna, ha egyszer nevethetnénk és mindenen? -Füst Milánra emlékezünk

44 éve, 1967-ben halt meg Füst Milán, író, költő, drámaíró, esztéta. "A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder. Örökké kimerült, állandóan beteg, már ifjúként aggastyán, ő már csak a kegyes halálra vár. Élete végére sikerült csak tolókocsiba kerülnie, de akkor aztán trónként használta" - írta róla Nádas Péter. Emlékéhez méltót, csak mély elemzések, nagy pályatársak fogalmazhatnak meg, ezért a Színház.hu Füst szavaival, töredékekben idézi meg a költő életét, pályáját és gondolatait - "életrajza nincs is csak munkarajza". Egyébként is, - ahogy ő mondaná - minden szempontból helyesen cselekedni úgysem lehet...

Az igazán kitűnő lélek akkor is szívesen dolgozik, s végzi  azt, amiért itt van a földön, ha tisztában is van vele, hogy ez a munkássága semmivel sem enyhíti azt a reménytelenséget, amelyet a földi életnek az egész látványa kelt bennünk.

1905: Ezentúl mindent amit gondolok, fel kell jegyezni!

1914: A cigánnyal vagyok egy soron, zsidó, én…

1921. március 4.: Éjjel két órakor Isten segítségével befejezem a Catullust. (...) Ez életem legnehezebb munkája volt. (...) rossz a darabom! – Pokol!

1922: Úgy nézem a halált, mint az életet: a jó és a rossz teljes egyensúlyának: mindegy élni vagy halni.

1932. január 10. Az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában található dokumentum: Babits Mihály hagyatékának darabja az 1932. január 10-én, vasárnap este a Nyugat 25 éves jubileuma a Zeneakadémián, balról-jobbra: Illyés Gyula, Lackó Géza, Karinthy Frigyes, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár, Schöpflin Aladár, Németh László és Gelléri Andor Endre az ünnepi színpadon Móricz Zsigmond bevezető beszédét hallgatják.

1924: „Kritikai anarchia van a Nyugatban... Rozványi nagy ember, Kádár egy zseni, Lesznai a legnagyobb zsenije a földnek (...) Ambrusban senki se merjen rosszul nyilatkozni, se Móriczról, se Babitsról... Ezeknek még legkisebb érzékenységére is roppantul vigyáznak - s másnak, aki egész életét a munkájába öli -, másnak semmi érzékeny- ségére nincsenek figyelemmel? Kritikai anar- chia... és félistenek előtti leborulás és azok körültáncolása megy a Nyugatban! - S ezenkívül: anarchia mellett despotizmus: csak az irodalom, amit ők annak tartanak... Csak az ő ízlésük ízlés... azt kell tenni, amit parancsolnak, kötélnek kell állni mindig! - Eh, elég ebből! (...) Nem kerestem az érvényesülést - semmiféle klikkhez nem csatlakoztam - mint egyik írótársam tudatosan tette: “Addig várjak, amíg Osvát kegyes igazságából juttat nékem egy morzsát? Amíg végre elintézi magában, hogy vagyok-e valaki vagy sem?” - mondotta. Ő most már kényszerül Babitsot elismerni... bárhogy le is akarta nyomni a fejét... de most már nem lehet! - Néztem ezt az embert és mosolyogtam. Én dolgozni akarok – gondoltam.”

1924 június 18.: Kiléptem a Nyugattól.

1927: A vége az lehet, hogy lerázom magamról a rendet, iszonyodva rázom le, s belevetem magam a káoszba. Az élet elviselhetetlen, - sem a rend, sem a becsület, sem a piszok el nem viselhető (...) Mi volna, ha egyszer nevethetnénk és mindenen? Ha egyszer a bánat csődöt mondott s nem tudunk magunkon segíteni vele?

Szép Ernő, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Török Sophie, Schöpflin Aladár, Füst Milán, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes

1928: Csillaghullást ha látok... arra gondolok, hogy ez, – egyetlen forró sikoly az életünk. (…)Csillag voltam, szerencsétlen siető!

1931, a IV. Henrikről: Tény az, hogy megírtam. S most itt van. Vegyétek és egyétek, ez az én testem és vérem. S mi jogosultsága van? Talán az, hogy olyan jól sikerült. Tíz év után most elolvastam s azt mondtam magamnak: ob gehupft oder gespringen, érdemes volt élned. Mert ez a te viszonyaidhoz képest remekmű Illetve még a

saját viszonyaidon túl is valami. Nemigen csináltak ilyet a juhterelő Shakespeare Vilmos ideje óta. Illetve alig. Mert, hogy dráma ez a mű, az se csekélység. Dráma nem sok van a világon. Igaz, regény is kevés van, de dráma még kevesebb.

1940: (...) mit tegyen az író a háborúban. Fogja be a száját, – és mindenki nevetett rajtam (… ) Csak a sors döntheti el, kinek van igaza. Ha Hitler kitöri a fogát, akkor nem volt igaza. De ha sikere van...

1946, Látomás és indulat a művészetben, A hasonlat, mint lendületes periódus:

Ha avval kezdek valamit, hogy: úgy szeretlek – vagy: olyan vagy, mint – azt be is kell fejeznem mindenáron. S mihelyt befejeztem, minthogy teljes periódussá vált, már teljesebb, tehát job is a dolog. Például: úgy kiverlek, mint a hétfenekű dobot. Mi az a hétfenekű dob? Úgy látszik, hogy ebben ez a szó, hogy “hétfenekű”, részben a kiadósabb lendület kedvéért, másrészt valami általános, nagyarányú túlzás kedvéért van odatéve. Hasonlóképpen: úgy pofonütlek, hogy bőgőnek nézed az eget. Miért éppen bőgőnek? Nyilván valami képtelenül szélsőségeeset akar kifejezni. Olyan óriás volt, mint a betlehemi bika – s már most, Betlehemben talán nagyobbak a bikák? Viszont nagyon jól hangzik itt ez az alliteráció, hogy betlehemi bika, és ritmikailag is kellemes. Mindebből az következik tehát, hogy ha csak egyetlen pontján emlékeztet egyik dolog a másikra, az is elég. A bika nagy állat, s ennyi már meg is teszi. S mármost ezenfelül, hogy betlehemi-e? és hogy viszont nem is éppen a legnagyobb dolog e világon a bika, mindezek az elképzelésnek nem állnak útjában. Minthogy, amint már mondottuk is: képzeletünk a lendületet mindennél jobban szereti.

A gyászoló színésznő és modellje

(…) egy színésznő esetleg meghatóbban tudja gyászolni képzelete gyermekét, mint egy valóságos anya halottját – s hogy mi ennek a jelenségnek esztétikai magyarázata? Mert nem a valóságból, az igazi, lesújtott anyától lesi-e el a színésznő is, hogy hogy kelljen meggyászolni képzelete fiát? De ha saját magát veszi is modelljének: ha neki most egy halott fia volna, ez se más, akkor is a valóság elképzeléséből indul el. S az utánzása mégis nagyobb hatású lehet rajtunk, mint a model fájdalma – mi ennek az oka? Erre megfelelnünk még egyszerűbb is talán, mint a level előbbi kérdésére. Egy fazék látványa a valóságban oly nagy tetszésünkre szokott-e lenni? Nemigen. S ha Chardin lefesti? Rendkívüli módon. No de miért? és hogy lehet ez? Megmondták számtalanszor: - a művészet szépségei mások, egész más természetűek, mint a valóságéi, másként is jönnek létre. Legjobb lesz talán, ha ezt mégegyszer és utoljára a következő összehasonlítás útján bizonyítjuk: Képzeljünk el egy olyan anyát, aki gyászában hasonlóan nagy erővel tud hatni rank, mint a színésznő. S ha e kettőt elemezzük, ki fog esetleg derülni, hogy a valóságos anya gyásza egész másként és más okoknál fogva hat reánk, például annál fogva is, mert már régen ismerjük őt, a magánosságát, körülményeit, szegénységét. Ha tehát a színésznő pontosan és kitűnően is utánozná őt, akkor se volna rajtunk hatása. S már most viszont elképzelhető nemde, olyan gyászoló is, akinek személyéről semmit se tudunk, és mégis nagyon megindít minket, és mi által? Hogy minden hangja, minden mozdulata rendkívülien – és tegyük hamar hozzá: ízlésünknek megfelelően finoman hatásos. Mit jelent ez a szó? Hogy semmit sem tudunk róla, s a hangja és mozdulatai mégis mindent kifejeznek számunkra, sűrítve magukba foglalnak sokmindent: a múltját, egész életét. Szükségesnek mutatkozik, hogy jobban kiszínezzük e példát. Mondjuk, hogy így viselkedik: rideg és érzéketlen előbb, nem sír, nem akar számunkra kifejezni semmit, elzárkózik érdeklődésünk elől, egyszercsak azt látjuk, hogy szemei odatévednek az ablaki világosság felé és megtelnek könnyel. Valaki erre megfogja kezét: - nem, nem- kiált fel -, ne vígasztaljanak engem. Hagyjanak, ne vígasztaljanak engem – s ekkor aztán meg is rázza őt a zokogás vihara. Vegyünk csak ennyit. –Megrázó – gondoljuk magunkban, különösen, még ha a hangja is szívhez szóló és a sírása gyönyörű. Milyen nagyszerű színésznő válna ebből – mondjuk egymásnak a lépcsőn. Vagyis hogy hat rank ez a gyönyörű gyászoló? Úgy, ahogy a művsézet hatni szokott. Mi következik ebből? Az, hogy: az ember magaviseletével különben is hatni szeretne embertársaira, s a viselkedés ugyanis maga is egységességre törekvő alakítás, mármint a lélek rendetlenségéhez viszonyítva, szóval kettősséget eredményez: a belső igazság vitáját azzal, amit a külvilágra gyakorlandó hatás szándéka követel. S különösen a gyászolókra nagyon jellemző ez a szándék, ez a hajlam, s ha valakiben rendkívüli mértékben van ilyen képesség, hogy hatni tud, ezt hívjuk mi színészi képességnek.

Fel kell áldozni az élményt a szépség javára

Ha tehát piros is volt az a rózsa, akkor is haladéktalanul sárgát írok esetleg, ha ez jobban hat a papíron. S ha szerelmem alacsony termetű volt. De anyagom bizonyos okokból magasat követel tőlem, mert tegyük fel, egy alacsony asszony már szerepelt a műben, akkor meggondolás nélkül magasra változtatom át.

Füst Milán feleségével, Helfer Erzsébettel, 1956-ban

1959, Színházi levél: Megírtam már, hogy negyvenöt éve nem járok színházba. De nem minden okát vallottam be, az egyiket szeméremből elhallgattam. De talán vessük most el ezt a szemérmet, itt az ideje, azért is nem jártam, mert édes hazám elsorvasztotta bennem a drámaírót. Drámai tehetség kevés van a világon, s én az voltam - ezt nyolcvan felé járván bízvást megállapíthatom magamról. S az én drámáimhoz senkinek se volt kedve. Szemetekhez igen, ezekhez nem.

1964: Mert az érzékiséggel nem volt szerencsém, nem bírom el az igazat, azt, h. az érzékiség nem minden: az ilyen írót nem szeretem. (...) Nőim? Átkos élet! (…) coitus és a gyilkosság milyen rokonok! Ugyan- olyan állati, ugyanolyan kegyetlen a kéj s a testi cselekvés!

1964 október, Film Színház Muzsika, Szívem kedvence Henrikem:

Éppen a stilisztákra, a stílust célnak és nem eszköznek tekintő írókra mond a költő indulatos szavakat, amikor kopognak. Tessék, jöjjetek csak! – szól Füst Milán, s az ajtó felé fordul.

Előbb Henrik lép be, azután Bertha, majd Hohenstaufen: Gábor Miklós, Domján Edit, Pécsi Sándor. És Pártos Géza, meg Ruttkai Ottó. A költő már várta őket. Férfikora kedves drámájának a “IV. Henrik király”-nak próbáira még nem látogathatott be, az együttes nagykövetei jöttek el budai otthonába ezen a napsütötte, októberi délutánon.

Milán bácsi, elhoztuk az első plakátot!

Ez immár igen biztosnágos pillanat! Innét már nincs visszaút! A bemutató tehát – harminchárom esztendővel a drama születése után – október 30.-án meglesz.

Látható örömmel, izgatottan veszi kezébe Füst Milán az első falragaszt. “Vannak barátaim, -szólal meg - akik könyv nélkül tudnak nagy részeket Henrikemből. Én nem szoktam régi munkáimat elolvasni, de most elővettem Henrikemet és átfutottam. Tetszett. Különösen azok a részek tetszettek, amelyekre – idézve őket könyv nélkül – ezek a barátaim felhívták a figyelmemet. Ma már nem tudnám megírni. De akkor, 1931-ben, három hét alatt írtam, igaz, hogy éjjel-nappal. Különös dolgok, valóságos csodák történtek velem akkor. Nem tudtam például, mi az egyházi kiátkozás hivatalos szövege. Nyár volt, a könyvtárak zárva. Mit tehettem?! Elképzeltem és írtam: “És vessen ki a föld, mely majd eltemet”. Később utánanézhettem az eredeti szövegnek, kísértetiesen egyezett azzal, amit leírtam.

Közben végigmondja a kiátkozás szövegét, befejezvén egy hosszantartott, sok “n” hanggal zengő Ámennel. “Ezt, ezt a véget ismételd csak meg!” – kéri Gábor Miklós. A költő megismétli. “Amennn – utánozza Gábor- , szinte a templom visszhangját is hallani!

“Az a szép hölgy nem szól?!” – fordul Füst Milán Domján Edit felé.

Magának szép alt hangja van! Jól udvarolok?

Igen, nagyon kedves.

Berthára, a király feleségének alakjára fordul a szó. “Nem könnyű szerep” – jegyzi meg Domján Edit.

Nem bizony! – így a költő. Nem ígértem olyat!

Közben egy kis asztal feldől, egy rész letörik róla. S ez az intermezzo indít el egy kedves beszélgetést, Füst Milán és Pécsi Sándor között a fúrás-faragásról. Mert néhány éve még mindent maga szerelt, maga javított a költő. Rengeteg szerszáma, valóságos kis házi műhelye volt. És miközben azt meséli, hogyan rakott be a falba több méternyi bergmanncsövet, a Hohenstaufent alakító színész örömmel közli, hogy ő is mindent személyesen szeret megjavítani a ház körül.

Domján Edit és Gábor Miklós a IV. Henrikben

Meg kell változtatnod az előszót! – céloz Ruttkai Ottó tréfásan a IV. Henrik király 1959-es kiadásához írt Füst Milán bevezetőre, ahol ez a passzus is olvasható – “S hogy azok a színigazgatók, akiknek bemutattam tisztességes emberek voltak-e, vagy műértők voltak-e, s nem voltam-e olyan szerencsétlen, hogy részben csirkefogók, részben tökfilkók elé kerültem vele, ezt ne firtassuk ma már. Mindegy.”

Bizony nem értem - mondja Gábor Miklós, miért nem játszották ezt a drámát eddig, Hiszen igazi, vérbeli színház!

Hogy most eljátszátok – szólal meg a költő- az ennek a fiatalembernek köszönhető elsősorban. És Pártos Gézára mutat. “Ő annyira szereti és érti az én Henrikemet.” Erősen alkonyodik. Gábor Miklósnak indulnia kell, Pécsi Sándornak is, ma este a “Tanner John házassága” megy a színpadon, ahol koradélutánig – mint már hetek óta – Füst Milán darabját próbálja a Madách Színház együttese.

(Nemrég, a Boldogtalanokról szóló cikkében ezt írta a költő: “Még egy darabot muszáj volt mégis megírnom, Henrikemet, de ennek aztán még keservesebb sors jutott osztályrészül”.)

A keserves sorsnak vége.

Forrás: Napló I.-II, Látomás és indulat a művészetben, Film Színház Muzsika