A színház nem szakma - MGP-re emlékezünk

A háború után intézetekben kallódott, tizenegy évesen érte első színházi élménye, a Faust. Igencsak várta Margit mennybemenetelét... "(...) Ezek a "nem gyereknek való" színházi előadások nagyon erősen hatottak rám, és döntőnek mondhatók későbbi pályámat illetően. Egy groteszk, humorral dolgozó, a látványosságot szükségszerűen alkalmazó, könnyed színház eszményképe talán itt és ekkor alapozódott meg bennem" - mesélte MGP. Szerdán érkezett a hír, miszerint 75 éves korában elhunyt a neves színikritikus, újságíró, dramaturg, színháztörténész. Szerkesztőségünk még ebben a pillanatban is hitetlenkedik... Emléke előtt tisztelgünk következő összeállításunkkal.

Gyerekkor

Háború után intézetekben kallódtam, meg főosztályvezető és nyakig politizáló anyám nem tudott időt szakítani nevelésemre – meg ellátásom is a beszerzési nehézségek miatt majdnem lehetetlen volt. A vakációkat azonban otthon töltöttem, és ilyenkor anyám színházba vitt. Tizenegy évesen az Operaházban egy vasárnapi matinén a Faustot láttam elsőnek. A műtől nem voltam különösebben elragadtatott – nem annyira a csinnadratta-bombasztikus francia nagyopera-muzsika okán, mint inkább – színpadi sötétet és a nehezen követhető cselekményt nem kedveltem. Miután azonban a történetet, a színpadi történést elolvastam az ismertetőből (vagy anyám előre eligazított?), igencsak vártam Margit mennybemenetelét. Ez az előadás utolsó pillanataiban következett be. Margit a börtön – a színpad – közepén állt. Lehullott róla a bilincs. Fényszórók fényében ragyogott az alakja. És akkor lassan felemelte karjait a fehér ruhaujjakkal, miközben óvatosan leereszkedett a függöny. Mielőtt összecsapódott volna a két függönyszárny, az énekesnő égbe ágaskodó mozdulata volt az utolsó, szemmel elcsípett mozdulat. Módfelett elkedvtelenített és némiképp sértett is, hogy a legérdekesebb pillanatot a függöny leeresztése miatt el kellett szalajtanom, és nem láttam az égbe emelkedő nőt. Nem is akartam felállni a helyemről. Abban reménykedtem, hogy fel fogják még húzni a bársonyt, és láthatom, amint lebegve áttör a levegőn, és fönt, a magasban eltűnik a szemem elől. Lehetetlennek tartottam, hogy a legizgalmasabbra ne szakítsanak időt, és ne mutassák meg nekem, amikor előtte órákon át olyan hosszadalmasan időztek kevésbé lényeges eseményeknél.

Margit igenis repüljön el. Szálljon át a színpadi téren, és emelkedjen lebegve a levegőbe. Különben semmi értelme az előadásnak. Különben megcsalatva érzem magam. Különben semmi hitele nincsen az előtte történteknek. Ha Margit csak lábujjhegyre ágaskodik, ahelyett, hogy fölszárnyalna: akkor a többi is csak csalás és becsapás.

Enni vagy nem enni?

A második húsvéti szünetben látott színház egy operett volt. A Csicsónénak három lánya.

Bonyolult szerelmi história egy Balaton-parti üdülőben: a nyílt színpadon kombinéra vetkőző Honthy Hannával, aki a három leány mamáját játszotta, és a három Latabárral. S bár még ma is el tudnám mondani a darabot, a szereposztást, és emlékszem olyan tréfáira, mint amikor Latabár Kálmán tollas kalapban és fekete körgallérban – amit színházi jelmeztárosok hugenotta-jelemznek hívnak még manapság is – besündörgött a színpadra, köpönyege rejtekéből egy tál sült libát húzott elő, és hamletian meditált: Enni vagy nem enni? – a legfontosabb, ami megmaradt bennem: a Balaton-parti panzió Klinger-téglás épülete volt. Ezt a forgószínpadra építették teljes naturalista hűséggel, és miközben nyitott függöny előtt forgott a színpad a szereplőkkel, az épület körül zajlott a cselekmény is. A körben forgó ház jelentette sokáig számomra a színházat, a színház mutatványait, és ugyanezt a Klinger-téglás épületet örömmel fedeztem fel az Úttörő Színház Tamás bátyja előadásán is forogni. Itt, az Úttörő Színházban – Szigeti Jenő főszereplésével – egy szovjet mesejátékot láttam, ahol meseelemek keveredtek köznapi tárgyakkal és környezetekkel. Itta repülő szőnyeg valóban elszállt a főszereplőkkel, és ez már kielégítette mozgásigényemet.

Közben azonban elvittek a Paulay Ede utcai Művész Színházba: Maugham Esőjének színpadi változatához. Ebben a darabban tudvalevőleg egy gyarmati szigetre érkező züllött prostituált elcsábít egy rendíthetetlen tiszteletest. Sem ez az előadás, sem az előzőek nem voltak gyereknek valók. Voltaképpen még ma sem értem, anyámnak miként jutott eszébe ide vinni engem, hiszen évekkel később éles vita volt közöttünk, hogy való-e nekem Flaubert Bovarynéja, amit – mint „erkölcstelen” könyvet – nagy élvezettel olvastam végig, és még ma sem tudom, miért erkölcstelen. Sem a Faust, sem a sikamlós operett – amelyben Hersey Tropical nevű, amerikai csokoládéról évődtek; ez a csokoládé az amerikai katonák táplálkozásához tartozott, és csillapító anyagokat tartalmazott, ilyen módon csökkentve a férfiúi képességeket -, sem az Eső nem volt „nekem való”. De nem hiszem, hogy van gyereknek való és nem gyereknek való előadás. Én régi, bölcs gyerekorvosunk álláspontján vagyok ezze, aki azt mondta aggódó szüleimnek, ne akarjanak mindenáron evésre kényszeríteni: még egyetlen gyerek sem halt meg éhen azért, mert nem evett, annyi ennivalót veszek magamhoz, amennyire szükségem van.

S én ezekből a darabokból, előadásokból azt építettem be tudatvilágomba, amire nekem szükségem volt. S amivel nem tudtam mit kezdeni, azt egyszerűen az emlékezet homályában tartottam. S miután nem hiszek abban, hogy csodagyerek lettem volna - vagyos, hogy bármiben különböztem volna kortársaimtól-, ennyi általánosítás megengedhető.

Azt viszont máig sem tudom világosan szétbontani, hogy vajon ezek a motorikus díszletű előadások, ezek az első színes élmények döntötték-e el későbbi színházi ízlésemet, és alakították ki azt az igényt, hogy a színpadnak igenis szüksége van látványos csodákra, erőteljes és élénk szcenikai hatásokra, vagy pedig eleve meglévő szükségleteim, mozgásigényem szívta-e megához az előadásokból kiválasztott elemeket.

Mindenesetre: ezek a "nem gyereknek való" színházi előadások nagyon erősen hatottak rám, és döntőnek mondhatók későbbi pályámat illetően. Egy groteszk, humorral dolgozó, a látványosságot szükségszerűen alkalmazó könnyed színház eszményképe talán itt és ekkor alapozódott meg bennem. Amiből szabadjon azt a tanulságot levonnom, hogy teljesen mindegy, milyen előadáshoz vittek el: én más produkciókból is ugyanezt az élményt kerestem volna a magam számára.

Bemutató a Vidám Színpadon, Kalózkisasszony, 1972

Szerelem

"Tizennégy éve próbálom kifejezni magam színikritikákban, olyan sikerrel, hogy azóta rendszeresen félreértenek. Sose gondoltam, hogy színi bíráltaokat írok. Megszerettem a színházat és benne szerettem volna eltölteni az életem: mint színész, rendező, ügyelő, vagy akár jegyszedő: mindegy. Néző lettem még gimnazista koromban, hivatásos néző. A Színművészeti Főiskolát végeztem el, dramaturg diplomám van, de ezt a rendőrség nem akceptálja és így személyigazolványom szerint szakképzettségem: nincs. (Ezt kívánságra bármikor igazolhatom.) Némi igazság van ebben, mert a színház nem szakma. Szerelem. Mellékesen, 1936-ban születtem".

Élet

Maradjunk ennél: a színház – maga az élet. Ha sokáig és kellő elmélyedéssel tanulmányozza valaki a színházművészetet, nem tudja megkerülni azt, hogy az élet és a társadalom alapvető kérdéseivel ne foglalkozzék, és legalább önmagának halkan ne válaszoljon ezekre a sokszor kínzó kérdésekre. S ha már vallomással kezdem, vallomással folytatom: számomra az élet szinte valamennyi jelensége a színház figyelmeztető rendszerén átszűrve működik, és ad jelt. Majdnem mindent csakis színházi vonatkozásában értek meg. Igaz, hogy nemcsak az életből a színház felé irányuló folyamatra ügyelek, hanem a színháztól az élet felé küldött üzeneteket is többnyire kihallani vagyok képes. Vannak, akik az élet komiszságai és unalma elől menekülnek a művészetekhez – így a színháztól is elandalodást és könnyen emészthető szórakozást igényelnek – én néha a színház unalma és komiszsága elől menekülök az élethez.

Kín és gyönyörűség

A színház unalma? Ez némi magyarázatot igényel. A színház többnyire a szórakozás helye, nemde?! Így van. Így, legalábbis a többi ember számára. (...) Mégis, ha esténként – de hetenként legalább három estén – színházban kell ülni, és valóban kell, a mert a színikritikus munkájának egyik elsődleges követelménye, hogy valóban ott legyen az előadáson, amiről majd megírja cikkét, akkor néha nagyon nyűgössé válik a szórakozás. A rendszerességre kötelezett színházba járó néha elábrándozik arról, hogy bár a gályarabok nem bársonyzsöllyékhez voltak hozzáláncolva, mégis mennyivel egészségesebb, veszélytelenebb és kellemesebb foglalatoskodásuk akadt, miközben az evezőket húzták egyetlen korbácsos munkafelügyelő parancsszavára. Persze amiből kín származik, onnan gyönyörűség is fakad. (Sőt azt hiszem, csakis abban tudunk valójában személyes érdekeltséggel gyönyörködni, amiért megkínlódtunk. Vissza is fordítjuk menten a híres mondást, amely szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik: szép az, amihez érdekünk fűz.)

Nézőtér

A színházhoz – ha valóban betölti hivatását – igencsak sok érdekünk fűződik. Életünk homályos, kifürkészhetetlen titkaira válaszol. Aki szereti a színházat, tanúsíthatja, hogy a nézőtéren ülve sokkal okosabbak vagyunk, mint a színházon kívül. Úgy érezzük hirtelen előadás közben, hogy olyan dolgokat értünk meg, amiket addig nem értettünk, és olyan dolgokat tudunk, amiről nem is tudtuk, hogy tudjuk. Hirtelen megvilágosodik a nézőtéren a fejekben és a szívekben minden, és olyan egyszerű lesz az élet, hogy nem értük, miért válik megint minden olyan homályba veszővé, amikor kilépünk az utcára, és a villamosmegálló felé indulunk. Nem kell félni ettől a különös érzéstől. Nem vész el, nem kopik ki belőlünk ez a nézőtéri tudás és tiszta tapasztalat, hiszen a nézőtérre való belépés előtt is ott volt bennünk, csak nem tudtunk róla. Az előadás felerősítette bennünk énünk legjobb részét, és legélesebbre állította be figyelmünket, tudásunkat, az életről felgyűlt tapasztalatainkat.

MGP írásai a Színház.hu-n itt olvashatók.

MGP honlapja erre található.

Forrás: MGP - Színházi holmi